Gloviczki Zoltán: „Keljetek fel, ne féljetek!” – gondolatok az oktatási miniszter szerepéről

Mennyiben a saját elképzeléseit hajtja végre egy oktatási miniszter, és miben kell igazodnia az őt jelölő párt programjához? Mi Rubovszky Rita, majd Lannert Judit fogadtatásának tanulsága? Mire számítsanak most az egyházi intézmények, van-e dolguk a szegregációval, és több támogatást élveznek-e, mint állami társaik? A Szemlélek Gloviczki Zoltán oktatási szakértőt kérte meg, hogy segítsen tisztábban látni ezekben a kérdésekben.

A szerző az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora, volt oktatási államtitkár (2010–2013).

Máté evangéliumának a címben idézett Jézus-mondása (Mt 17,7) fontos üzenet zaklatott időkben. Márpedig zaklatott időket élünk. 

Amikor Rubovszky Rita, a katolikus egyházi oktatás emblematikus képviselője vagy Lannert Judit oktatáskutató személye mint – akár lehetséges – oktatásiminiszter-jelölt a nyilvánosság elé kerül, és személyük az évtizedek óta fokozódó társadalmi megosztottság, felfokozott propagandahatás nyomása alatt mérlegelés és komolyabb tájékozódás, főleg pedig a legcsekélyebb bizalom nélkül generál gyűlölködő reakciókat, nehéz más regiszterben véleményt alkotni, s abban bízni, hogy a véleményalkotók kíváncsiak mélyebb, valós vagy elfogulatlan összefüggésekre. Ezek ugyanis nem mindig harmonizálnak a lelkiállapotunkkal, és nem mindig csillapítják létező félelmeinket. Fontos látnunk, hogy hazánkban ma sokan félnek, sokan indulatosak, s e félelemre és indulatra nem feltétlenül válasz az észszerű érvelés. Számunkra, katolikusok számára válasz a hit, a remény és a szeretet. És válasz Máté evangéliumának üzenete.

De hogy ne félnénk?

Egyfelől úgy, hogy hallgatunk Jézus sokszor és egyértelműen idézett mondására, melyet a mai felnőtt generáció számára Szent II. János Pál pápa hangosított ki a legegyértelműbben. Ne féljünk. Ilyen egyszerűen.

A miniszter hatásköre

Másfelől gondoljuk újra, hogy parlamentáris demokráciában mi az ágazatot irányító miniszter szerepe! „Bevezeti a kötelező hittant?”; „Hogy neveli erkölcsre gyermekeinket, ha korábban kiállt a szexuális kisebbségek jogai mellett?”;

„Igazságtalanul kiemelten fogja/nem fogja finanszírozni az egyházi iskolákat?”

Nem szívesen idézem tovább a közbeszéd első reakcióit.

A miniszternek ugyanis – egyebek mellett – nem feladata, és lehetősége sincs bevezetni a kötelező hittant, finanszírozni az egyházi iskolákat, és bármire nevelni gyermekeinket. A hatalom montesquieu-i megosztása értelmében az egészségesen működő demokratikus államban a fentihez hasonló törvényi alapelveket az Országgyűlés határozza meg, a kormány és a miniszter pedig végrehajtja őket. Ha ért a szakmájához és az általa irányított ágazathoz, ha személye és felkészültsége alkalmassá teszi ezek hatékony irányítására, akkor sikerrel.

Hirdetés

Az úgynevezett végrehajtó hatalom sem a miniszter egymaga. Stratégiai fontosságú kérdésekben (amilyen az állam és az egyházak kapcsolata is)

fölötte áll a teljes kormány, annak meghirdetett programja, és alatta a végrehajtó apparátus egésze:

egyelőre még ismeretlen államtitkárok, középvezetők, igazgatási és szakmai vezetők. Gyermekeink nevelése pedig alapvetően a szülők és a családok feladata (vannak súlyos adósságaik). Őket segítik a pedagógusok, akik – sajnos vagy nem sajnos – 2026 szeptemberében jószerivel ugyanazok a személyek lesznek, akik 2025 szeptemberében voltak. Az ő erkölcsi normáik, szakmai és emberi igényességük sohasem függött miniszterektől és kormányoktól – még akkor sem, ha erre a rég- és a közelmúlt számos politikai hatalma szívesen igényt formált volna.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy érdektelen lenne a mindenkori miniszter személyes elkötelezettsége, személyes ambíciói és értékrendje. A korábban magánemberként véleményt alkotó személy és a miniszter azonban megint csak nem teljesen azonos egymással. Egy nemzet bármely állami vezetőjének lenni olyan vállalás, mely néha akarva, néha akaratlanul, de mindenképpen felülírja, új kontextusba helyezi a korábbi személyes – ilyen súlyú felelősség nélkül – megfogalmazott véleményeket. Ez a fordulat még a politikai véleményalkotásban is komoly változásokat okozhat, és a prekoncepciók alkotásában óvatosságra int. Ilyen súlyú felelősségérzet alatt

könnyen válhat a Liberális Internacionálé elnökéből egyszer csak derék konzervatív miniszterelnök,

katolikus gyökerekkel rendelkező, konzervatív elkötelezettségű felsővezetőből a társadalom politikai baloldala számára is valid megváltó, s ezek nyomán szinte bárkiből bármi.

