Borókai Gábor: Orbán Viktor elveszítette mérce jellegét

A 2010 óta regnáló Orbán-kormányok 16 éve nem nélkülözte a megőrzendő produktumokat, a maradandó fejlesztéseket és az emelkedett pillanatokat. Csakhogy a Fidesz-centrum nem csupán országot épített, de azért is mindent megtett, hogy az ellenfelek ne lehessenek igazi versenytársak. A párt agytrösztje a politikai váltógazdálkodásban nem lehetőséget, hanem veszélyt láttatott, ezért azt igyekezett kiiktatni. Ehhez képest – a választás óta – akörül forog az ország, hogy mi vezetett a magát mellkasig bebetonozó párt fejreállásához.

A szerző újságíró, kommunikációs szakember, egyetemi oktató

Április 12-én, futballhasonlattal élve, nem egy meccs úszott el, hanem a bajnoki cím. A Tisza Párt utcahosszal – a határon belül egymillió plusz szavazattal – győzött. Mindezt szabad szemmel is jól láthatóan egyenlőtlen körülmények között. Itt a Real Madridnak a Kozármislenyt kellett volna két vállra fektetnie. A pályán azonban ez a különbség egyáltalán nem látszott. Sőt. A Fidesz-centrum fásult, ötlettelen, alibiző csapat benyomását keltette, amely leginkább az ellenfél diszkvalifikálásán ügyködött. A Tisza ellenben dinamikus volt és kreatív. Irányította a játékot.

A választás óta a Fidesz megszólaló politikusai elkásásodott tekintettel néznek maguk elé, miként a támogatók is. A bukás okait leginkább külső körülményekben keresik. Ha a tekintetük mégis saját köreikre vetődik, akkor a mindenkit lekönyöklő Bayer Zsoltig és a megafonos trollokig, a propagandát tökélyre fejlesztő TV2 hírigazgatójáig, az adatokat meghamisító kutatóintézetekig, a luxizó oligarchákig vagy a kampányfőnök Orbán Balázsig jutnak. Véletlenül sem feljebb. Ami nem csoda, hiszen a bajok eredője azzal a személlyel látszik azonosnak, aki eddig szárnyakat adott közössége vágyainak.

Orbán Viktor nemcsak irányította a Fideszt, de meg is testesítette azt. 

Ő szabott irányt, ő győzött, ő emelt fel, ő ejtett le, ő gazdagított és ő taszított a partvonalon kívülre. Kezében futottak össze a szálak, akár politikáról, akár gazdaságról, akár kultúráról vagy akármi másról volt szó. 

Ő uralta a pártot, és ő uralta az országot.

Mi több, saját táborában ő lett a mérce. Az irány, az arány és az erény. A helyes, a követendő szinonimája. Ezért sem lehetett belülről kritizálni. Pedig ha rendszerének megmarad az önkorrekciós képessége, sosem sodródik az összeomlás szélére. Oda, ahová most jutott. 

Merthogy hárommillió-háromszázezer választópolgár vele szemben szavazott az alternatívaként megjelölt „Zelenszkijre”. Orbáni mércével a hazaárulásra. Az ország terein és főutcáin tomboló tömeg a vezér trónfosztását ünnepelte. Az uniós szövetségesek pedig – alsó hangon – megkönnyebbültek a veresége hírére.

Hogy miért? Alighanem Orbán Viktor mértékvesztése miatt alakult így a helyzet. Magyarország miniszterelnöke itthon minden folyamatot a kezében tartott, és már a globális térben akart pozíciót fogni. Brüsszelt elfoglalni. Ami nem csupán túlnyúlt tízmilliós nemzeti közössége lehetőségein, de haragra gerjesztette örökösen kioktatott, leszólt európai szövetségeseit.

Hirdetés

Hogyan jutottunk idáig? 

