„Ferenc pápa alaposan megkeverte a lapokat” ­‒ Német László bíboros a konklávéról

Német László belgrádi metropolita-érsek, bíboros vendégei voltunk kedden a szerb fővárosban. Azért utaztunk el hozzá, hogy első kézből számoljon be a Szemléleknek mindarról, ami a pápaválasztó konklávéról megosztható a nyilvánossággal. Egyúttal Ferenccel és XIV. Leóval kapcsolatos élményeiről is beszélt.

Az interjú főbb témái:

‒ Miért nem örült annak, hogy ilyen sok részletet megtudott Ferenc pápa egészségi állapotáról?
‒ Mennyiben hasonlított az igazi pápaválasztás a Konklávé című filmhez?
‒ Mi volt az oka annak, hogy ilyen gyorsan felszállt a fehér füst?
‒ Ha kiközösítés fenyegeti a pletykálkodó bíborosokat, hogyan szivároghattak ki mégis szavazati arányok?
‒ Milyen érzés volt ott állni az új pápa mögött a Szent Péter-bazilika erkélyén?
‒ Mi lehet a hátránya, és mi az előnye annak, hogy az új pápa az Egyesült Államokban született?
‒ Alkothat-e hidat XIV. Leó a konzervatív és a progresszív katolikusok között?
‒ Hogyan utal az új pápa szerzetesi beceneve az észak- és dél-amerikai kötődésére?

– Mi a legutolsó személyes emléke Ferenc pápáról?

– Utoljára január 25-én láttam élőben a Szent Pál-bazilikában tartott ökumenikus imaesten. Személyesen pedig tavaly december 7-8-ikán találkozhattam vele a Szent Péter-bazilikában, a bíborosi beiktatásomon.

– Úgy tudni, a pápa anélkül nevezte ki bíborosnak, hogy előtte értesítette volna. Volt alkalma megkérdezni, hogy miért esett önre a választása?

– Sajnos nem. Amikor húsz társammal együtt beiktatott a bíborosi tisztségbe, csak rövid üdvözletre nyílt lehetőség. Ez a kérdés nem került szóba, az viszont igen, hogy miért van a szeme alatt egy folt. Mint utóbb kiderült, elesett, de ott tréfásra vettük a helyzetet. Viccelődve kérdeztük, hogy pap, netán püspök „húzott-e be neki”, mire hasonlóan kedélyesen azt felelte:

„Egy olyan püspök, akit nem neveztem ki bíborosnak.”.

– Friss bíborosként hogyan élte meg Ferenc pápa kórházi kezelését, majd lábadozását?

– Ezt az időszakot bizonytalanság jellemezte, már csak azért is, mert Ferenc pápa sok folyamatot elindított, de kezdeményezéseinek többségét nem tudta befejezni. Mindez az utódjára vagy utódaira vár. Kórházi kezelése alatt úgy éreztem, hogy ő és az orvosai kezdenek felkészíteni minket a halálára. Azt a felvételt, amelyen a kórházból, érezhetően nagyon rossz állapotban, alig érthető artikulációval üzent a nyilvánosságnak, borzasztó volt hallgatni.

Hirdetés

Én nem tettem volna közzé, elvégre emberi méltóság is van a világon.

– Én is úgy éreztem, hogy talán nem kellene az állapotának legintimebb részleteit is taglaló módon beszámolni az egészségi állapotáról. A magyarázat persze érthető volt: ő, illetve a Szentszék így akarta elejét venni a pletykáknak. Hogyan lehetett volna megtartani az egyensúlyt?

– Nem tudom, de a világ kevesebből is értette volna, hogy mi a helyzet. De az is cél lehetett, hogy felmutassák, a pápa is ember, aki mindenki máshoz hasonlóan tud szenvedni, illetve hogy a betegség és a halál is hozzátartozik az élethez. Végül aztán szép keretbe foglalva zárult Ferenc pápa élete. Hivatalát a Szent Péter téren kezdte, és utolsó leheletével is szolgált, mindent elkövetve, hogy húsvét vasárnap ugyanott megáldhassa az összegyűlteket, mielőtt másnap, a feltámadás ünnepe után megtért teremtőjéhez.

– Az egyház azzal is tanítani akar a halál természetes voltáról, hogy nem szemérmeskedik: a pápa holttestét is közszemlére teszi. Milyen érzés volt a nyitott koporsóban látni élettelenül azt a püspöktársát, akivel pár hónapja még személyesen beszélhetett?

