„Én is a te pocakodban voltam?” – egy örökbefogadó család öröme és kálváriája

2015 nyarán azzal a vággyal jelentkeztünk férjemmel örökbefogadónak, hogy szeretnénk szülők lenni. Most, tíz évvel később két gyönyörű örökbefogadott gyermeket nevelünk, akikért végtelenül hálásak vagyunk. Az ide vezető utat azonban sok-sok akadály és nehézség szegélyezte. Gödölléné Heim Anna írása az örökbefogadás november 9-i világnapjára.

Biztosan ismerik azt az érzést, amikor a szív megtelik hálával Isten iránt, és nincsenek szavai, hogy ki tudja mondani mindazt, ami benne van, túlcsordul az öröm. Ilyen érzések indíthatták Zakariást vagy Máriát, hogy dicsőítő imáikat megfogalmazzák. Csak jön és jön a lélekből, hogy milyen nagy dolgokat tett Isten, mennyi nehéz és lehetetlen helyzetben mutatta meg hatalmát, erejét, jóságát. Bár ez az írás nem imádság, a maga szerény eszközeivel valami hasonlóról szeretne mesélni; arról, hogy ha Isten teremteni vagy cselekedni akar, akkor semmi nem szabhat gátat neki.

Jegyességünk idején sokat beszélgettünk, álmodoztunk arról, hogyan képzeljük el a családunkat, hány gyermeket szeretnénk. Mindkettőnkben élt a vágy, hogy ha majd születnek vér szerinti gyermekeink, akkor is szívesen fogadnánk melléjük örökbe. Aztán teltek az évek, és sok várakozás, küzdelem után sem érkezett a gyermekáldás.

Egy lelkigyakorlat hatására úgy döntöttünk, nem várunk tovább, hanem elindulunk az örökbefogadás útján.

A Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál (TeGyeSz) történt jelentkezés után hosszú, hónapokig tartó folyamat kezdődött, amelynek során megvizsgálták, hogy alkalmas jelöltek vagyunk-e az örökbefogadó szülői hivatásra. Egészségügyi és jövedelemigazolást kellett beszerezni, környezettanulmányt végeztek az otthonunkban, több alkalommal kellett a kirendelt pszichológussal találkozni, és egy táblázatot kellett kitölteni arról, hogy milyen egészségügyi problémával küzdő gyermeket fogadunk el. Régebben tanfolyamot is el kellett végezni, amely nagyon hasznosnak tartottunk – sajnos ma már nem kötelező. Mindennek végén a TeGyeSz javaslata alapján a gyámhivatal dönt az alkalmasságról, amelyet határozatban kaptunk meg. Ezzel a hivatalos irattal kezdhettük el „várni” a gyermeket.

A folyamat során a jelentkező rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe kerül, mert az alapos vizsgálatok, a hosszú mérlegelési idő, valamint a kétségtelenül jó szándék mögött a magyar gyermekvédelem végtelen számú zsákutcája bújik meg. Rögtön belefutottunk egy elsőre fel sem tűnő problémába. Azzal a motivációval ugyanis, hogy örökbe szeretnénk fogadni, de lélekben nem mondunk le egészen a vér szerinti gyermek lehetőségéről,

gyanúba keveredhetünk, hogy még nem néztünk szembe a fájdalmunkkal, gyászunkkal,

amit a szakszolgálat fontosnak tart az alkalmasság megállapításához.

Az örökbefogadott gyermek nyilván soha nem lehet tapasz a veszteségre, ám hogyan lehet bizonyítani ennek ellenkezőjét? Miként lehet véglegesen elgyászolni magunkban valamit, ami felett igazából nincs hatalmunk? Hívő keresztényként hogyan zárhatjuk ki, hogy ha Isten másképp dönt, a lehetetlen is lehetségessé váljon? Hamar rá kellett jönnünk, hogy itt más szabályok szerint kell játszanunk, mint amit elsőre gondoltunk: a hitből fakadó motiváció, a másféle látásmód sokszor érthetetlen kategóriák, s az őszinte következetesség és a teljes feltárulkozás visszafelé is elsülhet. A szakszolgálat logikájával kell gondolkodni ahhoz, hogy meg tudjunk maradni ebben a rendszerben, és ne értsenek félre minket.

