Lehet, hogy alapvetően jót akarnak a katolikus egyházi vezetők, de ez az irány nem a pozitívumok felé vezet.
Vajon melyik lehet az a szervezet, amelynek legismertebb kommunikációs felületén bátran lehet reklámozni egy mindössze testépítő tevékenysége révén celebritássá vált fiatalembert, vagy egy botrányokkal kísért pályát magáénak tudó, az idomaival ugyancsak nem szégyenlősködő énekesnőt, viszont ugyanott tilos információt adni az egyik legismertebb hazai katolikus pappal kapcsolatban? Aki ilyen támpontok alapján a Magyar Katolikus Egyházra tippelt – eltalálta.
Bizony: Pumped Gabó vagy Tóth Gabi népszerűsítésével semmi gond a Magyar Kurír nevű internetes portálon, de Hodász András katolikus pap le van tiltva ugyanott. S hogy nem egyedi esetről, apró bakiról van szó, tovább erősíti, hogy az újságírók védőszentjéről elnevezett Szalézi Szent Ferenc-ösztöndíjat olyan személynek ítélte legutóbb oda a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, aki tökéletesen illeszkedik ebbe az értékeiből kifordult koncepcióba. Bár Veres András püspök szerint az elismerés a keresztény értékrend szakmailag megalapozott és hiteles képviseletének elősegítéséért járt Borsodi Attilának, az illető szövegalkotói pályáját egy olyan médiumnál kezdte, amelynek tulajdonosa és felelős kiadója az egyik világhírű pornómagazin, a Hustler európai licensztulajdonosa volt. Nem is véletlen, hogy a Napi Ász címoldalán
gyakran feltűntek fedetlen keblű hölgyek, aligha a keresztény értékrend szakmailag megalapozott és hiteles képviseletének elősegítése szándékával.
A bulvárlaptól aztán az illető a kormánypropaganda egyik fő szócsövéhez igazolt, legalábbis a korábban polgári napilapként működő Magyar Nemzet évek óta a NER érdekeit szolgálja, pártpolitikai érdekek mentén fogalmazva meg üzeneteit – kétségkívül egyházi témákról is beszámolva.
– A mai világban, amikor sokszor szenvedünk attól, hogy a kommunikáció milyensége nagyon alacsony színvonalra kezd süllyedni, a tartalmáról nem is beszélve, mi kiemeljük azokat az embereket, akik emelik a közbeszédet, emelik a kommunikáció minőségét, akik saját gondolataikat Isten kinyilatkoztatásához kapcsolva úgy adják tovább, hogy ezzel értéket közvetítsenek – így méltatta az altesti bulvárközeget politikai bértollnokságra váltó díjazottat az MKPK elnöke. Ez lenne tehát a magyar katolikus egyház vezetői szerint a követendő színvonala a „kommunikáció milyenségének”.
A celebesedés felé való nyitás nyilván nem a véletlen műve, bár nehéz lenne kitalálni, mi is ezzel a pontos szándéka a döntéshozóknak. Pedig az egyházi vezetők tudnak jó irányba is nyitni: egy „katolikus” szakácskönyv megjelentetése érdekes marketingfogás, amely utat miért ne lehetne kipróbálni. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye podcast-csatornájának elstartolása is örömteli kezdeményezésnek tűnt, csak valahogy elfogyott a lendület – három adást követően hónapok óta nincs ott új tartalom. A Magyar Katolikus Egyház Facebook-oldalának pünkösdi elindítása ugyancsak régóta várt lépés, ám amíg az első posztok főpásztori prédikációk utánközlései voltak (vajon ki olvas legépelt hosszú beszédeket Facebookon, amelyek ráadásul egy konkrét helyszínen és adott alkalomból egy konkrét közösséghez szólnak?), azóta – a már jó ideje mások által folyamatosan közzétett napi evangéliumi szakaszok mémesített formája mellett – kevés tartalom jelenik meg ott. A felületen leginkább a koncepciótlanság érződik, ugyanakkor
fontos üzenet a csatorna léte által a megszólíthatóság, a nyitottság a közösségi média használóinak véleményeire – ebből még értékes dolgok is kisülhetnek.
Azzal viszont nehéz mit kezdeni, hogy olyan kezdeményezéseket promótál a katolikus egyház, amelyek bántó, félrevezető üzenetet hordoznak. A cikk elején említett idomos celebek például a „Szólj be a papnak!” kezdeményezés keretében (is) kerültek fókuszba, amely, ha az úgynevezett kocsmamissziós szándékot nézzük, alapvetően akár jó ötlet is lehetne, de a mottóként alkalmazott elnevezés egyszerre hazug és sértő. Nem, ne szólj be a papnak, hanem tiszteld még akkor is, ha nem értesz vele egyet! Nem, Tóth Gabi nem pap, de még egy református lelkész sem az! Ilyen alapon a katolikus vezetők lelkesen reklámozhatnának olyan programot is, aminek az lenne a neve, hogy „Csekkold az apácát!”, a meghívott vendégek között pedig ott ülhetne például Győzike.
