Egy éjszaka tanulságai a Gyorskocsi utcából

Néhány napja írtunk arról a 17 éves fiatalemberről, akit a Karmelita kolostornál közelről, könnygázzal fújtak le a rendőrök. A diakónus édesapa akkor névtelenséget kért – most nevét felvállalva szólalt meg.

Hétfőn este egy hitéleti találkozón vettem részt. Az ott megfogalmazott kérdések és a hozzánk is eljutott “szóbeszéd” indítottak gondolataim közzétételére, és tették indokolttá a minél szélesebb spektrumú gondolatmenetet.

Először szeretnék néhány gondolatot tisztázni.

Hagyományosan jobboldali, keresztény családból származom. A rendszerváltás előtti rendszerrel nem tudtam azonosulni. Idővel azonban megtapasztaltam, hogy a „másik oldalon” ugyanúgy jó és rossz emberek is élnek, örömökkel és bánatokkal, küzdelmekkel, sikerekkel és zsákutcákkal – ugyanúgy keresik az élet szép oldalát, mint bárki más.

Sokáig betegápolóként dolgoztam, és ott, a kórházi ágyon nem volt ilyen meg olyan beteg, csak beteg volt. Nem számított a vallása, az erkölcsi stabilitása, az iskolai végzettsége, az anyagi helyzete, az életben elért státusza, mert elsősorban gyógyulásra szoruló beteg volt, akiért dolgoztunk.

Megtanultam, hogy elsősorban ne pártokban és ideológiákban gondolkodjak, hanem élni akaró emberekben. Számomra nem az a fontos, hogy ki honnan érkezik, jobbról vagy balról, gazdag negyedből vagy cigánysorról, vallásos vagy valláskárosult, mert mindenki fontos! Lényegtelen, hogy honnan indult, csak az számít, hogy miről álmodik, mire vágyik, keresi-e az igazságot, jobbá szeretné-e tenni az életet stb.

Az „örömnek és a bánatnak nincs felekezete”, nincs politikai hovatartozása, a bajbajutottakon segíteni kell!

Nem hiszek a vegytiszta nemzetben, pártban vagy szervezetben. Úgy gondolom, hogy „többé-kevésbé talán mindnyájan vétkesek vagyunk, valamint hogy magunkra kellene vállalnunk mások hibáit a megbocsátás, az elfogadás, a türelmes megértés és a szeretet révén, segítve a másikat az igazság megtalálásában”.

Többnyire kerülni szoktam az aktuálpolitikai megnyilvánulásokat, hogy ne skatulyázzanak be sehova, hogy mindenki felé nyitott tudjak maradni, mindenkihez tudjak egy jó szót szólni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs véleményem a mindennapi élet eseményeiről.

Azt gondolom, hogy mindenki számára ismertek azok a feszültségek, amelyek a regnáló hatalom és az oktatásban résztvevők – tanárok és diákok – között feszülnek. A napnál világosabb, hogy adott esetben a tüntetés a pedagógusoknak – és akár a mellettük álló diákoknak is – utolsó lehetőség tapasztalatuk, meglátásuk és szavuk felhangosítására. Ilyen figyelemfelkeltő tüntetések zajlanak napjainkban: emberek mennek az utcára, hogy meghallgatásért, párbeszédért, igazságért kiáltsanak – mennek a tanárok, és igen, mennek a diákok is.

Mindig a diákok, a fiatalok voltak azok, akik valamit lendítettek a történelem kerekén.

Hazánkban is ilyen kiáltó szó hallatszik egyszer itt, máskor ott. És igen, a tüntetéseken elszabadulhatnak az indulatok is, amit senki nem helyesel. Ilyen elszabadult indulatok felütötték már a fejüket jobboldalon is és baloldalon is. És a diákok között is. De nem ez a jellemző!

Ezen bevezető után – melyet fontosnak éreztem megosztani, hogy szemléletemet, látásmódomat megértsék – röviden utalok a konkrét eseményekre.

