Felemás igában – Egy hívő feleség és egy agnosztikus férj házasságának titka

Keresztény párkeresők gyakran hallhatják a tanácsot: olyanokkal ne ismerkedjenek, és különösen ne lépjenek frigyre, akikkel nem osztoznak a hitben. Ennek ellenére léteznek működőképes, boldog házasságok „felemás igában” is. Példa erre a hívő katolikus Probáld Katalin és „római agnosztikus” férje, Németh Péter 25 év után is töretlen szövetsége. Tóth Villő interjúja.

– Ha 25 évvel ezelőtt azt mondom az akkor 28 éves Katának, hogy ma Péter fog melletted ülni, és a férjednek fogod szólítani akkor…

– Kata: …ledöbbennék. Péterrel egy Hepiklub nevű ismerkedős társaságban találkoztunk a 90-es években. Az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy felfigyelt rám. Mindig próbált a közelemben lenni. Én viszont nem voltam elragadtatva. Elsőre egyáltalán nem tetszett meg. Olyannyira nem, hogy elkezdtem egy barátnőmet ajánlgatni neki. Úgy gondoltam, ők ketten remekül összeillenének. Segítettem neki szemüveget választani, fodrászhoz vittem, és női tanácsokkal láttam el, hogy párra találjon. A szemüveg csinosabbá tette ugyan, de én még mindig nem tudtam úgy tekinteni rá mint potenciális férjjelöltre.

– Ez ám az igazi „barátzóna”! Mi változott meg?

– Kata: Míg Péterrel több hónapig mint barátok találkoztunk, én akkor már egy ideje egy reménytelen, plátói szerelem miatt gyötrődtem. Aztán Péteren kívül is még valaki belém zúgott, így teljes lett az érzelmi káosz. Ez nagyon megterhelte a lelkemet. Olyannyira, hogy megkértem kedves lelki vezetőmet, imádkozzunk ketten, mintegy közösségben együtt azért, hogy Isten rendezze el a dolgokat az Ő szent és minden bizonnyal számomra is legjobb akarata szerint. Nem csalódtam Benne! Másnapi találkozásunkkor az akkori szerelmem iránt már „csak” barátságot éreztem. Majd amikor Péterrel is találkozóm volt, és a Városligetben sétáltunk, hirtelen megjelent bennem az a fajta vonzódás, ami a házassághoz kell. Azt mondtam neki:

„Figyelj, most már megfoghatod a kezemet.”

Na, ezen meg Péter hökkent meg, de nagyon, mert már éppen feladta volna szelíd, ám meglehetősen reménytelennek látszó ostromlásomat. A bennem támadt, a magam számára is meglepően gyors érzelmi, illetve annál sokkal mélyebb fordulat számomra pecsét volt arra, hogy újfajta kapcsolódásomat, szerelmemet Péter iránt Istentől kaptam. A köztünk lévő összhang pedig azóta is töretlen.

– Péter, az egyházi esküvőn mennyire őszintén tudtad mondani a hitbeli azonosulást kívánó válaszokat a pap kérdésére?

– Péter: Ha megnézzük az esketés szövegét, abban egyetlen olyan vállalás sincs, hogy hinnem kellene. Azt kellett vállalnom, hogy gyermekeim az egyház törvényei szerint lesznek nevelve. Ezzel pedig tudtam azonosulni, és ígéretemet meg is tartottam.

– A hitbeli különbség mikor került elő? Gondolom, még a jegyesség előtt beszéltetek róla.

– Péter: Persze, sokat beszélgettünk. Kata igen erős hitére akkor derült fény, amikor – az egyik barátjával készített – keresztény feliratú pólókat segítettem neki hajtogatni. Nem volt semmi drámai. Kata nyíltan osztotta meg velem a hitét és a bizonyságait, amit én csodálattal hallgattam és hallgatok a mai napig.

– Hogyan hatott ez a te felfogásodra?

– Péter: „Római agnosztikusnak” vallom magam. A 25 év alatt voltak aktívabban kereső időszakaim. Volt, hogy elhatároztam, elsőáldozó szeretnék lenni. Jártam katekumencsoportba is. Ott mélyebben foglalkoztunk a hit alapjaival, de egy ponton megrekedtem. Az elképzelés, hogy Jézus valóságosan jelen van az ostyában, számomra a mai napig hihetetlen. Hónapokig gondolkodtam rajta. Az elsőáldozás feltétele az volt, hogy el tudjam fogadni ezt a hitbeli állítást, de erre nem voltam képes.

Közben azt is tapasztaltam, hogy a vallás és a politika egyre inkább összefonódik, és nem jó értelemben.