– Korábban a szüleimet is láttam felravatalozva, így nem ez volt az első ilyen élményem. Amikor megpillantottam, feltűnt, különösen a kezén, mennyi vegyszerrel kezelhették a testet, hogy napok után is romlatlan állapotban maradjon meg. Ami viszont az arcvonásait illeti, jó volt látni, milyen nyugalom áradt belőlük. Szép élmény volt imádkozni mellette.

– Amikor a Partizánban a Konklávé című filmről kérdezték, úgy fogalmazott: azt érzi, hogy a látottak hasonlítanak egy igazi pápaválasztásra. Most, hogy részt vett rajta, anélkül, hogy titkokat fedne fel, elárulható, hogy az élet mennyiben igazolta vissza a forgatókönyvet?

– A konklávé lefolyása pont olyan volt, mint a moziban, hiszen az alkotók történelmi hűségre törekedtek. Ahogy a vásznon, úgy a valóságban is beszélgettek egymással a bíborosok ‒ még ha nem is olyan, olykor intrikus módon, ahogy a film ábrázolja. A hozzászólások, egyeztetések célja az volt, hogy körvonalazódjon, milyen kihívásokra kell válaszokat találni az egyházban, és erre a feladatra milyen karakterű pápa volna alkalmas. Nem titok, hogy nevek is elhangzottak, hiszen végül kétharmados többség, jelen esetben 89 egy irányba mutató szavazat kellett a sikeres választáshoz. A mostani konklávé sajátossága volt, hogy Ferenc pápa alaposan megkeverte a lapokat: a világ minden tájáról kinevezett bíborosokat, így

egy, de még két kontinens sem tudott volna többséget alkotni. Legalább három földrész kellett hozzá.

Ezt jó elgondolásnak tartom, mert így széles és sokszínű összefogás alakult ki az új pápa mögött.

– Minek tulajdonítható, hogy ilyen gyorsan, négy forduló után eredmény született?

– Annak, hogy a megválasztott pápa megfelelt azoknak a szempontoknak, amelyek a beszélgetéseink során kikristályosodtak. Legyen missziós tapasztalata és lelkülete, illetve pasztorális gyakorlata. Nem olyan embert kerestünk, aki papi, püspöki életét irodákban vagy éppen a római kúrián töltötte. Beszéljen több nyelvet, és legyen legalább két kontinensen munkatapasztalata. XIV. Leó pápa megfelelt mindennek: Észak-Amerika szülötte, de több évtizedet töltött Dél-Amerikában, és Európában is jártas.

– Korábban az volt a felfogás, hogy – elkerülendő a hatalomkoncentrációt – lehetőleg ne amerikai legyen a pápa. Ez a szempont most mennyire került elő?

– Alig került szóba. Egy amerikai pápának valóban hátránya lehet, hogy az Egyesült Államokkal kritikus fejlődő országok gyanakvással tekinthetnek rá, ugyanakkor Prevost bíboros majdnem húsz évig szolgált Peruban püspökként, és jól ismeri a helyi valóságot. A másik oldalon egy amerikai pápa előnye, hogy ‒ tekintve az Egyesült Államok sokszínű vallási térképét, melyen a katolikusok kisebbséget alkotnak ‒ lendületet adhat az ökumenikus mozgalomnak. Az amerikai egyház ráadásul megérett arra, hogy pápát „adjon”, és ezzel nagyobb feladatot vállaljon a világegyházban,

ne csak kritizáljon mindent, illetve emelkedjen felül a soraiban tapasztalható nagy megosztottságon.

Prevost bíboros ebből a szempontból is jó választás, és úgy érzem, nagy pápaság elé nézünk.

–  A kánonjog szerint önmagától beálló kiközösítés alá esik az a bíboros, aki konkrét részleteket árul el a konklávéról. Ehhez képest hogyan lehetséges, hogy több korábbi pápaválasztás után is napvilágot láttak a szavazati arányok?

– Úgy, hogy egyik szám sem felelt meg a valóságnak. Légből kapottak voltak.

–  Pedig a veterán vatikanista, Gerard O’Connor könyvében közölt adatokat Ferenc pápa megválasztásáról az egyházi közmegegyezés valósnak ismeri el.

– Az a kivétel. Ott az adatok magától Ferenc pápától származhattak.

