Vészjósló folyamat fedezhető fel a hazai katolikus egyházban: sorra távoznak néhány éve felszentelt klerikusok a szolgálatból.
Miközben több éven át tartó megújulási kezdeményezést indított útjára Ferenc pápa a világegyházban, Magyarország sajátos módon küld üzenetet a változtatás szükségességéről. A Szemlélekhez eljutott, megbízható forrásból származó információk arra utalnak, hogy gyökeres orvoslást igényel az egyházi szervezet aktuális működése. Mivel rendkívül érzékeny adatról van szó, nem tudhatjuk, mennyire új tendenciáról van szó, de az elöregedő papság és az új belépők, szeminaristák szerény létszáma mellett
a néhány év szolgálat után kilépő papok is azt erősítik, hogy valamit tenni kellene. Feltéve, ha nem az önfelszámolás a hazai klérus célja.
Az alábbiakban név nélkül, egyszerű betűjelöléssel mutatjuk be olyanok sorsát, akik drámája most és itt, a magyar katolikus egyházban történik. Vannak, akik meg is osztották magazinunkkal sebzettségük részleteit, döntésük okát, volt, aki „későbbre ígért választ”, többen – érthetően – nem reagáltak a megkeresésünkre. Az esetleírások több hazai egyházmegyéből származnak, szinte az egész országot lefedik a történetek.
„A” négy éve mutatta be újmiséjét, a hívek nagyon szerették, ám püspökével hamar megromlott a kapcsolata. Idén februárban eljegyzési gyűrűvel jelezte közösségi oldalán, hogy más úton halad tovább.
„B” 2022 tavaszának közepén találkozót kért püspökétől. Addigra már
érzékelhető volt, hogy a néhány éve felszentelt, fiatal pap lelki vívódáson megy keresztül, ennek egyértelmű jeleit többen észrevették a környezetéből.
Hogy főpásztorával milyen kommunikációt folytatott korábban, kért-e, kapott-e segítséget, nem tudhatjuk, viszont azon a bizonyos találkozón lényegében annyi történt, hogy az illető letette a szolgálati tevékenységéhez tartozó kulcsokat, és közölte, hogy gyorsan kéne intézni a dolgokat, mert hamarosan kezd az új munkahelyén.
„C” káplánként szolgált egy plébános mellett, ám egy nap – szintén idén történt az eset – nem tért haza. Azóta ő és családtagjai elérhetetlenek az egyházi vezetők számára.
A szintén nemrég kilépett „D” nagyon népszerű volt a fiatalok körében, egy ifjú hölgy esetében ez szorosabb kapcsolattá változott. Közösségi oldalán egy 3D ultrahang felvétel látható egy megfogant új életről.
„E”, „F” és „G” sajátos utat választottak: csatlakoztak egy szervezethez, amely lépésük miatt főpásztoruk kénytelen volt felfüggeszteni őket a papi szolgálatból. Nekik az a magánvéleményük, személyes meggyőződésük, hogy igenis papok maradtak.
„H” az előzőekhez képest jóval hosszabb ideig szolgált papként.
Ismerőseinek azt üzente, „elfáradt”.
Bár több változat vált ismertté arról, hogy csak pihenőidőt kért, hosszabb szabadságra ment, vagy kilépett, de egyértelműnek tűnik, hogy elhagyta a papi szolgálatot.
„I” szintén évtizedes papi szolgálatot tudhat maga mögött, de ez már tényleg mögötte van. Ő részletesen ki is fejtette távozásának indokát: – Egyházszervezeti konfliktus, elöljáróval való feloldhatatlan konfliktus,
a püspökök „szőnyeg alá söprő” taktikájából fakadó vállalhatatlan megalkuvások sorozata, és az ezekből fakadó teljes kiégés,
ami nálam pánikbetegségben, alvászavarban mutatkozott meg – tárta fel mély sebzettségét, amely oda vezetett, hogy nem tudott papként tovább szolgálni. Arra a kérdésre, hogy kapcsolatban maradt-e az egyházi szervezettel, így felelt: – Kilépett papok szoktak keresni, lelkigyakorlatra hívni, ezeket én igyekszem udvariasan hárítani. A gondolattól is visszatérnek bennem azok a pánikszerű, rossz érzések, amiktől hosszú évek munkájával sikerült, ha nem is megszabadulnom, de legalább távolságot vennem. Ezeket nem akarom újra felkavarni. Személyes kapcsolatokat ugyanakkor ápolok mind kilépett, mind ki nem lépett paptestvérekkel, és néhány püspök atyával is.