2023. május 3-án, szerdán tüntetés volt az EDF (Egységes Diákfront) szervezésében. A Bazilika elől indultak, ahol buzdító üzenetek hangzottak el, és a Clark Ádám térre vonultak. A felszólalók egyike fiam, Máté volt. Innét egy többé-kevésbé kisebb csoport felment a Karmelita kolostorhoz, ahol a tüntető diákok közül néhányan megkezdték egy építési területet határoló kordon bontását.

A rendőri fellépés itt vált aránytalanul keménnyé: előkerültek a gázsprék és a gumibotok.

A tüntetést, az eseményeket és a dulakodást a média rögzítette. Ennek köszönhetően tudtuk figyelemmel kísérni, hogy mi történik. Így szembesültünk vele, hogy nagy hirtelenséggel Máté arcát kétszer is célba vették – közelről, határozott mennyiségű könnygázzal fújták le. Máté egy oszlopba kapaszkodott, mert nem tudta kinyitni a szemét, marta az arcát, a bőrét, a fejét a kémiai vegyület. Rövidesen elrángatták az oszloptól, és eltűnt a rendőrsorfal mögött.

Itt szabadjon három megjegyzést tennem.

  • Máté nem bontott kordont, nem támadott rendőrökre, hanem egy ügy képviselője volt, és a nála gyengébb fizikumú tüntetők épségére figyelt. Erről tanúskodnak a felvételek, és az ő személyes beszámolója is:
    Nyilatkozata korrekt, büszke lehetne rá bárki, én is büszke vagyok a fiamra – ezenkívül nem kívánom minősíteni. Ha valamivel nem értünk egyet, azt neki kell elmondanunk, nem a nagyközönségnek. Ilyen felfokozott körülmények között szülőként leginkább a „mellé állás” a feladatunk. (Persze a közbeszéd és az egyén is hol fölemel és magasztal, hol a mélységbe dönt.)
  • A kordonbontás nem volt előzmények nélküli. Erre már láttunk példát évekkel ezelőtt, amikor a mai hatalom képviselői jeleskedtek, és mi drukkoltunk, hogy előbbre jusson a világ folyása. Most egy jogszerűtlennek ítélt kordont kezdtek bontani a kordonbontók. Olyan kordont, amit a tulajdonosa sorsára hagyott – kvázi talált tárgy, de bírói végrehajtás sem tartott igényt a határozat kivitelezésére.
  • És a harmadik: úgy gondolom, hogy fegyvertelen diákok (és tanárok) tüntetésére nem fegyveres rendőröknek kellene válaszolni. Itt jön az én szívfájdalmam: mint egykori egészségügyi dolgozónak, hiányzik, hogy nincs egészségügyi miniszter. És nincs oktatásügyi miniszter sem. Laikusként úgy tűnhet, mintha ezek az ágazatok gazdátlanok lennének. Nincs felelős miniszter, aki az ágazatok ügyéért harcolna a társadalomban és a kormányban, a miniszterek között. Mennyivel impozánsabb lett volna, ha kiáll a felelős miniszter, gratulál a tüntetőknek, hogy fiatalságuk ellenére az életről gondolkodnak, hogy jobb világra vágynak, hogy keresik az igazságot, hogy megfogalmazzák álmaikat és elképzeléseiket a jövőről. Mint felelős miniszter, megtehette volna, hogy meghívja őket, diákokat és pedagógusokat egy kerekasztalhoz, hogy közösen keressék az igazságot, ehelyett…

Máté eltűnt a sorfal mögött, és mi kutatni kezdtünk utána. Az EDF ott levő szimpatizánsai voltak segítségünkre, akik kiderítették, hogy Mátét előbb kórházba, majd egy rendőrkapitányságra – később kiderült, a Gyorskocsi utcába – vitték. Ez este 11 órára vált ismertté számunkra. Kocsiba ültünk, fél tizenkettőre odaértünk, és parkolás közben hívott telefonon egy ezredes, hogy Máté a Gyorskocsi utcában van. Miután mondtuk, hogy épp most parkolunk, elmondta, hogy szükségtelen, mert Mátéval úgysem találkozhatunk.

