Egy „tragikus hirtelenséggel” elhunyt pap halálára – vigyázzunk jobban lelkipásztorainkra!

Önként vetett véget az életének nemrég a magyar katolikus egyház egyik papja. A részleteket természetesen kegyeleti okokból nem taglaljuk. A szomorú eset ugyanakkor rávilágít arra, hogy lelkipásztoraink is emberek, és ők sem mentesek a minden segítő hivatású személyre leselkedő foglalkozási ártalomtól. Szempontok a lelkészek mentálhigiénés egészségének megőrzéséhez.

„»Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.« István papod annyira szerette Mezőpetri híveit, hogy áthelyezésekor, túlértékelve e mondatot, annyira nem tudott elszakadni tőlük, hogy elsötétedve látva a jövőt, inkább önnön életét dobta el magától, és eddigi igehirdetésétől, lelkipásztori szeretetétől idegen őrülettel vetett véget a Gondviseléstől rábízott jövőnek – ezekkel a szavakkal kezdte imáját Pákozdi István néhai magyarországi egyetemi lelkész, miután 2003-ban értesült partiumi paptársa öngyilkosságáról. – Döbbenten gondolunk most arra, hátha nem szerettük őt eléggé, hátha kevés volt számára a barátság, a faluból származó hivatások, a családok, az új házasok, a gyermekek ragaszkodása.”

Most, amikor nemrég egy magyarországi katolikus pap vetett véget az életének, rokonai, hívei, paptársai, barátai minden bizonnyal hasonló megindultsággal állnak a történtek előtt. És bár az öngyilkosságnak számos összetevője lehet, az egyik kérdés ilyenkor mindig az, hogy a hivatásából fakadó terhek nem tornyosultak-e akkora súllyal az atyára, hogy kétségbeesésében az egyedüli kiutat életének kioltásában látta. Nemhiába van immár komoly szakirodalma annak, hogy

a segítő foglalkozású emberekre – legyenek pszichológusok, pszichiáterek, szociális munkások vagy papok, lelkészek – különösen vigyázni kell, hivatásuk nehogy felőrölje őket.

Amint Kővári Magdolna szociális testvér, a jezsuiták dobogókői Manréza lelkigyakorlatos házában papok, szerzetesek számára működő Kairosz megújulási program munkatársa megfogalmazza a kérdések kérdését: miként lehet „úgy égni, hogy ne égjek el bele? Hogyan lehet az Isten tüzével égni, ami lelkesedés, önmagam adása, önmagam túllépése, de mégsem az én tüzem, hanem az Isten tüze bennem, mert az nem fog elégetni?”

A jezsuiták programja egy „mini szabbatikumhoz” hasonló megállóhelyet kínál a papi/szerzetesi szolgálat kritikus pontjain, például hosszabb, megpróbáló szolgálati időszak, fontos váltások előtt vagy után, nehéz élethelyzetben, elakadás esetén, vagy amikor az illető a kiégés jeleit tapasztalja. A Kairosz léte is jelzi, hogy a katolikus egyházban már elindultak kezdeményezések a megelőzésre, illetve – ha már megtörtént a baj – annak kezelésére. „Fontos vagy, egyszeri és megismételhetetlen érték. Ha elvesznél, az jóvátehetetlen lenne! Vigyázz magadra, segíts másoknak is a megmaradásban!” Ezzel a mottóval utóbbiak közé tartozik például a Pest megyei Leányváron a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által 2004-ben létrehozott Hivatásőrző Ház, ahol elsősorban szenvedélybeteg papoknak kínálnak segítséget.

Ami az öngyilkosságot illeti, olasz paptársa tragikus halála nyomán a máltai apostoli nunciatúra tanácsosa, Lengyel Ervin tavaly nyáron írt hosszan a lelkipásztorokra leselkedő veszélyekről, és négy pontba szedte a kockázati, valamint a lelki egészséget védő tényezőket:

1. A magány
2. A személyes tér, a szabadidő fontossága
3. A papi lelkivezetők és az egészséges lelki kapcsolatok szükségessége
4. A papi testvériség fontossága

A témáról készült interjúnk Lengyel Ervinnel ezen a linken olvasható, benne az egyik kulcsmondattal: „A papok nem szuperhősök, nem terhelhetők a végletekig, hanem nagyon is sérülékenyek. Szolgálatukat gyakran kiszolgáltatott helyzetekben, az egyház közösségére és intézményrendszerére támaszkodva élik. Itt is a legfontosabb a megelőzés, vagyis olyan közösségeknek kellene születniük, ahol a pásztor és a hívők között egészséges és felelős együttműködés alakul ki, egymás személyes határainak elfogadásával és tiszteletben tartásával.”