„J” esete kilóg a sorból. Az ugyanis nem tisztázott, hogy pontosan mi a jelenlegi státusza, de hogy valami nagyon nincs rendben, azt már az is jelezte, hogy egymástól függetlenül több ismerősöm kérdezte, tudok-e valamit erről az atyáról, mert „eltűnt” a templomból, és a hívek nem kaptak tájékoztatást arról, hogy mi történt. Végül annyi információ érkezett közvetve tőle, hogy „pap vagyok, és fogok még szolgálni”.
A több éve kilépett „K” arról tájékoztatta a Szemléleket, hogy a családos hivatás és az egyházszervezet reménytelen helyzete egyszerre volt döntésének az oka. Őbenne konkrétan megfogalmazódott, hogy „valahogyan lassan tényezők is lehetnénk, valahogy szolgálhatnánk is, miért kell elásnunk magunkat”…
Az itt felsorolt, konkrét esetek mind arról beszélnek, hogy baj van. Nagy baj. A megoldás első lépése ennek felismerése, beismerése lehetne. Nem akarunk mi, kívülálló laikusok a papok belső ügyeivel foglalkozni, de ez a történet messze nem erről szól.
Az egyház megmaradása, megújulása a tét – ennek elmaradása esetén a pótcselekvésen, tagadáson, szőnyeg alá söprésen keresztül a széthullás felé vezet az út.
Már 2015-ben úgy nyilatkozott a Szemléleknek egy elkötelezett közösségépítő lelkipásztor, hogy a hazai paphiány „félelmetes méreteket öltött”, „a lelkipásztorok gyakran beleszakadnak a feladataik teljesítésébe”, „elveszítjük a híveket”. Ugyanabban az évben egy akkor már sok évtizede kilépett pap vallomása alapján mutattuk be, nagyjából mennyien lehetnek a kilépett papok, ki törődik velük.
A két lehetőség áll előttünk: vagy őszintén beszélünk egymással a problémáról, elkötelezetten keressük a helyes megoldást, törekszünk a megújulásra, változtatásra, segítségnyújtásra, vagy a problémák fognak beszélni rólunk.
Tiszteletem!
A cikk ismét fontos témát érint, és tényeket közöl, amihez közvetlenül igazából nem is szeretnék semmit hozzáfűzni.
Amit talán még érdemes végiggondolni, hogy ez csak a Magyar Katolikus Egyház problémája-e. Mert ha nem, akkor sokkal jobban le kell ásni a gondok kezeléséhez.
Ha körülnézünk a nagyvilág sajtójában, és főleg, ha élnek külföldön hiteles „információforrásnak” számító ismerőseink, akkor rájövünk, ez bizony nem csak hazai probléma, hanem az egész európai civilizáció területén létező katolikus intézményeket érinti, és sokszor súlyosabban, mint az itthonit.
A cikkben felsorolt esetek valóban felkiáltójelek, amik hozzánk hasonlóan megvannak a nálunk elvileg „katolikusabb” Lengyelországban szintúgy, mint minden európai államban, és ott sokszor sokkal komolyabb szinten. Sőt, nálunk legalább nem kell olyan helyzetekkel szembenézni, mint pl. Stockholmban, ahol a Katolikus Egyház püspöke polgári házasságot kötött, és közben aktív püspök maradt. De a legszebb, hogy nem csak a feleség, hanem a püspök is nő. Először nem akartam elhinni a sztorit, de ott élő ismerős személyesen elment a Katolikus Egyház miséjére Stockholmban, és mindezt saját maga is tapasztalta.
Bár az, hogy máshol még a mienknél is komolyabb bajok vannak, az nem vigasz.
Mindezek hátterében azt gondolom, hogy nem az Egyház maradisága, annak szervezeti, kommunikációs problémái állnak, hanem az egész európai társadalom lelki krízise.
Ugyanezek a problémák, amik a cikkben felsorolásra kerültek, ugyanúgy megtalálhatóak minden segítő hivatásban – foglalkozásban.
