„Elveszítettük Krisztus jó illatát” – erős mondatok a református megújulási konferenciáról

„Örülök ennek a napnak, mert olyan, mintha mától volna legitim önmagunkról beszélni” – ha csak egy mondatot lehetne kiválasztani a tegnapi Református Megújulás Konferenciáról, ez volna az. Hosszú ideje ez volt az első alkalom, amikor a református egyház komolyabb életjeleket mutatott, a konferencián különböző nézetek ütköztek, tiszteletteljes légkörben. Farkas Zsuzsanna írása.

A teológiai konferencia előadásait és hozzászólásait összefűző gondolat egyértelműen az volt, hogy az egyház válsága nem a kegyelmi ügy következménye, az csupán mélyebb, régóta érlelődő belső kríziseket tett láthatóvá. Ez a válság nem egyetlen személyhez vagy döntéshez köthető, hanem az egyház szerkezetéhez, a hatalomhoz való viszonyához, a belső reflexió és a valódi párbeszéd hiányához.

Az első lépés

Az előadók felhívták a figyelmet, hogy az egyház nemcsak az államtól és a politikától függ, hanem belső fogságban is él, saját struktúrái és hatalomtechnikai működése akadályozza a megújulást. Alapvető problémaként fogalmazódott meg, hogy a hallgatás falát kellene áttörni, de sokan úgy érzik, az egyházon belül ma „a kibeszélő ember követi el a legnagyobb bűnt” – a nyílt, őszinte párbeszéd még mindig tabu.

Bár a konferencián elsősorban az egyház önvizsgálata és a megújulás vágya állt a középpontban,

voltak, akik védelmükbe vették Balog Zoltánt és püspöki szolgálatát.

Ennek a véleménynek is helye volt a párbeszédben, üzenve valamit arról, hogy a valódi megújulás nem csupán kritikát, hanem a különböző álláspontok meghallgatását is feltételezi.

A megújulás kérdésében nem alakult ki egyértelmű konszenzus, de a szervezők nem is ígértek ilyesmit. Voltak, akik az egyház bűnbánatának és teológiai önvizsgálatának szükségességét hangsúlyozták, mások az intézményi változásokban, a vezetői szerepek újragondolásában látták a kiutat. A pénzügyi függőség, a lelkipásztorok egzisztenciális és anyagi helyzete, az intézmények szerepe az egyházi életben, a református identitás kérdése és az egyház nyilvánosság előtti szerepvállalása szintén kulcsfontosságú témák voltak. Olyan kérdések kerültek komoly nyilvánosság előtt az asztalra, amelyeket eddig többnyire kisebb, sokszor unalomba fulladó konferenciákon vagy gyülekezeti körökben sikerült kimondani.

Kommunikációs deficit

„Az egyház elveszítette azt a nyelvet, amelyen saját korával párbeszédet folytathatna” – különösen nagy erővel hangzott el ez a gondolat, mely egyszerre utalt az egyház közéleti és belső kommunikációjának hiányosságaira, és arra is, hogy saját tagjaival és a szélesebb társadalommal sem találja a hangot. Úgy tűnik, az egyház nem tud önmaga kortársa lenni – és ez ugyanúgy kommunikációs probléma, mint teológiai és strukturális válság.

A konferencián elhangzott kommunikációs kritikák újra és újra rámutattak, hogy a református egyháznak át kell gondolnia a párbeszédhez és a nyilvánossághoz való viszonyát.

Az egyház kommunikációs stratégiája jelenleg védekező, zárt és hatalomközpontú,

miközben a közösség és a társadalom egyre nagyobb nyitottságot és átláthatóságot vár el. Ezek fényében érdemes elgondolkozni azon is, hogy az egyház hajlandó-e kilépni a defenzív kommunikációs helyzetéből, és valódi, őszinte párbeszédet kezdeményezni önmagáról – először belső köreiben, aztán a szélesebb közösség előtt is.

Esemény vagy folyamat?

A kérdés, amely mindezekből következik: mer-e az egyház szembenézni önmagával, vagy továbbra is a hallgatás és a hatalmi alkuk szorításában marad? Az elhangzottak egy lépést jelenthetnek a megújulás felé – de igazi változás csak akkor következhet be, ha a konferencia nem egyszeri esemény marad, hanem elindít egy hosszabb folyamatot.
A nap végére olyan egyház képe rajzolódott ki, amely viaskodik önmagával, és amelyben a megújulás iránti vágy elválaszthatatlanul összekapcsolódik a múltból hozott beidegződésekkel. Az, hogy a párbeszéd egyáltalán létrejött, sokak szerint önmagában is előrelépés. Azt viszont, hogy ebből valódi megújulás következik-e, vagy csupán egy pillanatnyi kitörés volt a „hallgatás falai” közül, a következő hónapok és évek cselekedetei mutatják meg.