Az ügyintézővel, illetve a pszichológussal általában munkaidőben lehet találkozni, tehát a munkáltatónak is tekintettel kell lennie örökbefogadási szándékunkra, esetleg szabadságot kell kivenni ezekre a napokra. Itthon egyre gyakrabban hallani:

állásinterjú után a nőkkel nyilatkozatot íratnak alá, hogy nem szeretnének gyermeket, így ezek az alkalmak komoly konfliktusok forrásai lehetnek.

A TeGyeSz vizsgálata során pedig fontos tényező a jövedelem és a tulajdon vizsgálata, valamint otthonunk mérete, a szobák száma, amelyek befolyásolhatják, hány gyermek nevelésére állapítják meg az alkalmasságot. Érthető, hiszen egy nehéz helyzetben lévő gyermeket csak jó körülmények közé szeretnének adni, mindez mégis felvethet kérdéseket. Mit jelent ma a jó körülmény? Mit jelent, hogy elegendő, ami van? Mi az anyagi biztonság, és az hol kezdődik? Mi pontosan egy gyermek szükséglete?

A folyamat komoly lelki megterhelést jelentett. Sok olyan kérdésben kellett dönteni, ami vér szerinti gyermek esetén fel sem merül vagy másképpen jön elő. Milyen betegségekkel, állapotokkal tudunk együtt élni, melyeknél van lehetőségünk finanszírozni a gyógyítást? Milyen korú gyermeket szeretnénk? Elfogadjuk-e a kisebbségi származást? Ha mi igen, a tágabb családunk is egyetért-e a szándékunkkal?

Származásra vonatkozóan elvileg nem is lehetne nyilatkozni, gyakorlatilag mégis szükséges, az ügyintézőnek fel kell jegyeznie,

és komolyan kivizsgálják a döntésünk hátterét. Fontos az időtényező is, hiszen ha a pár fiatalabb tagja betöltötte 45. évet, újszülöttet már nem fogadhatnak örökbe. Meg kellett ismerni a különböző örökbefogadási utakat, amelyek között voltak számunkra kérdőjelesek, amelyeket nem éreztünk magunkénak. Modelleznünk kellett, mit mondunk majd a gyermekünknek, és milyen érzésekkel kell szembenéznünk, ha előjönnek a klasszikus kérdések, pl. hogy én is a te pocakodban voltam?

Hatalmas önismereti utat jártunk be, mire a szakszolgálat előtt is határozottan tudtuk képviselni motivációnkat anélkül, hogy megrendített volna a hozzáállásuk, ami

sokszor nehezen értelmezhető, esetenként megalázó volt.

Jó példa erre, hogy már második gyermekünk örökbefogadására készültünk, amikor egy pszichológiai teszt alapján kérdésessé vált alkalmasságunk a szülőségre, legalábbis a kirendelt pszichológusunk szerint. Az okot az illető abban látta, hogy féltettem az egészségemet. Mivel endometriózissal élek, ezen talán nincs csodálkoznivaló, de kizáró oknak természetesen nem tartom. Hogy kicsit előre szaladjak: az utánkövetés során ők is látták, hogy lányunkat, akit elsőként fogadtunk örökbe, divatos fogalommal élve „elég jól” neveljük.

Mire végül eljutottunk odáig, hogy megkaptuk a határozatunkat, ami alkalmasnak nyilvánított minket az örökbefogadásra,

olyan érzésünk volt, mintha már kihordtunk volna egy gyermeket.