Orbán Viktor 2010-ben egy düledező várat foglalt el. A szociálliberális elődök – röviden: „Gyurcsány” – morális válságot teremtettek, amely a világgazdaság vergődésével párosult. A hazai közhangulat földbe állt. Az új győztest felszabadítóként fogadta az ország. Minden jel arra mutatott, hogy a rendszerváltáskor kialakított rendek – struktúrák, szabályok, vagyonelosztások – megértek az újragondolásra. 

Az új miniszterelnök nem késlekedett a cselekvéssel. Kétharmados felhatalmazással nekifogott az átalakításnak. A helyzet sosem látszott tisztábbnak. A múlt bűneit, tévedéseit azokra lehetett hárítani, akik csődbe vitték, illetve csőd idején kormányozták az országot,

a Fidesz pedig megmentőként tudta azonosítani magát.

A rendkívüli helyzet felhatalmazást adott az unortodoxiára. Az átalakítási munkák megengedték a kivételes eljárásokat. Az új hatalom nem is törekedett kompromisszumos megoldásokra, konszenzusos döntésekre. Az egzisztenciális nehézségekkel küzdő – 13. havi nyugdíjtól és közalkalmazotti bértől megfosztott, eladósított – országban semmi sem látszott ördögtől valónak. És ahogy a tűzoltókat sem intik önmérsékletre, ha a lángoló szekrény miatt oltóhabbal árasztják el a nappalit, úgy a többség itt is kellő türelemmel követte a rendkívüli fejleményeket.

A kormányzó erők előbb csak éltek a lehetőséggel, javítottak és építettek. Majd rákaptak a korlátok nélküli cselekvés ízére. A politikai küzdelmet a jó és a rossz harcaként ábrázolták, és ez a történetmesélés nem is tűnt minden alapot nélkülözőnek. A „hazudtunk reggel, éjjel meg este” gyurcsányi gondolatsor bőszítően illusztrálta az elődök gátlástalanságát. Sokan hitték, hogy az út innen csak felfelé vezethet. 

Lefelé a lejtőn

Magyarországon beköszöntött a politikai kereszténység ideje. A jó és a rossz ádáz harcában – értelemszerűen – Orbán Viktor állt a jó oldalon, és a gonosszal szembeni eszközöket szentesítette a cél. A kétharmados választási győzelmek sora csak erősítette a tábor küldetéstudatát. 

Mindent a haza- és a nemzetvédelem fátyla borított be, alatta pedig bármi megtörténhetett. A kezdeti megfontoltság az idő múlásával, a sikerek szaporodásával odalett.

A gátlások felszakadoztak, majd sok helyütt eltűntek.

A választók kezdetben azt tapasztalhatták, hogy dolgaik jobban mennek, közösségeik erősödnek, nemzeti büszkeségük dagad. Nem kis mértékben a strukturális átalakítások és a beáramló uniós pénzek miatt nőtt az életszínvonal, javult az ország presztízse. Az Orbán Viktor vezette politikai oldal kormányzóképessége nem volt megkérdőjelezhető.

De hogy ez a kérdés a jövőben se merülhessen fel, egyre leplezetlenebbül folyt a hatalom körülbástyázása, valamint a társadalom kettészakítása, eltörölve a közös orientációs pontokat. 

A jót kisajátították, a rosszat outsourcingolták.  A miniszterelnök varázserejét, omnipotenciáját úgy is megmutatta, hogy – a simicskai lázadás leverése után – egy addig alig ismert vállalkozóból csinálta meg az ország leggazdagabb emberét. 

Világos üzenet volt ez mindenkinek, hogy a lojalitás már a kanyarban is előzi a teljesítményt. 

Az építed-e vagy rombolod a hazát kérdésfelvetést valójában úgy kellett érteni, hogy szolgálod-e vagy gyengíted a hatalmat. Ez volt itt a kérdés. Amiből aztán következett az elismerés, a jutalom, a kiváltság éppúgy, ahogy a büntetés, az elvonás vagy a kirekesztés. 

A mértékletességre, a kompromisszumra intés vagy az erőpolitika visszafogására biztatás gyorsan vált ellenséges, nemkívánatos tevékenységgé. 

