„Egyetért-e ön azzal, hogy a jelenlegi egykulcsos jövedelemadó-rendszert egy magasabb adókulcsú, többsávos adórendszer váltsa fel?” A most zajló Nemzeti Konzultáció első kérdése a Tisza Párt adóterveiről kér véleményt, de a többi pont is a közterheket érinti. Balázs Zoltán közgazdász, a Corvinus Egyetem egyetemi tanára segítségével megvizsgáljuk, mit mond erről az egyház társadalmi tanítása.
„Brutális adóemelésre készülhet a Tisza Párt” – ezzel vagy hasonló címmel adta hírül több kormányzati médium, hogyan alakítaná át a közterheket a Magyar Péter vezette alakulat. Az állítást arra a munkaanyagra alapozták, amely szerint az ellenzéki párt a jelenlegi egykulcsos helyett progresszív, vagyis többkulcsos személyi jövedelemadó-rendszert vezetne be. A kormányzati kommunikáció ennek nyomán kampányának középpontjába emelte a kérdést, Nemzeti Konzultációval, óriásplakátokkal, videókkal. Erre reagálva a Tisza nyilvánosságra hozta a terveit, melyek szerint – a Telex megfogalmazásában – „papíron egykulcsos, gyakorlatilag viszont sokkulcsos és négysávos, progresszív személyi jövedelemadó (szja)” bevezetését ígéri, ha megnyeri a 2026-os választásokat.
Hogyan próbáljanak eligazodni a kérdésben a keresztény választók? Állást lehet-e foglalni az egy- vagy a többkulcsos rendszer mellett a katolikus egyház társadalmi tanítása alapján? Ki lehet-e emelni a személyi jövedelemadót a közterhek megannyi válfaja közül, vagy a gazdaságpolitika egyetlen eleme nem értelmezhető a többi nélkül? Az alábbiakban azt az áttekintést közöljük, amelyet a Corvinus Egyetem egyetemi tanára, Balázs Zoltán közgazdász írt a Szemlélek felkérésére az adórendszerről, majd a katolikus egyház társadalmi tanításából idézünk.
*
Minden bizonnyal a legkevésbé vitatható megállapítások közé tartozik, hogy a hatalom tényleges vagy jövendő birtokosainak elsőrendű feladata a kormányzás. A „kormányzóképesség” bűvös tulajdonsága a kutatások szerint alapvetően fontos a hatalomgyakorlás elfogadottságához. A kormányzóképesség többféle versenyelem függvénye, ezek között pedig a szakpolitikának nevezett kormányzási elképzelések minősége és konkrét tartalma is szerepel. A tankönyvek szerint az egyik ilyen szakpolitika az adózás.
Adót ritkán szoktunk „szeretni”, de a legtöbb ember vélhetően belátja, hogy az adózás szükséges, mert nélküle semmilyen kormányzat nem képes működni. A gyakorlatban persze jóval bonyolultabb a helyzet. Még egy ilyen triviális belátást is torzíthat például az a tény, hogy a kormányok képesek a jövőbeli bevételt megelőlegezni (leegyszerűsítve: pénzt nyomtatni vagy hitelt fölvenni), így
megteremteni azt az illúziót, hogy bizonyos szolgáltatásokat ajándékba adnak a választóknak.
Hasonló torzítás, amikor azt gondoljuk, hogy a nyugdíj valamiféle megtakarítás („nyugdíjkassza”) visszafizetése, nem pedig – mint például Magyarországon – a befolyó nyugdíjjárulékok újraosztása és kifizetése, többnyire úgy, hogy egyéb adóbevételekből kell kiegészíteni őket. Ám torzítások ide vagy oda, adó – vagyis a magánszemélyektől és vállalatokból (leegyszerűsítve) beszedett források – nélkül nem létezik közszolgáltatás, beleértve a kormányzatot is.
Csakhogy az adópolitika sem csak metaforikus értelemben politika. Nem elsősorban azért, mert a különböző pártok más-más adókulcsokat, adóalapokat, mentességeket javasolnak, hanem azért, mert a közjóval kapcsolatos legalapvetőbb kérdésre utal vissza. Ez úgy szól, hogy a közösségi javak előállításához kinek miként kell hozzájárulnia. Érdemes fölidézni, hogy a 12 márciusi pont egyike a közteherviselés volt. Ez nagyon szerencsés szóválasztás, mivel kellően tág távlatba helyezi az adózást.