A folyamat sokszor időben sem rövidebb, legutóbb 10 hónapot vett igénybe. Ám csak ekkor kezdődik az igazi, szó szerinti várakozás. Ezen a ponton el kell döntenünk, hogy csak a TeGyeSz sorába állunk be, vagy jelentkezünk olyan civil szervezetekhez, amelyeknek engedélyük van válsághelyzetben lévő anyák gondozására és nyílt örökbefogadások közvetítésére. Utóbbi esetén az örökbefogadók, illetve az örökbeadó ismerik egymást és egymás adatait. A szakszolgálatoknál történő örökbefogadások esetében az adatok többnyire titkosak, bár ők is közvetíthetnek nyílt eseteket.

A civil szervezetek mindegyike különböző. Érdemes alaposan megismerni mindegyiknek a szemléletét, feltételrendszerét és működését ahhoz, hogy választani tudjunk közülük. Több sorban is várakozhatunk, akár mindegyikhez is jelentkezhetünk, de nem biztos, hogy ettől rövidebb lesz a várakozási idő.

Örökbefogadási szándékunkról nemcsak a tágabb családunk, hanem barátaink és közösségeink is tudomást szereztek. Több olyan esetünk volt, amikor egy ismerős jelezte: környezetében van kismama, aki gondolkodik, hogy örökbe adja a babáját. Ezek voltak a legnehezebb próbatételek. Egyik oldalról a szakszolgálat fél az ilyen, magánutasnak nevezett örökbefogadásban rejlő visszaélési lehetőségektől, másik oldalról a környezetünkben élők nem értik, miért hezitálunk.

Hiszen itt egy örökbefogadásra váró pár, ott egy válságterhes nő, mit kell még gondolkozni?

Ebben az esetben nem mondhatunk mást, mint hogy amennyiben a hölgy szeretné, keressen meg minket vagy egy civil szervezetet; mi nem kezdeményezhetünk, mert ha csak a gyanú is felmerül, hogy keressük az ilyen helyzeteket, kizárhatnak a várakozók közül. Több ilyen esetünk volt, ezek a babák nagyrészt nem születtek meg.

Felmerül a kérdés: ha egy válságterhes nő tapasztalja, hogy van más megoldás, akkor is megszakítaná-e a terhességét? Mi számára a segítség? Hogyan lehet szeretettel felkarolni őt? Miközben meghagyjuk a szabadságában, döntését pedig tiszteletben tartjuk, vérzik a szívünk a kis elpusztult magzatért. És csak várunk és várunk tovább.

Számunkra fontos szempont volt, hogy amikor megérkezik a gyermekünk, bizonyosak legyünk afelől, hogy nekünk szánta az Úr. Amikor jön a telefonhívás, hogy volna egy gyermek, elindul a folyamat, amelynek során fokozatosan kerülünk egyre közelebb egymáshoz. Megismerjük a körülményeit, hátterét, amennyire csak lehetséges, utána pedig el kell döntenünk, tudjuk-e vállalni a nevelését. Sajnos előfordulhat, hogy nemet kell mondani.

2017-ben, amikor már képesek voltunk átadni Istennek a gyeplőt, és szívből el tudtuk volna fogadni a gyermektelenség keresztjét is,

örökbefogadás útján megszületett első gyermekünk. Két évvel később, mivel nagyon szerettünk volna testvért, ismét jelentkeztünk alkalmassági vizsgálatra a TeGyeSz-nél, hiszen ilyenkor mindent elölről kell kezdeni. A rendszert ismertük már, tisztában voltunk a buktatókkal, a kiszámíthatatlanságokkal. Idén januárban jött meg a harmadik határozatunk. Az áprilisig eltelt hónapok alatt hat gyermek került a látóterünkbe, amire lelkileg nem voltunk felkészülve, hiszen a határozat után akár éveket is kell várni. A gyermekek közül csak egyre mondtunk igazán nemet, de végül – másképp nem tudom megfogalmazni – egyik sem jött össze. Volt, aki azért, mert olyan jogi hézagba került, amit a rendőrség sem tudott kibogozni, volt, akinél a szakszolgálat nem volt hajlandó segítséget nyújtani nekünk, és volt, akit mi elfogadtunk volna, de az Úr mégsem nekünk szánta.