Az egészségügyben – ahol magam is dolgozok – egyre nagyobb az orvos-ápoló hiány. Nálunk is, és a hozzánk képest jobb fizetést nyújtó, jobb munkahelyi körülményekkel rendelkező nyugati tagországokban még inkább. Nálunk még úgy-ahogy döcög a rendszer hazai szakemberekkel. Angliában nem hogy angol nővért nem találni a feladatokra, hanem már az eddig stabil pontnak számító Indiából sem tudnak nővéreket csábítani angliai kórházakba. Nálunk is „szép” a várólista, de Ausztriában, vagy az Egyesült Királyságban még „szebb”. Norvégiában már évtizedek óta bezárták az utolsó orvosi egyetemet, mert olyan kevés volt a jelentkező, hogy nem volt rentábilis működtetni. Az a pár norvég, aki pedig a gyógyító pálya mellett dönt, külföldi egyetemre megy tanulni.
De ugyanez vonatkozik minden segítő hivatásra – szociális munkás, rend – katasztrófavédelem, tanítás, honvédelem… .
Ugyanis az utóbbi évtizedekben alapvetően megváltozott a társadalmi szemlélet – sokkal egocentrikusabbá vált, és megtört az emberek tartása. Ahogy a régi mondás tartja, az emberek belehülyültek a jólétbe. Az elmúlt évtizedekben Európában mindenhol béke, jólét, kényelem honolt, az emberek egyre inkább elkényelmesedtek, önzőbbé és gyengévé váltak. Manapság egy fiatalnál a pályaválasztás során nem az a kérdés, hogy mivel tudok jót tenni, mivel tudom szolgálni embertársaimat, a hazát, hanem miként lehet minél gyorsabban, kisebb felelősséggel, minél több pénzt keresni. Egyszerűen elvesztették a kapaszkodókat, és azt, hogy találjanak nemes célokat az életükben. Akik pedig ennek ellenére segítő foglalkozásban kötnek ki, sokkal hamarabb feladják nehézségek esetén, hiszen a mai fiatal – és középkorú generációkban már jelentősen alábbhagyott a kitartásra ösztökélő „harci kedv”. Ugyanúgy mind a párkapcsolatokban – jön a nehézség, ugrik a párkapcsolat, házasság. Papnál, orvosnál, tanárnál … jön a nehézség, ugrik a hivatás.
Úgyhogy az egyházi rendszerben is azért jelentkeznek gyakrabban a problémák, mert a papság és a hívek is egy agonizáló társadalomból kerülnek ki.
Egy amerikai egyetem történész szakán végeztek egy kutatást, aminek a témája az volt, hogy találnak-e közös pontot azt illetően, hogy mi okozhatta a különböző civilizációk és nagy birodalmak bukását. Mezopotámiától a Római Birodalmon keresztül mindent végigzongoráztak. A következő érdekes közös nevezőt találták: amikor egy civilizációban a lakosság 20%-ban elfogadottá válik a promiszkuitás, azt követően 140 éven belül a civilizáció megszűnik. Ennek van egy hosszú pszichológiai levezetése, azt most kihagyom.
Európában régen is nyilván előfordult házasságon kívüli nemi élet, de sokkal ritkábban, mint most, és a társadalom mindazt elítélte. A szexuális forradalom óta egyre inkább elfogadottá vált, hogy már tizenéves kortól bárki bárkivel nemi kapcsolatot létesítsen, ha házas akkor félrelépjen, és utóbbi időben elfogadottá vált a legkülönfélébb nemi aberrációk kiélése is. Úgyhogy a természet és a pszichológia törvényei alapján az európai (és nyilván a hasonló amerikai…) civilizáció néhány évtized múlva meg fog szűnni. Ez hihetetlenül hangzik, de a Római Birodalomban sem gondoltak a bukásra a hedonizmusuk csúcsán.
Úgyhogy ha az egyházi problémákat akarjuk kezelni, akkor egészen a gyökerekig kell leásni, és a társadalommal kell kezdeni. Hát sok sikert hozzá, mert erről a szintről a felszínre jönni már a csoda kategóriába tartozik. Eddig legalábbis még egy hanyatló civilizáció sem úszta meg.