– A pápa pedig ugyebár feloldhatja a titkosságot.

– Így van. Önéletrajzában is ír a szavazásokról, de más alkalommal, például az olasz püspöki kar előtt tartott beszédében én is hallottam, amint a korábbi konklávékról árult el részleteket, visszanyúlva egészen XII. Piusz és II. János Pál megválasztására. Értem persze, a szigorú szabályokkal az a cél, hogy az új pápa megválasztása után senki ne az úgymond vesztes bíborosokon köszörülje a nyelvét, de

ha rajtam múlna, szakítanék a titkolózással,

már csak azért is, mert így mindenféle mendemondák kapnak lábra. Ahogy most is történt.

– Vagyis azt mondja, hogy semmi alapja a The New York Times idehaza is mindenhol átvett írásának, mely tudni vélni az első szavazási kör eredményeit, külön megemlítve Erdő Péter bíborost?

– Igen. A cikkben leírtak távol állnak a valóságtól. Mindenki találgat, és mindenféle értesülésre hivatkozik úgy, hogy azok köszönőviszonyban sincsenek a tényekkel. Ezért is volna jó, ha szabadabban beszélhetnénk arról, hogyan is zajlott a választás.

– Múlt csütörtök este óta furdalja az oldalamat egy kérdés. Fölszáll a fehér füst, majd az új pápa egy órán belül megjelenik a Szent Péter-bazilika erkélyén. Ennyi idő hogyan elég fogadni a gratulációkat, átöltözni, imádkozni, kiválasztani a pápai nevet, és még egy szabatos beszédet is papírra vetni?

– Az egymást követő szavazási fordulók során egyre világosabban látszik, ki körül alakul ki többség. Így az illetőnek már menet közben van ideje gondolkodni a nevén és a beszédén. Mielőtt Rómába mentem volna, engem is többen kérdezgettek, hogy milyen nevet vennék fel, ha a választás rám esne. Az átöltözésre elég 15 perc, a fejben megfogalmazott beszédet pedig nem nagy ügy gyorsan leírni vagy lediktálni, majd kinyomtatni.

– Milyen érzés volt ott állni az új pápa mögött az erkélyen egy ilyen történelmi pillanatban?

– Felemelő és életre szóló élmény volt onnan látni a hatalmas tömeget, amint örömujjongással ünnepli az új pápát. Ez is mutatja, hogy az emberek mennyire szomjaznak a jóra, az evangélium örömhírére, az egységre, a békére; arra, hogy a világ végre emelkedjen felül a megosztottságon, a háborúskodáson.

– Mennyiben tudta átérezni a konklávé alatt, hogy a Szentlélek a bíborosokon keresztül fejti ki a működését?

– Inkább úgy mondanám, hogy tudatában voltam, mennyire fontos dolgot teszünk. Tisztában kell lenni vele, hogy a bíborosok érdekes egy társaság, némelyik extravagáns viselkedéssel, hatalmas szájjal, nem kicsi öntudattal.

Ha valami isteni csoda, akkor az, hogy egy ennyire sokszínű, sőt több irányba húzó kollégium képes volt 24 óra alatt közös nevezőre jutni.

– Prevost bíboros hogyan reagált, amikor a negyedik körben a 89. alkalommal is az ő neve hangzott el?

– Amikor a szavazatok száma kezdett közelíteni a kétharmados többséghez, a vonásai egyre feszültebbé váltak, majd arcát a kezébe temetve jelezte, hogy tisztában van vele, mi vár rá. Aztán a kellő számú szavazat után nyugalom áradt szét rajta, mi pedig tapsban törtünk ki. Ezután kérdezte meg Parolin bíboros, hogy vállalja-e a feladatot, illetve milyen nevet választ. Ahogy korábbi nyilatkozatomban elmeséltem, másnap együtt vacsoráztunk, és akkor beavatott minket az asztalnál, hogy azért döntött a XIV. Leó mellett, mert magáénak érzi e néven elődje szociális elkötelezettségét.

– Ez volt az az alkalom, amikor ön két bíborostársával odalépett hozzá, mert látták, hogy egyedül készül elkölteni a vacsoráját, és azt mondták, ez mégsem járja.

– Érdekes volt megfigyelni, hogyan változott meg körülötte a légkör, miután pápává választottuk.

Nem ő lett más, hanem a többi bíboros viselkedése.