A közös pénzeket hatalompolitikai szempontok alapján osztották. A kritika kiszorult a rendszerből. A gépezet feltétel nélküli támogatóvá vált. Önmagába zárult. A választási rendszer pedig biztosította a stabilitást, hiszen úgy találtatott ki, hogy a tömbbe szerveződött kormányoldalt csak egy tömbbe szervezett ellenzék válthassa le. Az meg nem jöhetett létre egészen addig, amíg a választók rá nem döbbentek, hogy az értékválasztásuk szerinti szétszavazással besétálnak a mérnöki számítással kiépített csapdába. A győzteskompenzáció intézménye ugyanis messze súlya fölé értékelte a nyertest. Ami a szétaprózódott ellenzéki pártstruktúrában csak a Fidesz lehetett.

A felismeréshez három kétharmados vereség, a talpra állni képtelen gazdaság, az uniós pénzek megvonása, valamint a régit leváltó, új és egységes ellenzéki alakulat kellett. Egy jó értelemben vett politikai fenevaddal, Magyar Péterrel az élén.

Nemzetközi porondon

2018-as győzelme után Orbán Viktor úgy gondolhatta, hogy a mű elkészült; az alkotó ellenben nem pihen, de az európai porondon vitézkedik. A pályamódosításához lendületet adott a migrációs válság kezelése. A magyar miniszterelnök ugyanis látványos sikert aratott ebben a kérdésben.

Orbán tettét különösen a kontinens radikális pártjai ismerték el, az úgynevezett mainstream erők azonban egyre kritikusabban szemlélték magyarországi hatalomgyakorlását, nepotizmusát és az uniós pénzek központosított leosztását. 

A miniszterelnök úgy értékelte a helyzetet – és meggyőződésének vizionárius megszólalásaiban hangot is adott –, hogy a nyugati társadalmak válságban vannak, ezért neki az ázsiai kistigrisek gazdaság- és államszervezési mintáit kell követnie, Európában pedig a növekvő számú elégedetlenkedők élére kell állnia.

Így lett Orbán a liberális demokráciák és az uniós elit engesztelhetetlen abriktolója.

És bár diagnózisa pontosságát nehéz vitatni, a válság mélységét rosszul ítélte meg. Brüsszel 2019-re jósolt bevétele elmaradt, ahogy a 2024-es uniós választáson sem következett be a fordulat. A radikális pártok bár javítottak pozícióikon, mindannyiszor alulmúlták a magyar kormányfő reményeit. És miközben az eszmetársak alig erősödtek, az agyontámadott ellenfelek ráuntak a botra, amely örökösen a küllőik közé nyomult. 

Az Unió és a magyar kormány közötti feszültséget tovább gerjesztette Orbán Oroszország-politikája, amelytől kezdetben csak mozgástérbővülést és szabad pénzek megszerzését remélhette. Az ukránok elleni invázió azonban az orosz-magyar kapcsolatot egyre kínosabbá és fájdalmasabbá tette.

Szorongatott helyzetében a miniszterelnök nem korrigált külpolitikáján. Már a falnak ütközve is tovább bőgette harci járműve motorját. A szuverenitásvédelem zászlaja alatt továbbra is heroikusnak láttatott küzdelmet folytatott a migráció, a genderpropaganda és a háború ellen. Holott a szlovák, a román, a horvát vagy a szlovén határon átnézve jól lehetett látni, hogy a gigantikus szörnynek felfestett veszély ott nemhogy riadalmat, de fejtörést sem okoz. 

A falon is túlmenni

A kampányban aztán megérkeztünk Abszurdisztánba, ahol Ukrajna már gyarmatosítani akarta szeretett hazánkat, fiainkat a frontra, pénzünket pedig Kijevbe hurcolva. Csakhogy a többség már immunissá vált az állandósuló ijesztgetésre.