A Tisza-kormány oktatáspolitikája

Milyen információink vannak valójában a magyar oktatásirányítás közeljövőjének kilátásairól?  A Tisza Párt választási programjában nehezen vitatható ténymegállapítások és előremutató tervek olvashatók az oktatásról. A program e fejezete nem ideológiai indíttatású, hanem józan és reális. Sem a problémák lajstromának, sem az intézkedési terveknek nem része az egyházi oktatás kérdése, annak egyetlen említése a következő:

„Az egyházi intézményfenntartóknak továbbra is biztosítjuk az eddigi működés feltételeit.”

Vagy tekintsünk rá – a fenti szűkítésekkel együtt is – a miniszterjelölt eddigi nyilatkozataira és pályájára. Lannert Judit ma vitathatatlanul az egyik legfelkészültebb oktatási szakember Magyarországon. Társadalomtudós, szociológus. Évtizedeken át számokkal, empirikus kutatásokkal, objektív adatokkal foglalkozott. Ha aggódnánk az elmélet és a valóság közti szakadéktól, érdemes kezünkbe vennünk legújabb könyvét a kreativitás pedagógiájáról, mely – ugyancsak tudományosan és a gyakorlatban megalapozott módon – bizonyítja az értékes iskolai munka iránti elkötelezettségét. Következtetései persze nem vitathatatlanok, és alighanem bármikor kész is értő vitában képviselni őket. 

A miniszterelnök-jelölttel folytatott programadó beszélgetésében a következő szakmai hangsúlyainak adott hangot: a tananyag helyett a gyermekről szóló iskola képe; magolás helyett valódi gondolkodás a kíváncsiság és a kérdezés értékére alapozva; az aktív, élményekre is épülő oktatás nagyobb szerepe;

a hátrányból induló gyermekek kiemelt támogatása, az iskola társadalmi különbségeket generáló szerepének megfékezése;

a tanárok szakmai mozgásterének növelése, a túlterheltség és a felesleges adminisztráció csökkentése; a gyakorlatban kipróbált pedagógiai módszerek támogatása; gyors siker helyett hosszú távon működő rendszer építése; gondolkodó fiatalok nevelése, hiszen az oktatás nem csupán egy ágazat, hanem az ország jövője. Igény esetén beszélgessünk, vitatkozzunk bátran ezekkel a célkitűzésekkel!

Ha pedig mégis inkább félni szeretnénk, keressük meg ádáz kutatómunkával, milyen kétesnek tűnő kijelentéseket tett több évtizedes működése során az egyházi oktatásról, ahogy ezt mások Rubovszky Ritával tették, ellenkező előjellel.

Lannert Judit valóban többször fogalmazott meg kritikát az egyházi fenntartású iskolarendszer szelektív hatásáról,

a köznevelésen belüli kiváltságos helyzetének negatív társadalmi hatásairól, és aránytalan felülfinanszírozottságáról.

Szociális kihívások

Mit kell tudnunk e megállapítások hátteréről?

A magyar oktatási rendszer egyik legnyilvánvalóbb és legsúlyosabb problémája a társadalmi és a tanulási egyenlőtlenségek kezelésének teljes kudarca.

Az emberek és emberek, családok és családok, régiók és régiók közti, évtizedek óta egyre súlyosbodó szociokulturális különbségek csökkentésének egyik legkézenfekvőbb (semmiképp sem egyedüli és kizárólagosan felelős) eszköze az oktatás. Régóta ismert szomorú tény, hogy iskolarendszerünk nem csupán nem képes megbirkózni ezzel a kihívással, de az adatok alapján, megdöbbentő módon, fokozza is ezeket a különbségeket.

Félreértések elkerülése végett, a probléma nem egyszerűen a társadalmi érzékenység, igazságosság vagy valamilyen karitatív szemlélet ügye. Az egész nemzet felemelkedésének záloga (morális, intellektuális, munkaerőpiaci vagy bármely más szempontból), hogy ne hagyjuk elveszni és a funkcionális analfabétizmusba süllyedni a társadalom egyre nagyobb részét. Régóta nem valamiféle kisebbségről beszélünk ugyanis, hanem a 19. század óta egy egészen szűk társadalmi elitre tervezett oktatás egyre általánosabb sikertelenségéről. Olyan szemléleti, módszertani, tananyagtervezési és strukturális kérdésről, melynek megoldása sajnos messze túlmutat egy miniszteri cikluson, és valójában magán az oktatáson is. Csak reménykedni – és mi imádkozni – tudunk, hogy végre szembenézzünk ezzel a kihívással, és megtegyük az első határozott lépéseket a megoldás felé.