Mintha kiragadták volna közülünk, és legalább két emelettel feljebb került volna. Mindez az egyház történelmében gyökerezik, elvégre a pápákat még száz éve is királyoknak kijáró hódolat illette meg, és azóta sem sikerült teljesen szakítanunk ezzel a mentalitással. Természeten ma is kijár a tisztelet Péter utódjának, de ez sajnos azzal is jár, hogy a pápa szinte óhatatlanul elszigetelődik a környezetétől. Akarva-akaratlanul másként kezdesz beszélni vele, és persze azt is rögtön látni, ki akarja azonnal kihasználni, a saját érdekeit érvényesíteni nála.

– Ferenc pápa azért is akart a pápai lakosztály helyett a Szent Márta-házban élni, hogy emberek között legyen.

– Igen, ez volt a mondás, de azért elárulom, hogy rendszeresen egyedül étkezett, mert az ő asztalához sem ült csak úgy oda senki…

– XIV. Leó pápa hangsúlyozta, hogy elődje örökségéből tovább fogja vinni a szinodalitást, vagyis a klerikalizmussal szakító, meghallgató, a világiakat jobban bevonó egyház eszméjét. Ön részt vett a témáról tartott tavalyi vatikáni szinóduson, most márciusban pedig Erdő Péter bíborossal együtt fővédnökséget vállalt a Szinodalitás magyarul című konferencián. Nyilván örömmel hallotta az új pápa elköteleződését a szívügye iránt.

– Igen, de hozzá kell tennem, hogy mifelénk nem olyan könnyű ezt megvalósítani, mert sok hívő ahhoz szokott hozzá, hogy a papok mindent megcsinálnak helyettük. A feudális egyházfelfogás még nem teljesen a múlté, de dolgozunk rajta, hogy leépítsük ezeket a beidegződéseket. Az is kérdés, hogy Leó pápa milyen formában, pontosan az elődje által elképzelt módon akarja-e folytatni a szinódusi folyamatot.

– Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát azt is felvetette, hogy a szinodalitás akkor verhet gyökeret, ha az az egyházi szabályozásban is testet ölt. Ezért is mondta biztatónak, hogy az új pápa kánonjogászi végzettséggel is rendelkezik.

– Korábban is megfogalmazódott, hogy Ferenc pápa nem rendelt jogi kereteket a szinodalitás megvalósulásához. Ebben az összefüggésben olyan kérdések is felmerülnek, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a pápai primátus, a püspöki kollegialitás, vagyis önállóság, illetve a híveknek juttatott nagyobb szerep? Az utóbbi években elindított szinodális folyamat egyébként a II. Vatikáni Zsinat folytatása, és magában hordozza a katolikus tanfejlődést. Mert az egyház nem múzeum, hanem akár a tanításában is folyamatosan változó közösség. Egy példa: mindig is vallottuk, hogy az életet védeni kell,

mégis Ferenc pápa volt az, aki átírta a katekizmust, leszögezve, hogy a halálbüntetés nem fér össze az evangéliummal.

– Azt tapasztalom, hogy miközben XIV. Leóban sokan Ferenc irányvonalának folytatóját ünneplik, a hagyományosabb hívők is meglátják benne a maguk pápáját. Az új egyházfő építhet hidakat a progresszív és konzervatív katolikusok között?

– Ez hosszú távú kihívás, de az eddigi jelek biztatók. Azt is fontosnak tartom, hogy a pápa vegye vissza az egyház szerepét a vallásról szóló közbeszédben. Nem engedhetjük, hogy politikusok mondják meg, ki az igazi keresztény és ki nem az, még akkor sem, ha van köztük, aki pápaként ábrázolja magát egy mesterséges intelligencia alkotta képen. Ezen a téren Amerikában most még rosszabb a helyzet, mint Európában. Ebből a szempontból nem is baj, hogy Robert Francis Prevost az Egyesült Államokban született, így van helyismerete, tekintélye a honfitársai között.

A hídépítés egyébként nála nem felvett póz, hanem a személyiségéből fakadó alaptulajdonság.

Ahogy korábban megismertem, nem pápaként kezdett beszélni erről, hanem mindig is képviselte a megbékélés eszméjét. Emellett van benne némi amerikai lezserség ‒ észak- és dél-amerikai mivoltára utalva nemhiába volt Ágoston-rendi társai körében a beceneve: „jenki latino”.