Eutanázia és kegyelem a gyilkosnak? – egy államfő erkölcsi dilemmája

Aláírjon-e két kegyelmi kérvényt és az eutanáziát engedélyező törvényt? Ez az erkölcsi dilemma késztet tépelődésre egy visszavonulás előtt álló köztársasági elnököt Paolo Sorrentino új filmjében. A kegyelem című alkotás a fiktív államfő utolsó heteit követi végig, amikor a jog hideg bizonyossága és a személyes felelősség közötti szakadék áthidalhatatlanná válik. Gőbel Ágoston kritikája.

Paolo Sorrentino – a kortárs filmművészet szerelmesei számára ez a név egyéni hangot, sajátos vizualitást és vagányságot jelent. Ő az elmúlás operai hangulatú krónikása, a nagy szépség rendíthetetlen kutatója. Legújabb filmje életművének egyik legjobbja, melyben tovább keresi Isten keze nyomát, és elmélkedik a kegyelemről.

A jelenkorban játszódó filmdráma középpontjában Mariano De Santis, Olaszország fiktív köztársasági elnöke áll, akit Sorrentino állandó színésze, Toni Servillo alakít. Mariano kemény, jogszabályokhoz ragaszkodó jogász. Vasbeton – így nevezik a háta mögött. Ő azonban nem új fiú a házban, hanem hét kormányválságot átélt veterán, vérbeli politikus, aki hosszú pályafutása után most végre visszavonulni készül. A gúnynév persze nem hagyja nyugodni.

Vagy nem is gúnynévről van szó, hanem csak kedveskedni próbálnak neki? Maga Mariano sem tudja eldönteni a kérdést, hiszen a vasbetont lehet becézésnek és gúnynak is érteni, attól függően, hogy az elnök határozottságára és erkölcsi tartására, vagy éppen hideg, sok esetben merev viselkedésére vonatkoztatjuk. Politikai pályafutásának utolsó hetei azonban nem stabilitást és nyugalmat hoznak:

Marianónak olyan erkölcsi és személyes dilemmákkal kell szembenéznie, amelyek megingatják korábbi egyenességét.

A köztársasági elnök két kegyelmi kérvény és az eutanáziatörvény aláírása előtt áll. Ezenkívül rádöbben, hogy talán sosem volt igazán példamutató édesapa, a saját gyermekeit sem ismeri. A jogi szigor és az emberi együttérzés közötti feszültségbe kerül. Ez a morális kettősség, a törvény és az emberi kétség közti szakadék adja A kegyelem drámai magját.

Sorrentino rendszeresen használt ironikus megközelítése rég volt ennyire húsba vágó: a nemzeti egység megtestesítője valójában egy magányos, privát problémákkal küzdő ember. Mariano a múlttal való szembenézéstől sem menekülhet, elhunyt felesége emlékével és annak félreérthetetlen, mégis megoldatlan hátterével is foglalkoznia kell. Ahogy több elemzés is rámutat, Sorrentino filmje

kevésbé a politikáról, mint inkább a számvetésről és a bizonytalanság szépségéről szól.

Mindezt a rá jellemző vizuális stílusban mutatja be az egyik legismertebb olasz direktor: egyszer festői, máskor groteszk, de mindig tudatosan komponált és vászonra kívánkozó képekkel.

Hirdetés

A humor feloldási pontként működik az érzelmek és az erkölcsi dilemmák között, a – megint zseniális – zenehasználat pedig talán minden korábbinál jelképesebb szerepet kap. A klasszikus darabok mellé váratlanul beszáguldó kortárs rapbetétek a hangulatfestés mellett izgalmas párbeszédet folytatnak a képi világgal, és a legtöbbször azt mondják ki, amit a képek (vagy a szereplők) elhallgatnának. Tradíció és modernitás: a gazdag olasz kulturális örökség szinte természetes módon elegyedik a jelenkor popkultúrájával, a lassított, elmélkedős képsorokat technopartikra jellemző elektronikus zene kíséri,

az évszázadok alatt felépített jogrendszert megtestesítő elnök pedig cigarettázás közben trágár nyelvezetű dalokat hallgat.

Ez a kettősség Mariano mellett lánya, Dorotea karakterében is jelen van. Ő a törvény és az érzelem közti híd. Jogi szakemberként maga is ugyanazokat az elveket képviseli, mint apja – ugyanakkor a néző számára inkább ő jeleníti meg azt a nemzedéket, amely már nem csupán elvekre, hanem empátiára és személyes viszonyokra (is) alapozná a döntéseket.

A filmet egyértelműen Toni Servillo játéka viszi, aki megérdemelten kapta meg a Velencei Filmfesztiválon a legjobb színésznek járó elismerést. Alakításáról csak felsőfokon lehet beszélni; ő a kulcsa annak, hogy Paolo Sorrentino talán legintimebb alkotása megszülethetett. A kegyelem nem üres gondolatokat közvetít, sokkal inkább állomásokat látunk. Állomásait egy lelki utazásnak, amit a főhős egy fontos döntésig végigjár. Hiszen valahogy így működik az ember. Egész életében tanul, új, sokszor egészen furcsának tűnő gondolatokat fontol meg vagy vet el, és a legvégén megállapítja, hogy alig tud valamit.

Mariano rendszeresen egyeztet a római pápával, aki már csak megjelenésével is tipikus sorrentinói figura.

Motorral közlekedik, fülbevalója, raszta haja van és fekete bőrű.

Isten folyamatosan kérdéseket sugalmaz, de a válaszokat mintha megtartaná magának – összegzik beszélgetésüket a bölcs vezetők. Diskurzusaik során Mariano fokozatosan rádöbben, hogy saját döntésképtelensége valójában megfutamodás, menedékkeresés. Évekig a jog látszólagos állandóságába kapaszkodott, de el kell fogadnia, hogy az elmélet és a gyakorlat olykor nem fedi egymást, még annyira sem, mint remélte.

A kegyelem nem olyan epikus, mint A nagy szépség, és nem olyan látványos, mint a Parthenopé, de egyrészt az életmű minden korábbi elemét következetesen továbbörökíti, másrészt meglepően bizakodó történetet mesél el egy olyan főszereplővel, akire sokáig emlékezni fogunk.