Tudni kell, hogy az egyház általános társadalometikai elvei csak ezen a szinten érvényesek,
és valójában semmi speciálisan „katolikus” nincs bennük. A közterhekhez mindenkinek erkölcsi kötelessége hozzájárulni, de a kormányzatnak is törekednie kell arra, hogy senkitől se követeljen immorális, azaz igazságtalan vagy aránytalan (akár több, akár kevesebb!) hozzájárulást. Éppen ezért innen kezdve a közteherviselésre vonatkozó felfogásoktól függ, hogy az adórendszert miképpen alakítjuk ki.
Magyarországon hagyományosan igen gyenge minőségű közéleti viták zajlottak – ha egyáltalán zajlottak – a közteherviselésről. A rendszerváltáskor ez gyakorlatilag teljes mértékben elmaradt. Nem születtek értelmes javaslatok arra, hogy mi tartozik a köz-re (arra, ami közös, common). Ad hoc megoldások maradtak, ezek egy része ráadásul homályban. Jól ismert, hogy a rendszerváltás utáni munkanélküliség mint az egyik első számú közügy egyik „kezelési módja” a rokkantnyugdíj immorális alkuja volt: az állam nem firtatja az igazságot, de csak a létminimumot fizeti; hazug elnevezéssel, de legalább a halálig. Ám konszolidáltabb viszonyok között sem léptünk sokkal előbbre.
Semmiképpen nem tekinthető tisztességesnek például egy ad hoc adórendszer alkotmányba vésése.
De az sem vetendő el automatikusan, hogy a diplomát szerző polgárok „kötelezve legyenek” a rájuk költött forrásokat valamilyen (nem föltétlenül években, „röghöz kötésben”) „mérhető” teljesítménnyel visszafizetni. Lehet, hogy egy ilyen javaslatot nagyon finomra kell hangolni, nehogy például szakmák szerint (negatív) kivételeket tegyen; és az is lehet, hogy gyakorlati okokból le kell mondani róla. Mindenesetre értelmes és távlatos vita helyett csak a rossz szájíz maradt meg, egy kierőszakolt döntés a szokásos kiskapukkal.
Aztán: közjószág-e a gyermek? Ki tartozik kinek a gyermeknevelésben és az oktatásban? Jól hangzik, hogy a család a társadalom alapsejtje, de ez azt is jelenti, hogy a család többé nem magánügy, hanem a közteherviselés közvetlen alanya és tárgya. Helyes ez így? Gondoljuk meg:
statisztikai tény, hogy a vallásosság stabilabb házasságot és több gyermeket jelent,
továbbá mérhetően nagyobb elégedettséget, boldogságot, jobb egészséget. De vajon az államnak van-e joga az ebből eredő többleterőforrásokat figyelembe venni a közteherelosztásnál, például úgy, hogy a hívő embereket más módon tehermentesíti, esetleg jutalmazza? Vagy: a kötelező katonai szolgálat – ahol van – speciális egyéni hozzájárulás a közterhekhez, munkával, idővel, egyéb áldozattal. Nyilvánvaló azonban, hogy magánhaszon is húzható belőle (képzés, kapcsolatok, társadalmi mobilitás).
Továbbá: mekkora közhasznot hajt a családban dolgozó nő, a demens vagy ágyhoz kötött hozzátartozót ápoló, aki ezzel a munkával mintegy tehermentesíti az állami szolgáltatást? Vélhetően nem keveset, csakhogy nem biztos, hogy ezek a leghatékonyabb megoldások. Egy jól szervezett (akár egyházi kézben lévő) demensellátás kevesebb emberi erőforrással működik, s a tehermentesített családok és egyének jobb, hatékonyabb, egészségesebb tevékenységet végezhetnek, akár a köz javára is.
Mindezek elég jól forintosítható tevékenységek, és egyáltalán nem volna baj, ha ezt meg is tennénk.
Nem kell félni attól, hogy a közteherviselést a közösségi hasznok és költségek felől közelítjük meg.
Közel van ugyanis az a korszak, amikor a nemzedékek közötti, valamint az állam és a polgárai közötti transzferek újraelosztása tragikusan sürgetővé válik, mivel egyre kibírhatatlanabb lesz a feszültség a szükséges, valamint a magán- és a közösségi szférában ténylegesen nyújtott szociális szolgáltatások között.
