Kvízmesterként és sportkommentátorként is visszatért a képernyőre a népszerű műsorvezető, az őt és családját ért támadások miatt azonban közéleti témájú írásokat többé nem olvashatunk tőle.
– Ezután az interjú után lehet, hogy megint szemét libsi vagy áruló leszel…
– Meglepődni már nem fogok, de azért ez nehéz. Múltkor egy tájegységről posztoltam, és ehhez írta oda valaki kommentben, hogy „rohadt libsi”. Igazából az a bajom, hogy kicsit elfogytam ebben, hogy beszéljünk, beszélgessünk. Beszélgetni akkor lehet, ha a másik is akar, sőt ha sokan akarják. Amíg az emberek többsége nem mer, vagy nem akar megszólalni, mélyebben gondolkodni, addig nagyon nehéz segíteni egy ügyet, egy társadalmat.
– Hónapok óta csendben vagy, azt is elmondtad már, miért. Jólesik most ez a csend, vagy már írna a tollad?
– Sokkal nyugalmasabb így, persze. De nem vagyok teljesen csendben, csak mást, máshogyan próbálok: azt nézem, ami jó itt, ami működik, ami szép ebben az országban, és beszéljünk arról!
– Kényszer?
– Belátás, tanulság.
– Sikertelen volt a missziód a párbeszédről, egymás megértéséről?
– Sikertelennek nem mondanám, mert sok embert elértem, elértünk – de főképp azokat szólítottuk meg, akikkel amúgy is egy hullámhosszon vagyunk. Csak nagyon kevés másképpen gondolkodó emberrel sikerült kulturált keretek között eszmét cserélni. És ha ráadásul én magam közben elégek, és miattam a családomat éri támadás, akkor nem is éri meg.
Úgy látszik, nem tudjuk megbeszélni egymással a dolgainkat.
Most kicsit úgy vagyok ezzel, hogy akkor kommunikáljunk olyan dolgokról, amik jók, értékesek.
– Nem látsz reményt a közeledésre a nehezebb témákban?
– Most nem. Ezért próbáljunk olyan dolgokról beszélni, amikről tényleg tudunk. Az ATV-n futó Géniusz is ilyen. Ez a kvízműsor adta vissza a hitemet az országban. Azt láttam, hogy a tudás, a közgondolkodás minősége lefelé megy. Emiatt, bevallom, féltem, hogy nem lesz sikeres a Géniusz. Ehhez képest nagyon berobbant. Egyébként pedig nekem csak az a dolgom, hogy mondjam, ahogy Isten adta mondanom. Az, hogy kinek adott hozzá fület, hogy meghallja, már nem lehet az én dolgom.
– És sokan nem hallják. Ez nem okoz tehetetlen dühöt benned?
– Nincs bennem tehetetlen düh, mert mindenki máshol tart a maga útján. És ez így rendben van. Nem lehet senkit sem megváltani, csak segíteni annak, aki meg akarja váltani magát, és ezáltal ő is segít nekem. Aki nem nyújtja a kezét, aki nem kíváncsi, azzal nem lehet mit csinálni. Várni kell, amíg megérkezik. Lehet, hogy rosszul gondoltam, hogy harcolni kell…
– Többet gondoltál a társadalomról?
– Nem merem minősíteni a társadalmat. Honnan tudjam, hogy nekem van igazam? Én csak egy bolha vagyok. Folyamatosan gondolkodom, hogy jól gondolom-e a dolgokat. Egyébként is,
látszólag tök jó itt minden: olyan elsöprő többséggel szavazott egy irányba az ország, hogy úgy tűnik, minden rendben.
És félreértés ne essék: én nem vagyok ellenzéki, és nem vagyok kormánypárti. Önmagukban vizsgálom a dolgokat, függetlenül attól, hogy ki mondta. Emiatt voltam én már minden, páran köpönyegforgatónak is gondolnak, pedig – azokkal ellentétben, akik feketében és fehérben látják a világot – én csak árnyalatokban próbálok gondolkodni. A családról megjelent cikkem volt az utolsó csepp a pohárban. Fontos emberek hívtak utána négyszemközt beszélgetni. De legalább beszélgettünk.
– Akkor továbbra is csendben leszel a nehezebb kérdéseket illetően?
– Azt hiszem, igen. Kissé hitevesztett lettem abban, hogy lehet-e értelmes párbeszédet folytatni, kulturált hangnemben. Beszéljünk akkor arról, hogy mi az, ami jó, ami érték, hogyan tudunk pozitív módon építeni embereket! Ráadásul nagyon sok olyan ember van, akit a közélet és a közbeszéd stílusa ugyanúgy nyomaszt, mint engem, és igyekszik távol tartani magát tőle.