Lapunk korábbi munkatársa, Asztalos Katalin 2015-ben pszichológus hallgatóként felmérést készített a katolikus lelkipásztorok körében a kiégésről, és ő is arra jutott, hogy a kiégés, az elmagányosodás és a túlterheltségből fakadó egyéb ártalmak jellemző problémák.

„Papjaink gyakorlatilag 0-24-es készenléti állapotban élnek, ami önmagában a kiégés előszobájának tekinthető.

Ugyanakkor hivatásuk szerves része a lelkigondozás, a gyóntatás, a jegyesoktatás, a gyászolók kísérése, támogatása is, ami elkerülhetetlenül érzelmi bevonódással jár – írta. – Viszont ha a segítő személy túlságosan bevonódik egy-egy életkrízisbe, az érzelmi túlterhelést, kimerülést, kiégést okoz, a kiégés pedig hosszú távon depresszióhoz, alvászavarhoz, pszichoszomatikus betegségekhez vezet, sőt összefüggésbe hozható a függőségek megjelenésével is.”

Hirdetés

Ahogy Járay Márton református lelkész, mentálhigiénés szakember, lelkigondozó 2022-es doktori disszertációjából is kiderül, a jelenség a protestáns egyházakat ugyancsak érinti. A Semmelweis Egyetem oktatója a református és evangélikus lelkészek körében végzett felmérése során súlyos megállapításokra jutott. A lelkészek fizikai és lelki egészségi mutatói a diplomások átlagához képest rosszabbak, ennek egyik jele például, hogy a súlyos elhízás jóval nagyobb arányú közöttük, mint a hasonló korosztályú és végzettségű lakosság körében. A kutatásban részt vevők 66,2 százaléka fáradtságot és energiahiányt érzett, 43 százaléknak fájt a háta, a dereka, és 33 százalékuk küzdött alvási problémákkal.

„Lelkészeink fele heti rendszerességgel iszik alkoholtartalmú italt, míg a Hungarostudy elnevezésű felmérés alapján a diplomás férfiak körében ez az arány csupán 22,1 százalék. (…) Izgalmas kérdés volt a kutatás során az is, hogy lelkészeink mennyire tartják magukat a társadalom fontos, hasznos tagjainak. A válaszok aránya egészen lesújtó volt, hiszen a legtöbben azt érzik, hogy nem azok. A kutatás alapján kimondható, hogy

nagy a rizikó a harmincas–negyvenes korosztályban, mert ott mutatkoznak leginkább a megfáradás, a kiégés jelei.

(…) Jóval magasabb a mentális és a fizikai egészségi szintje annak a lelkésznek, akit egy pályatársa, egy mentálhigiénés szakember vagy egy pszichológus rendszeresen mentorál. Figyelemre méltó adat, hogy a válaszadók közül ötven lelkésznek van, kilencvennek nincs szupervíziója, lelkivezetői támogatása, hatvanöt viszont igényelné, hogy legyen” – nyilatkozta Járay Márton az evangelikus.hu-nak. A lelkész a témát taglalta a Meghallgatlak podcast tavaly májusi adásában is, kitérve arra, hogy a református egyház Gyökössy Intézete hogyan segíti az érintetteket. Hasonló támogatást nyújt a református telefonos és internetes lelkiszolgálat, mely egyaránt várja lelkészek és világi hívők megkeresését, akár öngyilkossági késztetés esetén is.

A megoldás nyilván rendkívül összetett, kezdve a papnak, lelkésznek jelentkezők szűrésétől és felkészítésétől az érdemi lelkigondozásig, a válságok szakszerű kezeléséig. Mégis, a fentiek alapján megfogalmazhatunk néhány szempontot, amelyekkel talán segíthetjük megőrizni lelkipásztoraink mentálhigiénés egészségét:

I.

A lelkipásztor is ember. Ne tartsuk csodabogárnak, sőt azt tekintsük természetesnek, ha a hivatásán kívül hobbija, kedvtelése, más irányú elkötelezettsége van. Ismerünk papot, aki szenvedélyesen fut, focizik, bokszol, gördeszkázik, vagy éppen irodalmi tanulmányokat folytat, netán kézműves süteményeket készít, illetve szakmányban palacsintát süt. Tegye csak, testi-lelki egészségének megőrzésére, így közvetve a rá bízottak javára.