A feltételezhető érdek, ami e bulvárkommunikáció felé való nyitás mögött állhat, a katolikus hit népszerűsítése lehet olyan terepeken, amelyek kívül esnek a templomok falain és a belterjes szóhasználaton. Csakhogy ehhez nem kell lemenni „övön alulra” – az utat maga Jézus mutatta meg cselekedeteivel, kétezer éve rengetegen járnak rajta. Ilyen volt például hazai terepen a Papifrankó, említhetjük a Kovász blogot, de jó gyakorlat maga a Szemlélek működése is. Szerzői közösségünk a keresztény értékeket olyan közegben tudja mérhetően hatékonyan képviselni évek óta, amelyet ki szekurálisnak, ki liberálisnak, ki ateistának címkéz.
Rengeteg értéket hordoz ez a nem (szokás)keresztény célcsoport, s igen méltatlan lenne úgy tekinteni rájuk, mint akiket bulvárcsalival kellene „visszaédesgetni” a katolikus egyházhoz. Beszélgetni kell velük, leginkább pedig meghallgatni őket, és hitelesen beszélni önmagunkról, magáról az egyházról.
Valószínűleg ez az, ami nemhogy nem megy az egyházi vezetőknek, de annyira veszélyesnek tartják, hogy például az ezen az úton járó Hodász András atyát is letiltották a Magyar Kurír felületéről. És nyilván nem ő az egyetlen. Ahelyett pedig, hogy egyazon egyházhoz tartozó kommunikátorok lévén egyeztetnénk a céljainkat, terveinket, az együttműködésre vonatkozó meghívásunk elfogadása helyett – értesüléseink szerint – válságértekezleteken elemzik az MKPK munkatársai, vajon miért van nagyobb hatása a közgondolkodásra a Szemléleknek, mint a Magyar Kurírnak – amely honlap bannerét szerepeltettük is a Szemlélek oldalán, amíg kérés nem érkezett, hogy ne reklámozzuk őket.
Sajnos a keresztény könnyűzene területén is átestek a ló túloldalára a műfajt sokáig megtűrt mostohagyerekként kezelő egyházi vezetők. Ma már a „katolikus csapból” is a főként külföldről, és főként szabadkeresztény körökből beszivárgott, majd egyre nagyobb teret hódító dicsőítőzés folyik, holott a Katolikus Egyház Katekizmusa világosan bemutatja, milyen gazdag a katolikusok imakultúrája. A mindent eluraló, trendi dicsőítőzéssel szemben a katolikus tanítás szerint létezik áldás és imádás, kérő ima, közbenjáró ima, hálaadás és dicséret (KEK 2626-2643). Ezek az imaformák nem egymástól távol eső, egymástól élesen elkülönülő fogások egy képzeletbeli étlapon, hanem Krisztus követésének lelki árnyalatai, amelyek kiegészítik, gazdagítják egymást – mind meg is jelenik a katolikus szentmisében. Azt állítani, hogy vannak külön „dicsőítők”, olyan lenne, mintha valaki egész életében csak süteményt enne. Nem lehetetlen kivitelezni, de nem tűnik sem hasznosnak, sem értelmesnek ilyet művelni. Vallási értelemben olyasmi ez, mintha valaki csak a Szentlélekre lenne kíváncsi, miközben az Atya és a Fiú közömbös, érdektelen lenne számára. Mert ő „szentlelkes”. Az egyesek által dicsőítőnek reklámozott „Múlnak az évek” című dal például egy szép, felemelő kérő ima, a magyar nyelvet megerőszakoló prozódiájú „Felnézek a vizek fölé” kvázi dicsőítőhimnusz ugyancsak kérő imának tűnik, bár többféle fohász is megjelenik a szövegben. Mi ezzel a gond?
A dicsőítés csodálatos tevékenység, lelket emelő, Isten közelségében megvalósuló imádság, amely akár életformává is válhat, más imamódok gyakorlásával együtt. A dicsőítőzők ezzel szemben a katolikus hitélet felvizezésén, elszegényítésén fáradoznak – a maga módján ez is egy formája a káros vallási liberalizmusnak.
Azért is jelenthet veszélyforrást a dicsőítőzés által táplált hangulatkereszténység, mert az áll a középpontjában, hogy akkor imádkozol jól, ha „érzed az Istent”, ha feldob az ima, ha kedved van kereszténynek lenni. Nagy baj lenne, ha az ember aktuális hangulata határozná meg, milyen úton halad, mit tesz, főképp pedig miben hisz. Jézusnak sem volt sok kedve a kereszthalálhoz, nem igazán volt dicsőíthetnékje számos alkalommal, a kereszténység lényege mégis az ő követése – van, amikor dicsőítéssel, van, amikor máshogyan. Akár esik, akár süt a Nap, akár bántanak, akár dicsérnek mások… És van bőven magyar katolikus dalszerző, zenész, énekes, akikről alig hallunk, akik szolgálatára a jelek szerint nem számít a hazai egyházi vezetés – vétek lecserélni az ő szolgálatukat a kétségkívül népes rajongótábort vonzani képes celebek és ügyesen helyezkedők előtérbe tolására.
Összességében nagy szükség lenne rá, hogy egyéni ötletek és alkalmi felvetések, esetleg külső pressziónak való engedés helyett konkrét, világos, építő stratégia mentén vezessék a magyar katolikus egyházat azok, akiknek ez a küldetésük. Amint ez megvalósul, észre fogjuk venni.