Amikor a rendőrség épülete elé értünk, egy kb. 30 fős csoportosulást pillantottunk meg. A jelenlevők a fogvatartottakra vártak, értük voltak jelen. Hamarosan kiderült, hogy ott tartják fogva Tompos Márton országgyűlési képviselőt is, akit akkor rántottak a rendőrsorfal mögé, amikor Máté segítségére elindult. Voltak ott más momentumos országgyűlési képviselők is talán öten vagy hatan, és az II. kerület alpolgármestere, Berg Dániel, valamint Bárándy Gergely ügyvéd úr, aki Tompos Márton ügyében járt el. Mi idegenek voltunk az összegyűltek között. A rendőrség részéről azt mondták, hogy egy vezető, vagy a parancsnok fog tájékoztatást adni, de amíg ott voltunk, ez nem történt meg.

Hamarosan megérkezett a TASZ jogi képviselője is, aki felkínálta segítségét, és végül a nevünkben eljárt. Az éjszakában előbb ott „árválkodtunk”, majd beszélgetésbe elegyedtünk az ottlevőkkel. Minket nem engedtek be az épületbe, az utcán várakoztunk. Az is időbe telt, míg az ügyvédeket beengedték. Az ott várakozó országgyűlési képviselők próbálták sürgetni az eseményeket. Az alpolgármester úr bátorított minket –

emberséggel találkoztunk az éjszakában, több olyan emberrel, akik a bajbajutottak segítségére voltak.

Hajnali négy óra körül engedték ki Mátét. Olyan valószerűtlen volt minden… Mintha álmodnánk az egészet, de nem álom volt. Olyan jó lett volna, ha – párthovatartozástól függetlenül – más pártok képviselői is a bajbajutottak segítségére igyekeztek volna. Nincsenek illúzióim. Mindenütt jelen van a marketing, a kampány – de ettől függetlenül felfedeztem az éjszaka sötétjében is csillogó szempárok mögött az embert, a „csak embert”. (Ezt a tekintet korábban felfedeztem már szocialista és fideszes elkötelezettségű emberek tekintetében is. Sőt, imáimban is…)

Szerettem volna az események mögött észrevétlen maradni. Eltűnni, szinte semmivé válni.

Először a Szemlélek szerkesztője talált meg. Telefonon beszélgettünk. Névtelenséget kértem. Elküldte beszélgetésünk írott változatát, ellenőrzésre. Javításba kezdtem, nem akartam benne hagyni semmi személyeset, semmit, ami arra utalna, hogy ki vagyok. Fáradt voltam, egy-két mondatot átfogalmaztam, aztán a többit hagytam.

Amikor megtalált az RTL és az ATV, akkor már feladtam. Beszélgettem velük – nem vagyok egy eminens interjúalany, nem állok meg a rövid esetleírásnál, a szavakat, mondatokat értelmezni akarom. Az RTL riporterével 15, talán 20 percet is beszélgettünk – ebből vágtak össze két és fél percnyi riportot, amiben utalásként engem is láthattak. Húsz percet két percbe zsugorítani lehetetlenség. Az elhangzottak között előfordult hasonlat, képi kifejezés, irónia és szarkazmus. Ezekből egy rövid, vágott összeállítás került aztán az élő műsorba. Valahogy így kerülhetett egy cikkbe a valaki(k) által kifogásolt mondat is: „Elszomorító, hogy ezek szerint akkor tudunk csak normális országként működni, ha egy fehér ruhás öreg ember itt van közöttünk – utalt az anyuka az épp csak véget ért pápalátogatásra.” (A kifejezés: „fehér ruhás öreg ember” az éjszakai beszélgetésből származott, ahol valaki szeretetteljesen mondta a pápára utalva, hogy milyen egyszerű, elég az őszinteség és a szeretetteljes jelenlét, hogy a hétköznapi árkokat és falakat felülmúlja a béke.)