II.

„Most azért mondok nemet, hogy legközelebb igent mondhassak neked vagy másnak.” A jezsuita Bellovics Gábor atya mondása a határok tartásának fontosságára világít rá. Legyünk belátók, ne zsigereljük ki papjainkat, engedélyezzünk számukra elegendő „énidőt”!

III.

A katolikus egyházban szokás a cölibátust azzal indokolni, hogy a papság egész embert kíván. E gondolat oltárán pedig nem egy lelkipásztort láttunk már a végletekig kizsigerelni magát. (Holott a család nem csupán „elveszi az időt” a hivatástól, de egyben erőforrás is.) Márpedig nem lehet büntetlenül a nap 24 órájában a hivatásnak élni; időnként kell a felfrissülés. Amint azonban a házasságban élő protestáns lelkészek, illetve görögkatolikus papok példája mutatja, e kettős életállapot – minden áldása mellett – szintén hozzájárulhat a kiégéshez. Ügyeljünk jól az egyensúlyra!

IV.

Megkerülhetetlen a hívő közösség, a paptársak, a rokonok, barátok és nem utolsósorban az elöljárók felelőssége. Legyen szemünk arra, ha egy lelkipásztoron a végzetes kifáradás jelei mutatkoznak, és létezzenek olyan fórumok, ahol ezt jelezni lehet! Ahogy pedig több szerzetesrendben az elöljáró kötelessége évente legalább egyszer elbeszélgetni a rendtársaival, úgy minden egyházi közösségben jöjjenek létre olyan találkozási lehetőségek, amelyeken tetten érhetjük, ha Isten embere súlyos elakadással küzd!

V.

A segítő hivatásokban bevett gyakorlat a kötelező szupervízió, melynek során az illető egy szakembernek rendszeresen beszámol a megéléseiről, a rá nehezedő terhekről, és segítséget kap a hordozásukhoz. A lelkipásztori szolgálatot végzők számára is jó lenne intézményesíteni egy olyan feladatkört, amelynek betöltője odafigyel a papokra, kíséri őket, segít megoldani gondjaikat. De még jobb, ha minden papnak lelkivezetője van. Olyan ember, aki nemcsak gyóntatja, hanem akivel a személyes istenkapcsolatáról is tud beszélni, és aki támogatja a hitéletében jelentkező küzdelmekben.

VI.

A magány ellen egyre több helyen jönnek létre papi közösségek, lelkipásztori központok. Emellett mi, hívek is érezzük jobban a felelősségünknek, hogy ha kell, társai legyünk papjainknak, lelkészeinknek! Hívjuk meg őket ebédre, sörözni, akár nyaralni, hogy azt az emberi gondoskodást, amire mindannyian vágyunk, ők is megtapasztalhassák!

VII.

Egy pap igenis tegye ténylegesen munkamentessé a szabadnapját, és ne mulassza el kivenni éves szabadságát!

VIII.

Szükség esetén ne legyen szégyellnivaló szakmai segítséget igénybe venni! Ha egy pap, lelkész pszichológushoz, pszichiáterhez fordul, az ne számítson kudarcnak vagy hitbéli gyengeségnek! Jó gyakorlat lehet, ha az egyházak diszkrét módon elérhető szakemberlistát biztosítanak, és anyagilag is támogatják szolgáltatásaik igénybevételét.

IX.

Tanuljuk meg felismerni a figyelmeztető jeleket! A tartós kimerültség, a visszahúzódás, az ingerlékenység, az alvászavar, a fokozott alkoholfogyasztás, a reményvesztett megnyilatkozások mind intő jelek lehetnek. Jó, ha ezekről a szemináriumokban, teológiákon és a továbbképzéseken szó esik, és minden érintett segítséget kap azonosítani a tüneteket.

X.

Osszuk meg jobban a terheket! A plébániai, gyülekezeti élet számos feladata átadható világiaknak. Az adminisztratív, szervezési, karitatív és közösségépítő feladatok delegálása nem a lelkipásztori felelősség csökkenése, hanem annak védelme. Az egészséges munkamegosztás hosszú távon a lelkipásztor és a közösség javát egyaránt szolgálja.