– Te is szoktad mondani, hogy mennyi idő kell egy társadalomnak a gyógyuláshoz, a rossz beidegződések elhagyásához…
– Ehhez nyilván generációk kellenek, de ez nem jelenti azt, hogy várjunk, és ne tegyünk semmit. A gyerekeink nézik, hogy mi, felnőttek, mit csinálunk. És majd ők eldöntik, hogy ez jó vagy nem jó. Egyébként pedig furcsának hathat, de egyre kevésbé vagyok liberális és demokrata.
– Ezt nem értem. A demokrata jelző hogyan jön ide?
– Ahogyan értelmezik. Nem a választási rendszerről beszélek, nem a demokratikus berendezkedéssel van bajom. Ahhoz, hogy működő demokráciánk legyen, mindenkinek tiszteletben kellene tartania mások jogait és a maga kötelességeit. A saját jogait mindenki nagyon tudja, de az, hogy egy közösség részeként kötelességei is vannak az embernek, az sokkal nehezebben megy. Együttműködőnek kellene lenni, és a felelősségről nem megfeledkezni. Magyarán,
sokan nem tudják helyén kezelni a liberalizmust és a demokráciát, csak valami torz rikácsolás lesz belőle,
hogy ehhez is jogom van, meg ahhoz is. Szabad csak az, aki a másik szabadságát is tiszteletben tartja – de ez nem nagyon működik.
– Különben rabja az elnyomásnak…
– Igen. A demokrácia attól igazi demokrácia, hogy közösen megválasztjuk a vezetőinket, és feltételezve, hogy értenek ahhoz, amit csinálnak, mi azt csináljuk, amit ők mondanak.
– És ők is azt csinálják, amit mondtak, mondanak…
– Ez az elmélet. De sokszor nem működik. Nem tartjuk be a játékszabályokat, tele vagyunk indulatokkal, gyűlölködéssel. Nem építkezés folyik, nem termékeny vita. Amíg az indulat vezet, nem lenne szabad megszólalni. Ehhez képest, még a Parlamentben is szörnyű dolgokat hallok – ha a gyerekek így viselkednének az iskolában, akkor mindenkinek behívnák a szüleit. Időnként olyan alacsony színvonalú hozzászólások vannak ott, hogy azt remélem, ezt nem látják az általános iskolás gyerekek.
– Nem szoktál azon gondolkozni, hogy politikus legyél?
– Lehetnék, ha szeretnék. De nem akarok. Nem vagyok rá alkalmas. Mármint a politikai gondolkozásra, politikai kommunikációra.
– Politikusként többet tehetnél a párbeszédért, a megértésért, a gyógyulásért.
– A politikának más a logikája, a működése. Elvben alkalmas lehetnék, de ahhoz nagyon sok hasonló mentalitású ember kellene a politikában. Kevés oda a jóakarat. A politika annyi mindennel át van szőve.
– Nem tudnál önmagad maradni?
– Nem attól félek. Nem lenne eredménye.
Túl sok olyan ember van a politikában, akinek nincs lelkiismeretfurdalása.
Persze, tisztelet a kivételnek. Amíg a cinikus, hatalomvágyó emberek túl sokan vannak, nem tudsz ebben létezni. Nem csak a magyar környezetre mondom. És az ellenzék pedig… Azzal vannak elfoglalva, hogy egymást marják. Abszurd.
– Adódott már úgy, hogy kritikát fogalmaztál meg egy ügyről, és az érintettek szóltak, hogy „igazad van, köszönöm, Gundi”?
– Nem volt. Olyan volt, hogy visszajutott hozzám, hogy (a Gundelnek) igaza volt, de nem nyilvánosan mondta ezt az érintett, hanem egy baráti beszélgetésben másnak.
– Valós-e szerinted a bal és a jobb megkülönböztetése? Különböznek-e annyira az emberek ezen rendezés mentén, mint ahogyan azt gondolnánk?
– Az emberek zömének egyszerűbb klisékben gondolkodnia. Nem foglalkoznak mélyebb rétegekkel, vagy nem is értik. Szükség van mankókra, szükség van mítoszokra, amik mentén az emberek le tudják élni az életüket. Ilyen a vallás, a politika. Minél nagyobb az egy bizonyos mítoszt vallók tábora, annál szívesebben tartoznak oda mások is. Mert az erő biztonságérzetet ad. És ez elsődleges szükséglete minden embernek.
Ha a mítoszt valaki megkérdőjelezi, az a biztonságot veszélyezteti, és ezt nem bírják ki. Egyszerűbb vakon hinni.