Nekem nagyon tetszik ez az egyszerű kép, melyet a feleségem idézett fel.

Az írásom elején említett kérdésekben számomra értetlenség és méltatlankodás fejeződött ki, talán némi felháborodás is, hogy miként szabad a pápáról így beszélni… „Ferenc pápa minden gesztusa arról tanúskodik, hogy ő ilyen egyszerű módon akar jelen lenni, példát adva a Mester követésére alázatban: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak…. Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez.” Fil 2, 3-7. Szerintem Ferenc pápának nagyon is ínyére lett volna ez a beszéd.”

Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes nemrégiben írt egy blogbejegyzést. Sok-sok dicséret mellett kritikát is megfogalmaz:

„A politikusok gyakran utalnak a kereszténységre – de mi a kereszténység tanítása a társadalomról? Azt hiszem, a fiatalok jogosan jegyzik meg, hogy egyházaink ritkán szólalnak meg társadalmi kérdésekben, és akkor is inkább a kormányzatot támogató módon teszik. Persze nehéz bármit mondani anélkül, hogy azt valamelyik politikai erő ne használja fel puskaporként az ellenfelével szemben, mégis vannak kérdések, amelyekben az egyház erkölcsi iránymutatása segítség volna az egészségesebb társadalom felé vezető úton.
Ilyen például a közbeszéd állapota. Évek óta háborús retorikában élünk, állandóan új ellenségképek tűnnek fel. Mintha csak a velünk vagy ellenünk logikájában lehetne gondolkodni. Ez az egybites gondolkodás éppúgy jellemző a kormányra, mint az ellenzékre és a támogatóik jó részére. Visszaszorulóban vannak a párbeszéd terei, a másik személyének lejáratása, a karaktergyilkolás lett általános. Az egyet nem értőből ellenség lett. Mindez nemcsak a politikusokat érinti, hanem bárkit, aki kritikus véleményt mer megfogalmazni.”

Érdemes lenne tőle tanulni tiszteletet, őszinteséget, jóindulatot és kritikát. Amikor a pedagógusok vagy a diákok kiáltanak, figyeljünk oda rájuk, hallgassuk meg őket, keressük közösen az igazságot!

Van egy szó, ami nagyon kedves nekem, még a nyolcvanas években figyeltem fel rá a Szabad Európa Rádióban. Lech Walesa nevéhez kötődik: SZOLIDARITÁS – talán erre lenne a legnagyobb szükségünk.

Ismét nagybetűs emberré válni csetlő-botló életünkben, hogy rátaláljunk az ember bőrébe bújt Istenre.

És van két másik kifejezés is, ami nagyon időszerű: az egyik az aggiornamento, XXIII. János pápa kedves kifejezése, hogy naprakésznek kell lennünk hitünk kifejezéséhez, a másik a progresszív jelző – fejlődéskészséget, nyitottságot fejez ki az új gondolatok felé, melyek elősegítik a jó irányú változást. Ha meg kellene személyesíteni ezt a két szót, elég lenne ennyit mondani – Ferenc pápa.

Amennyiben a fenti gondolatszövésben, beszámolóban kritikát is megfogalmaztam, nem irányult egyetlen párt, szervezet vagy személy ellen sem. Inkább az „érted haragszom, nem ellened” megrendültsége van mögötte. Amennyiben valakit megbántottam, bocsánatot kérek tőle. Törekszem „katolikus” – „egész szerinti” – módon élni, gondolkodni, szemben a „részszerinti” szűkösségével.

Azt gondolom, ezek után csak az nem ért meg, aki nem akar.

Hidász György Izrael

„Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok
el, még álmaitokban sem.”

Kahil Gibran – A PRÓFÉTA