*

Jó szívvel ajánljuk továbbá Pálfi Zsuzsanna győri református lelkipásztor személyes hangvételű beszámolóját a konferenciáról. Az alábbiakban pedig jellemző idézeteket válogattunk össze a tanácskozásról.

„Egy újságíró az imént nekem szegezte a kérdést: Balog Zoltán püspöknek le kell-e mondania? Nem ez a konferencia tematikája, ezt nem tudjuk eldönteni.”

„Nem csak azt a kérdést tesszük fel, hogy egy kegyelemért folyamodó református lelkész miért gondol egy bíróság által jogerősen elítélt embert ártatlannak, inkább azt, hogy ha ártatlannak vélt valakit, akkor miért kegyelmet kér neki?”

„A reformátorok jogosan ítélték el a kegyelem tárgyiasítását a búcsúcédulák kapcsán, de mi lényegében ugyanazt tesszük a kegyelemmel, ami ellen őseink felemelték a szavukat.”

„A kegyelmi botrány nyomán sokan elfordulnak az egyháztól – elveszítettük Krisztus jó illatát.”

„Mi a helyzet a végtelenül cenzúrázott egyházi sajtóval, a református nyilvánossággal?”

„A személycsere nem old meg semmit, mert az új emberek a változatlan struktúra foglyai.”

„Isten az egy igazságot sokunknál tette le. Össze kell raknunk.”

„Manapság a simaságot, a szőrtelenséget tartjuk szépnek esztétikailag, mert a simaság nem sért és nem fejt ki semmilyen ellenállást.”

„Fájdalom nélkül ugyanaz a meghitt és megszokott folytatódik.”

„Nagy dolog senkinek sem az emberének lenni, csak a Krisztusé!”

„Az újbarokk építi alapnélküli monumentumait.”

„A kegygazdálkodás egyházi rutinná vált.”

„Ha a tanítványok elhallgatnak, úgy gondoljuk, hogy halmozzunk fel minél több követ, hátha majd azok szólnak helyettünk.”

„Amikor a bárány farkasbőrbe bújik, azt áldozatvállalásnak vagy taktikai megfontolásnak igyekszünk kommunikálni.”

„A sátán győzött, amikor nem testvérként gondoltunk egymásra.”

„A hübrisz az erősek és a sikeresek gyengesége.”

„Az igemagyarázatot a saját magunk igazolására használni az Ige sárba tiprása, hivatásunk megszégyenítése, visszaélés a Szentlélekkel, abúzus.”

„Jézus azt ígérte, hogy az Egyházat tartja meg, nem pedig azt, hogy a Magyarországi Református Egyházat.”

„Utat tévesztettünk: a szószéket bástyaként használjuk, nem pedig hegyként.”

„Mikrofonok elől futó egyház vagyunk. A kegyelmi botrány során magunkra hagyatottságot éltünk meg az egyházi vezetőink felől.”

„Luther korában az egyház a nyilvánosság előtt élt. Éljük meg mi is transzparensen konfliktusainkat, lássák az emberek, hogy szeretjük egymást!”

„Ha térdet hajtunk az Úr előtt, térden megállunk, ha úgy térdeltetnek le, elhasalunk.”

„Olyan egyháznak szeretnék a tagja, fiatalja, teológusa, lelkésze lenni, ahol nem vétek látni, ha látunk, nem vétek érteni, ha értünk, nem bűn kérdezni és beszélni róla. Ahol sem cinkosleplezőnek, sem kegyetlen leleplezőnek nem kell lenni. Egy olyan egyházi kultúrát szeretnék kimunkálni veletek, amelyben meglátjuk egymásban a kegyelembe fogadott testvért, mindeközben a feketét feketének látjuk, és együtt óhajtjuk a fehért.”

„Ahol a mammon beteszi a lábát az egyházba, ott meggyengül a hit.”

„Kevés szó esik a centralizált egyházszerkezetről, amely alig különbözik a római katolikusok klérusközpontú struktúrájától.”

„A média és a közvélemény támadása miatt magára hagyta az egyház a püspökét.”

„Amikor az egyház megújulása felmerül, nagyobb szükség van a szeretetre, mint arra a felháborodásra és dühre, amely a megújulás szükségességét elindítja.”

„Milyen típusú vezetőre van szüksége a jövő református közösségnek – tudós, lobbista vagy missziói lelkületű?”

Így támogathatja a Szemléleket

A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.

Támogatom