Mi, katolikusok különös erővel, hiszen egyházunk a 21. század kezdetén nyomatékkal hív ugyanerre. A II. Vatikáni Zsinattól kezdve egyre élesebben megfogalmazott egyházi tanítás Ferenc, majd XIV. Leó pápa vezetése idején egyértelműen elsődleges céllá vált számunkra is. Utóbbi 2025 őszén a katolikus nevelés irányait és feladatait összefoglaló Rajzoljuk meg a remény új térképeit című apostoli levelében így fogalmaz:

„Az iskola nem őrizheti meg önmagát, ha bezárul a szegények előtt.

A szegények elvesztése az iskola elvesztése: mert a nevelés lényege a közösség megnyitása, nem a kiváltságok konzerválása.” A Szentatya nem mindannyiunk számára nyilvánvaló trivialitást, hanem szükségszerűséget fogalmaz meg. Szemléletváltást sürget: keljünk fel!

Az egyházi oktatás hazai történetében is várat magára ez a fordulat. Az egykor jellemzőbben óvodákat, általános iskolákat, tanítóképzőket működtető katolikus egyház a kommunista hatalomátvételkor nyolc gimnáziumot tarthatott meg, és a rendszerváltozásra még saját gondolkodásunkban is az eleve elitista magyar oktatás még szűkebb elitstruktúrájaként rögzült az egyházi iskolák köre.

Mára sokat változott a helyzet. Büszkén, aggódva és lelkesen figyeljük a legelmaradottabb települések máltai iskoláit, a szalézi szakképző intézményeket, többségükben cigány lakosságú települések egyházi kisiskoláit, az állam által szakmai vagy stratégiai szempontból fenntarthatatlannak látszó intézmények megmentését. És ne feledkezzünk meg

a menekült gyerekeket a migránsválság idején – egyházunk tanításához hűen, de tüntetőleg – befogadó,

sőt számukra jezsuita nevelési szakértőkkel közösen önálló programot kidolgozó Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpontról sem.

De látjuk, csak nem soroljuk a tízszer, százszor ennyi másik iskolát, melyek az elmúlt évtizedekben egy-egy település társadalmi-gazdasági elitjének rezervátumaként jöttek létre, kizárva azokat, akik közé egyházunk küldi őket. A 2024–2025-ös tanévben a hazai óvodák 11%-a, az általános iskolák 17-18%-a, a gimnáziumok csaknem 28%-a egyházi fenntartású volt; a felekezeti oktatási intézmények elképesztő expanziójának igen jelentős része, már csak a teljesítőképesség korlátai miatt is, úgynevezett „táblacserés iskola”. Márpedig az egyházi fenntartás megjelenésétől egy nevelési-oktatási intézmény sem iskolaként, sem morálisan nem lesz színvonalasabb vagy kevésbé színvonalas.

Mindkét feltételezés súlyosan hibás.

A hatalmas számszerű növekedést pedig nem előzte meg és nem is kíséri sem tudatos egyházi stratégia, sem egy nemzeti stratégiába való illeszkedés. Fáj ezzel szembesülni, és sebet okoz bármiféle tükör, a jelen sorok írójának is. Különösen akkor, amikor e folyamat egyházunk részéről kétségtelenül jószándékból, segíteni akarásból és az evangelizáció szándékával zajlik.

Egyházi iskolák kiváltságai?

Hogy az egyházi iskolák kiváltságos helyzetben lennének? 2017-18-ban kapott szárnyra a legkonkrétabb szakmai vita arról, hogy a felekezeti finanszírozás meghaladja-e az állami dotációt. Sok, máig élő – Lannert Judit által is idézett – félreértés, adott esetben tendenciózus félremagyarázás él ebben a kérdésben. Nem, a normál költségvetési támogatásban az egyházi iskolák nem tehetnek szert előnyre. Az, hogy

az elmúlt néhány év átláthatatlan állami gazdálkodásában ki milyen egyéb előnyökhöz juthatott, egyelőre objektíven nem tárgyalható kérdés.

Jutott – örülünk, ha ebben a szürke zónában jó céllal és jó helyre, de kevésbé örülünk annak, hogy erről nem tudhatunk, és különösen annak, ha másnak nem jutott.

Annyi azonban bizonyos, hogy míg egy, az állami feladatot bármilyen színvonalasan átvállaló alapítvány vagy civil szervezet működése számos akadályba ütközik, az egyházi fenntartású iskola teljesítménytől és körülményektől függetlenül, alanyi jogon kap az állami finanszírozással azonos támogatást. Különösen kivételezett továbbá abból a szempontból, hogy tanulóit, a körzetes beiskolázású állami iskolával szemben, megválogathatja, és nehéz lenne igazolni, hogy ennek a szelekciónak az alapja minden esetben és kizárólag a tényleges hitbeli elkötelezettség. Ezekkel a kritikákkal tehát súlyos kötelességünk szembenézni mind egyházunkon belül, mind össztársadalmi szinten. 

Joggal félhetnénk tőle. Súlyos szembesülés. Ajándékul felülírhatatlan útravalót kaptunk hozzá. Ne féljetek! Keljetek fel! A sebből, a fájdalomból, a keresztből hitünk szerint a feltámadás felé. Ez most a feladatunk hitben és reményben. Ami pedig a szeretetet illeti, a felebarátét és az ellenségét: ez már egy másik írás tárgya lehetne.