Akik meg fenntartják a mítoszokat, azoknak éppen ez a jó. Így lehet tömegeket irányítás alatt tartani.
– Látom a szenvedélyt a szemedben, amikor erről beszélsz…
– Ez nem szenvedély, hanem felismerés. Ez mindig is így volt, mindig is így lesz.
– Akkor ez így van, és kész, nincs ebben semmi rossz?
– Mindig és minden társadalmi rendszerben volt és van hatalmi elit, és ez az elit mindig is irányítása alatt tartja a tömegeket. Ezzel lehet élni, és lehet visszaélni. Hogy ez rossz-e? Nem ez a kérdés. Mindig is voltak okosabb, ügyesebb, jobb helyre született emberek. Utópia, hogy mindenki egyforma, és mindenki tisztességes.
– Ez megint egyfajta kényszerű beletörődésként hangzik…
– Nem, inkább tudomásulvétel. Van, aki alkalmas, van, aki nem alkalmas a gondolkodásra, van, aki akar, van, aki nem. Van, aki erős, van, aki gyenge. Ráadásul olyan társadalmakhoz hasonlítjuk magunkat, melyek több száz éve működnek demokráciában. Ennyiből megvédeném magunkat. Nekünk is végig kell menni az úton. Kicsit gyorsabban fogunk, mint a Nyugat, akikre felnézünk, pedig nem biztos, hogy mindenben kellene… De ők már sok mindent megtanultak, amit mi még nem.
– Nem érzed néha úgy, hogy meghaladod a kort, amiben élsz?
– Ezt nem mondanám, mert akkor pontosan érteném, hogy mi történik itt, holott csak kapiskálom. Nálam sokkal okosabb emberek sem haladják meg a kort, amiben élnek. Csak annyi igaz, hogy sokat gondolkodom, sokféle embert meghallgatok, sokat olvasok. Az emberek többsége kevesebbet foglalkozik mindezzel, és egyféle véleményt hallgat meg. Vagy azért, mert számára nem fontos, nem ezek a problémái, vagy azért nem érdekli, mert köszöni, jól van.
– Nem feszegetem tovább ezt a kérdést, az viszont érdekelne, hogy a sok baj, a válság hatására az egyébként egymást utáló emberek szerinted előbb-utóbb elkezdenek-e közös megoldásokban, kooperációban gondolkodni?
– Van, ami szétválaszt, van, ami összehoz.
A politika szétválaszt. A válság, a közös problémák összehoznak.
Már vannak ilyen jelenségek, gondolok itt a szelektív hulladékgyűjtésre például. Az emberek kezdik felismerni: ha sokan vállalunk fel fontos és sürgős közös ügyeket, az ér valamit. Sokkal több ilyen kellene.
– Átgyűrűzhet ez a közéleti kérdésekre is?
– Csak akkor, ha közösek lesznek a problémáink. Addig nem. Addig az emberek egy része dühödten kiabál a barikád másik oldalára, mások kivonulnak a közéletből, és nem néznek híreket, nem olvasnak sajtót. Az agresszió és a passzivitás között nincs meg a termékeny közös hang. Nem derül ki, hogy a bizonyos kérdésekben ellentétesen gondolkozókban milyen sok közös van. A gazdasági életben már sokan rájöttek, hogy a profitot nem maximalizálni kell, hanem optimalizálni, azaz ha mindenki jól jár, akkor lehet hosszú távon gondolkodni. A hatalommal kapcsolatban is erre lenne szükség: nem maximalizálni, hanem optimalizálni kéne.
– Egy közszereplőnek szerinted lehetősége, vagy inkább dolga és felelőssége közéleti kérdésekben megnyilvánulni, és politikusokat, vagy egyéb közéleti szereplőket megfeddni?
– Nem gondolom, hogy dolga. Nem is biztos, hogy aki, mondjuk, nagyszerű művész, az közéleti kérdésekben is színvonalasan tud megszólalni. És nem is biztos, hogy ez a művészek, vagy más közszereplők világa. A rendszerváltás utáni első parlament tele volt művészekkel, a másodikban talán egy, ha volt. A politika másfajta logikája és morálja bedarálta őket. De a kommunikációnak van más módja is: az, hogy hogyan élem az életemet. Szokták mondani, hogy élj úgy, hogy kérdezzenek. Példamutatás. Aki észreveszi, az elgondolkozhat, hogy akár így is lehet. Szóval nem kell mindig és mindenkinek megszólalnia.
– Még akkor sem, ha valami nagyon rosszat lát, ami romboló, manipulatív?
– Én az elmúlt években ezt csináltam. Cikkeket írtam, megszólaltam. De az agresszivitás és a passzivitás között ez pusztába kiáltott szó maradt. Ezt nem folytatom a régi formában.