Sok gyász és düh gyűlt fel bennünk, és idén nagyhéten arra kértük Istent, legyen szünet, fel kell dolgoznunk az elmúlt hónapok eseményeit. Második gyermekünk aztán néhány napra rá, húsvéthétfőn reggel született meg, Ferenc pápa halálának órájában… Kedden hívott fel minket annak az egyesületnek a vezetője, amelynél várakoztunk. Szerdán találkozhattunk a szülőanyával, megismerkedtünk, átbeszéltünk sok mindent, például hogy milyen nevet szeretnénk adni a babának, legyen-e kapcsolattartás, kölcsönösen meséltünk a családjainkról. Ezután aláírtuk a szándéknyilatkozatot, amelyben a szülőanya minket nevez meg gyermeke örökbefogadó szüleinek. Ezzel az irattal kaptunk jogot arra, hogy látogathassuk a kicsit.

Már aznap bementünk a kórházba, és amennyi időt lehetett, bent töltöttünk vele. Az, hogy miként lehetünk jelen egy örökbefogadásra váró újszülött életében, az adott kórház csecsemőosztályának rugalmasságától, segítőkészségétől és gyakorlatától függ. Sajnos hallottunk

rossz, sőt felháborító tapasztalatokról is, amikor az örökbefogadni szándékozó szülőket nem engedték be, a szülőanyát pedig szoptatásra kényszerítették.

Ez mindkét fél számára komoly pszichés terhelést, traumát jelenthet. Ahol a fiunk született, nagyon kedvesek voltak, vele lehettünk, amikor csak akartunk, etethettük, gondozhattuk. Végül a gyámhivatalban a szülőanyával együtt aláírtuk a papírokat, és másnapra kiállították a kihelyezési határozatot. Ennek a dokumentumnak a bemutatásával vihettük haza a gyermeket.

Először hivatalosan a kisfiú gyámjai lettünk, ugyanis hat hétig bármelyik fél meggondolhatja magát. Miután ez az idő is letelt, újra be kellett mennünk a gyámhivatalba, ahol megállapítják az örökbefogadás tényét. Az aláírás, a dokumentum kiállítása és a kézhezvétel három hetet vett igénybe. Csak ezután kezdhettük el intézni a gyermek hivatalos iratainak igénylését, új anyakönyv kiállítását. A boldogság mellett ez az időszak nagyon megterhelő volt. A szülőanya is aggódott, és várta, hogy mihamarabb rendeződjön a kisfiunk jogi helyzete. A folyamat csak szeptember elején zárult le, miután az utolsó iratokat is sikerült beszereznünk.

Jó volna elfelejteni minden nehézséget, fájdalmat, minden lélekben elvesztett gyermek feletti gyászt, de ez a sok tapasztalat és lelki folyamat cselekvésre ösztönöz.

Szeretnénk, hogy történetünkön keresztül mindenki belepillanthasson, miként működik a rendszer,

hol vannak problémás területek, s kezdődjön munka a gyermekvédelem és az örökbefogadás megreformálására. (A főbb problémákról lásd a Válasz Online korábbi írását.) Szeretnénk, hogy ne essenek ki értékes emberek a folyamatból, mert a sorozatos veszteség fájdalma mellett már nem képesek elviselni a megaláztatásokat is. Szeretnénk, hogy erőt és reményt kapjon mindenki, aki rálép erre a különleges útra. Végül bele akarjuk kiáltani a világba: bármilyen nehézségeken kell is keresztülmenni, Isten velünk együtt jár, részt vesz velünk a küzdelemben, tudja, hogy mire van szükségünk, mennyit bírunk, és látja a megoldást is. Az ő útjában nem állhat senki és semmi.