A politikai klímaváltozás jeleit már a 2024-es európai parlamenti választás eredményéből ki lehetett olvasni. Egy akkor még csak virtuálisan létező párt, a frissen bejegyzett Tisza maga alá nyomta az ellenzéket, a kormányzó erőt pedig megszorongatta. A falvakban kevéssé, a városokban nagyon. A közvélemény-kutatások arra figyelmeztették a hatalmat, hogy elsősorban a fiatalok, az iskolázottak és a kisvállalkozók nemcsak a kormányzat teljesítményével elégedetlenek, de a hatalom embereinek másokat megalázó, cinikus stílusa is irritálja őket. 

A változás iránti igény láthatóvá vált. Csak épp a kormányfő nem mutatott hajlandóságot a látásra.

Ha a világ vezető politikusai velünk, ugyan ki lenne ellenünk? – kérdezhette magától, és arra a következtetésre jutott, hogy senki. Így is viselkedett. 

Yuval Noah Harari izraeli történész mondja, hogy

egy rendszer sorsát az önkorrekciós képesség elveszítése pecsételi meg. Utólag már jól látszik, hogy a NER esetében is ez történt.

Hogy ez a fontos képesség mikor és miért vált szükségtelenné? Nem tudom. Gyanítom, minden egyes kétharmados győzelem rontott a rendszer mentális állapotán. 2022-ben – a roncs ellenzéken végignézve – már egyenesen úgy tűnhetett, hogy Orbán Viktor az idők végezetéig lesz Magyarország miniszterelnöke. És ez a tudat olyannyira meggyökeresedett, hogy a hatalom központi figurái – tisztelet a kevés kivételnek – már a látszatra sem, csak a kommunikációra adtak. 

Mi következik mindebből?

Orbán Viktor letaglózó vereségével elvarázstalanodott, és elveszítette mérce jellegét. Súlyos hitelességi válságba zuhant, ahonnan egyelőre csak lefelé látszik út. De méltánytalan volna elfelejteni, hogy az „egyszeri, felcsúti fiú” a szocializmusban egy baráti társaságból teremtette meg Magyarország hegemón uralkodó pártját, és miniszterelnökként olyan ismertségre és elismertségre tett szert a világban, amilyenhez foghatót magyar politikus még csak nem is álmodhatott. 

Orbán hazánk leghosszabb ideig kormányzó politikusa. A siker pedig tehetség és kivételes munkabírás eredménye. Miként a letaglózó vereség sem az égből pottyant le.

A gazdasági pangással fűszerezett keleties berendezkedés rossz kombó volt. A fiatalok körében egyenesen eladhatatlan. Magyar Péter személyében pedig megjelent az az ellenfél, aki rámutatott a hibákra, nevén nevezte a bűnösöket, és elhozta a változtatás reményét. Nem mellékesen, állta a nem mindennapi ütleget, rótta az országot átszelő kilométereket, és elképesztő gyorsasággal tanult.

A választás eredményét ismerjük. Most a cél az lehet, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Olyan mérce kell, amely a tettek minőségét, és nem a személyek lojalitását méri. Amely mindenkinek érdem szerinti visszajelzést ad. Ez lehet a megbékélés alapja.

A hatalomnak vissza kell fognia az erejét, s élni a méltányosság és a mértéktartás erényével.  

Közös hazára van szükség, mert a szétszakítottság legyengít, beteggé tesz.

A kormánytagok kiválasztása sokkal inkább ad okot bizakodásra, mint aggodalomra.

Hogy a megroppant Orbán Viktorral és a Fidesszel mi lesz, nem elhanyagolható kérdés, mert minden hatalomnak jót tesz az egészséges ellentartás. Ugyanakkor jó ideig még megválaszolhatatlan. A tisztánlátáshoz tudnunk kell, mi tárul fel a kormányzati átadás-átvétel után (az NKA-botrány csak előjáték), milyen strukturális változásokat indít el a kétharmados Tisza-többség a parlamentben, és hogyan alakul az iráni válsággal megbolydított világgazdaság helyzete. 

Izgalmas idők jönnek. Nehezek is talán. A változás azonban új energiákat mozgósíthat. Ebben kell bíznunk.