Talán érthető, hogy az adópolitika miért és hogyan lehet része a közteherviseléssel kapcsolatos álláspontoknak. Ma Magyarországon az állam adóbevételeinek nagyjából harmada a fogyasztást terheli (nem csak a forgalmi adó tartozik ide). Ez abból a szempontból rendben lehet, hogy vannak alapvető közjavak (például a közbiztonság), amelyekhez mindenkinek hozzá kell járulni, márpedig vásárolni muszáj. Az ilyen kapcsolat tehát indokolható. A jövedelemadó logikája az, hogy az el nem költött jövedelem egy részét a kormányzat elveszi (persze a befektetések után is kell adózni). Sokan gondolják ugyanis, hogy a gazdagok jövedelme szerencsének és/vagy mások teljesítményének is függvénye. Ez teszi a fenti eljárást igazságossá. Ha ez nem meggyőző, lehet egyfajta szolidaritási adónak tekinteni.
Csakhogy a kényszerszolidaritás olyan, mint a kényszerhitvallás. Itt tehát erősen megkérdőjelezhető föltevésekkel találkozunk, éppen ezért áll a személyi jövedelemadó léte és mértéke a politikai viták kereszttüzében.
Nem hiszem, hogy az egyház tanításával meg lehet válaszolni a kampányban felmerülő kérdéseket,
azt azonban igen, hogy a morális tisztánlátáshoz érdemes a klasszikus és józan etikai elveket használni.
Mindezek jól ismert ügyek és témák, azért fűztem őket össze, hogy az adózást olyan perspektívába tudjuk belehelyezni, amelyen belül a közjóról szóló felfogások és preferenciák észszerűen megvitathatók és ütköztethetők lesznek. Egyszer, talán.
Szolidaritás, észszerűség, méltányosság
„A közpénzek kezelése a közösség javát szolgálja, ha tartja magát néhány alapvető elvhez: az adók megfizetéséhez mint a szolidaritás kötelmének szempontjához, az észszerűséghez és a méltányossághoz az adók kivetésében” – olvassuk Az Egyház társadalmi tanításának Kompendiumában. A vonatkozó katolikus tanítást összefoglaló dokumentum ennél konkrétabban nem foglal állást a kérdésben. Egyes pápai megnyilvánulásokban szintén esik szó a témáról. „Az állam
igazságtalan és kegyetlen volna, ha az adózás nevében a magántulajdonostól több javakat venne el, mint ami méltányos”
– áll XIII. Leó 1891-es Rerum Novarum című enciklikájában. XXIII. János 1961-es Mater et Magistra kezdetű körlevelében pedig ezt olvassuk: „Az igazságosságon és méltányosságon alapuló adórendszerben alapvető elv, hogy az adóterhek az adózók teherbíró képességéhez legyenek arányosak.”
Ferenc pápa 2022 januárjában az olasz adóhatóság küldöttségének azt mondta: „Az adózás (…) elő kell mozdítsa a vagyon újraelosztását, védve a szegények és a legkisebbek méltóságát.” Néhány hónapra rá üzleti vezetőknek így fogalmazott: „Az adóknak igazságosnak kell lenniük, méltányosaknak, az egyén fizetőképessége alapján meghatározottnak, ahogy az az olasz alkotmányban áll.”
Ritka, hogy az egyház hivatalos képviselői ennél konkrétabban nyilatkoznak. A kivételek egyike az amerikai katolikus püspöki kar 1986-os pásztorlevele Gazdasági igazságosságot mindenkinek! címmel, benne ilyen mondatokkal: „Az adórendszert a progresszivitás elve szerint kell kialakítani, vagyis azoknak,
akik viszonylag nagyobb anyagi erőforrásokkal rendelkeznek, magasabb kulccsal kell adózniuk.
(…) A hivatalos szegénységi küszöb alatti jövedelemmel rendelkező (…) családok definíció szerint nem rendelkeznek elegendő forrással az alapvető életfeltételek biztosításához, ezért nem szabad őket további teherként jövedelemadó megfizetésére kényszeríteni.”
Más országok püspökei is meg-megszólaltak a kérdésben, és általában az igazságosság, az arányosság mellett álltak ki, hangsúlyozva, hogy az adórendszer fokozottan védje a szegényeket. Ez egyes helyeken a progresszív adó támogatását jelentette, de a rendszer mindenhol olyannyira függ számos egyéb mutatótól, hogy ebből nem lehet általános érvényű következtetést levonni. Ha ugyanis az egykulcsos adó megfelelő támogatási, szociális rendszerrel párosul, az szintén megfelelhet az egyház tanításának.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