Ez újabb jelentős akadályt jelentett a keresztény identitással való azonosulásom terén. Míg mások megtérésről beszélnek, én úgy szoktam fogalmazni: megpróbáltam, de visszapattanó vagyok. Jelenleg az a meggyőződésem, hogy Isten létezéséről számomra sem pró, sem kontra nincs bizonyító erejű tény. Így nyitott szemmel járok, és jól együtt tudok élni ezzel a bizonytalansággal.

– Kata, te szinte az anyatejjel szívtad magadba az istenhitet. Nincs benned hiányérzet, hogy Péter sok esetben nem tudja átélni vagy megérteni azt, ami benned zajlik?

– Kata: Negyed évszázad alatt sok mindent megéltünk. Több keresztény kurzuson, lelkigyakorlaton vettünk részt közösen. Felsorolni is hosszú lenne! Péter alapvetően két lábbal a földön járó ember, és ahogy ő is fogalmazott, voltak különböző korszakai. Korábban zárkózottabb volt a hit dolgában, ami néha nehéz volt nekem, mert úgy tűnt, hogy nagyon más világban élünk. Ugyanakkor, mint az ismerkedésünk legelején, most is nyíltan megoszthatom vele életemnek ezt a szegletét. Néha ott van mellettem, amikor imádkozom. Őszinte és szeretetteljes elfogadást érzek a részéről.

– Péter: Egymás elfogadása pedig abszolút kölcsönös.

– Kata: Istennel való kapcsolatom amúgy is nagyon személyes, amit nehéz szavakba önteni, és nem is kell mindent feltétlenül megosztani. Egy imádságomban nagy békességet kaptam afelől, hogy Péter hitét Istenre bízhatom, hiszen a hit ajándék, így azt én nem tudom kierőszakolni vagy logikailag levezetni.

– Bizonyságok azért bőven akadtak az életetekben…

– Kata: Igen, nagyon sok ilyen helyzetünk volt, kisebb és nagyobb horderejűek egyaránt. Az egyik legfontosabb az volt, amikor felmerült bennünk, hogy legyen-e harmadik gyermekünk, de bizonytalanok voltunk.

Egy közbenjáró imában aztán megerősítést kaptunk, hogy merjünk belevágni.

Így született meg a legkisebb fiunk, aki hatalmas áldás lett a család számára. Tagja voltam és vagyok olyan imaköröknek, ahol rendszeresen Isten elé visszük életünk apróbb-nagyobb dolgait. Azt tapasztaltuk mindannyian, hogy Isten egészen egyértelműen vezet minket a Szentlelke által: tanácsot ad, jeleket mutat, gyógyít testi és lelki téren, vigasztal vagy éppen szövögeti szeretetkapcsolatainkat, szervezi életünk eseményeit. A családomra pedig Isten rajtam keresztül is ki tudja árasztani az áldásait. Például a gyerekek iskolaválasztásánál is az isteni útmutatást követtük. Minden így meghozott döntésünk jónak és áldásosnak bizonyult.

– Péter: Döntéseinkben Kata vagy az én hitem különbségei nem okoztak gondot, sőt Kata hite éppen a megoldásokban segített.

– Három felnőtt fiatok van, ők hányadán állnak a hittel?

– Kata: Úton vannak, de ez az ő életük és döntésük. Katolikus nevelést kaptak: keresztény óvodába és iskolákba jártak, hittant tanultak, vasárnaponként misére jártunk – sokszor Péterrel együtt, de otthon is imádkoztunk. És elmeséltem nekik az éppen aktuális sztorijaimat Istennel. De ahogy mondani szokták, Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei, azaz meg kell találniuk vele a személyes kapcsolódásukat.

– Miben látjátok 25 éve kitartó elköteleződésetek titkát?

– Kata: Szerintem Isten vezetése és áldása a kulcs. Isten látta, hogy összeillünk, amit én annak idején nem láttam meg. Ma is elképedek magamon, hogy ezt hogyhogy nem vettem észre?! De amint a kezdetekkor, úgy később is nagy szerepe volt az imádságnak, az Isten terve iránti nyitottságnak a kapcsolatunkban, a közös dolgainkban.

No, és Péter remek humorának!

Illúzió persze ne legyen, hogy az életünk folyamatos lovaglás a naplementében. Időnként olaszos temperamentumú családdá válunk, de utána mindig gyorsan kibékülünk.

– Boldogok vagytok?

– Péter: Abszolút! A házasság nem mindig rózsaszín álom, de megéri dolgozni rajta. Minden kihívás, minden nehezebb pillanat ellenére azt mondhatjuk, hogy igen, boldogok vagyunk. Nincs nagy titok, inkább kitartás, elfogadás és kompromisszumkészség. A viták elkerülhetetlenek, de fontos a kiegyezés. A közös értékrend és a bizalom egymásban sokat segít ebben.