– Tehát akkor itt még nem tart a társadalmunk, lépjünk vissza oda, ahol tartunk.
– Máshogyan mondanám. Most arról beszélgetünk, hogy a pohár félig üres, vagy arról, hogy félig tele van. Én mostantól arról beszélek, hogy félig tele.
Belefáradtam abba, hogy nem nagyon tudunk párbeszédet folytatni egymással.
– Az ATV a Géniusz folytatása mellett döntött, szeptemberben érkeznek az újabb epizódok, a Te műsorvezetéseddel. A színvonalas kvízműsorok segíthetnek a megbékélés előmozdításában, a gondolkozásra hívásban?
– Igen, hisz ugyanazt a célt szolgálják. Értéket közvetítenek, felkeltik az éhséget a tudásra, a gondolkodásra, a tájékozottságra. És ezt sokan akarják. Állandóan kapom a Géniuszról a jó visszajelzéseket, a boltban, az utcán…
– Mi lehet a Géniusz sikerének a titka?
– Még mindig sok ember van, akinek ez hiányzott a televízióból az elmúlt években. Sokan már nem néztek tévét, mert nem nagyon volt mit nézniük. Az még a nagy vonzereje, hogy a néző nem csak a játékosokkal versenyez, hanem otthon a kanapén a családtagokkal is, hogy ki a jobb játékos.
– Hogyan segíti a lexikális tudás a gondolkodásra való készséget?
– Akinek kevés van a fejében, az hogyan, miről fog gondolkodni? Ahhoz tudni kellene a világról, olvasni kellene, ahhoz a fejedben kell lennie dolgoknak. Ennek egy része lexikális tudás, egy másik része viszont az a fajta tudás, hogy elolvasunk egy csomó könyvet, megnézünk egy csomó színdarabot, van egy képük a világról, van egy koordinátarendszerük. A tájékozottság is kell, hogy gondolkodni tudjunk.
– És most örülhetsz, hogy a Géniusz kapcsán fognak rólad cikkezni, és nem más miatt….
– Itt köszön vissza, hogy dolgom vagy lehetőségem megszólalni. Nekem az a dolgom, hogy a hivatásomat alázattal, a legnagyobb felkészültséggel végezzem. Ez sikeres. Nem emlékszem arra, hogy amikor magamfajták felszólaltak megosztó közéleti kérdésekben, annak sikere lett volna.
Sokan örülnek, hogy végre valaki kimond bizonyos dolgokat, de ők maguk továbbra is csendben vannak.
Ez így szélmalomharc.
– Látva a Géniusz sikerét, nem bánja a többi csatorna, hogy elengedték a kezed?
– Nem tudom. Én csak a köztévét nem értem. Nekik kellene ilyen műsorokat csinálniuk, ez lenne a kötelességük is, akár nézik, akár nem. A köztévénél nem történik semmi, talán a sporton kívül. A Duna TV-n főműsoridőben külföldi sorozatok mennek – na, ez szerintem nonszensz.
– Talán megkeresnek majd most a köztelevíziótól.
– Ettől nem tartok.
– Milyen terveid, vágyaid vannak még a sportközvetítések területén?
– Az RTL Klubon közvetítek Európa Liga meccseket, ezzel elég jól elvagyok. Nagy világversenyekre azért szívesen mennék még. De én olyan sok mindent csináltam már, hogy mondhatom, mindent megkaptam. Ha holnap azt mondják, hogy ennyi volt, én akkor is hálás leszek, és nem szomorú. Csak vetélkedőből 1600 résznél tartok.
– Lesz szerinted Magyarországon a következő évtizedekben olimpia, vagy erről most – a gazdasági helyzetet tekintve – még beszélni sem illik?
– Most senki sem beszél erről. Én azért örülnék neki. Bár a legközelebbi, elvileg elnyerhető olimpián, 2036-ban már 72 éves leszek. Ha ott vagy egy olimpián, rájössz, hogy az emberek igazából egyformák.
– Na, erre gondoltam én, amikor rákérdeztem a bal- és a jobboldali emberekre…
– Az olimpiák alatt valójában óriási békességben él együtt minden náció a helyszínen.
Mindenkinek azt kívánom, hogy életében egyszer jusson el egy olimpiára.
Nem csak a sportversenyekre, hanem tapasztalja meg azt, amikor ez a sok-sok ember a világ különböző országaiból együtt tölt meg egy várost, egy országot. Együtt mosolyognak, ünnepelnek.
– Gyógyító.
– Gyógyító, kijózanító. Megmutatja, hogy nem kell mindent elhinni, amit másokról mondanak.
Beszélgetőtárs: Novák András
