Gyermekvédelem felsőfokon: így segítik otthonhoz az állami gondozásból kikerülő fiatalokat

Az állami gondozásból kikerülő fiatalok számára a nagykorúság sokkoló tapasztalat. Az ezer sebből vérző gyermekvédelmi rendszerből a „felnőttlétbe” érkező fiatalok sokszor traumatizáltan kerülnek ki, s otthon, pénz, kapcsolatok híján jövőképük sincs. Az Utcáról Lakásba! Egyesület (ULE) Fiatalok Lakhatása Programja otthont, szociális munkát és mentorálást biztosít azoknak, akik a legnagyobb kockázatokkal szembesülnek. Máté Zsuzsannával, az egyesület munkatársával Gyarmati Orsolya beszélgetett.

– Hamarosan átadjátok az ötödik olyan lakást, amelyet a 2024-es februári influenszertüntetésen befolyt összegből vásároltatok a bicskei gyermekotthonból kikerült áldozatok számára. Az általatok vásárolt öt lakásból négyben már laknak, de mivel a programot önkormányzatok is segítik ingatlanok vásárlásával, immár 11 lakásba tudtak beköltözni ezek a fiatalok. Hogyan zajlik ez a folyamat?

– Sikerült olyan lakásokat vásárolnunk, amelyek felújítására nem kellett nagyobb összegeket fordítani. Amikor 2024 februárjában felvettük a kapcsolatot az áldozatokkal, elindult az előgondozási folyamat: felmértük az élethelyzetüket, és azt, hogy milyen területen volna szükségük azonnali segítségre. Közben elkezdtük megvásárolni a lakásokat, illetve több önkormányzat is jelezte, hogy bekapcsolódna a programba. Az ötödik lakás mellett lesz még egy lakásunk, melyet a Józsefvárosi Önkormányzat ajánlott fel, és van egy olyan fiatalunk, aki még az ellátórendszerben van utógondozottként. Neki lehetősége lesz választani a két lakás között, a megmaradó ingatlant pedig szakellátásból kikerült fiatalok között fogjuk megpályáztatni.

Az ULE alapelve, hogy mindenkinek laknia kell valahol,

és ez nem érdem alapján történik, de valamilyen szempontrendszert fel kell állítanunk, mert erre a lakásra is már több mint húsz jelentkezőnk van. Ilyen szempont lehet, ha valaki komoly krízishelyzetbe került, esetleg egészségügyi problémája van, vagy rendszeres munkával rendelkezik.

– Amikor egy sok éve állami gondozásban élő fiatal – aki nagy eséllyel traumatizált is – kikerül a számára ismeretlen és ijesztő világba úgy, hogy nincs tapasztalata arról, hogyan kellene ott élnie, akkor hogyan és miben tud segíteni az előgondozás?

– Szociális munkában traumatizált emberekkel kizárólag hosszú távon tudunk eredményeket elérni. Az előgondozás azt jelenti, hogy elkezdünk rendszeresen találkozni ezekkel a fiatalokkal, kialakul egy kapcsolat, melyben a legfőbb cél a bizalom és a biztonság megszületése, hiszen csak akkor tudunk hatékonyan segíteni, ha bíznak bennünk, ha tudják, hogy jót akarunk nekik.

– Honnan indultok ilyenkor?

– A mínusz 5-ről. Azzal kezdjük, hogy elmagyarázzuk nekik, milyen nehézségekkel jár a költözés, milyen krízisen mennek majd keresztül, annak ellenére, hogy ez pozitív változás az életükben.

Hogyan kell lakásban élni, hogy néz ki egy bérleti szerződés, hogyan illik bemutatkozni a szomszédnak?

Milyen nehézségekkel jár egyedül élni, hiszen ők sosem laktak egyedül, mindig volt körülöttük valaki. Mit fognak átélni, milyen mentális kihívásokra számíthatnak, és mi az, amitől nem kell megijedniük?

Hirdetés

– Gondolom, ilyenkor nem lehet és nem is szabad évekre előre tervezni. Hogyan haladtok ebben a folyamatban?

– Háromhavi ciklusokban próbálunk gondolkozni, terveket készítünk közösen, majd negyedévente együtt kiértékeljük, mi teljesült, mi nem, és miért.

– Mondanál példát?

– Ott van az időbeosztás: olyan alapdolgokat magyarázunk el, hogy amíg berak egy mosást, addig fel tudja tenni a pörköltet. Ha nem tudja, hogyan kell készíteni, akkor megtanítjuk főzni. Elmondjuk, hogy be kell állítani az ébresztőórát, mennyi időt kell szánni a reggeli készülődésre, hogyan kell elmenni a munkába, aztán bevásárolni, háztartást felépíteni, gazdálkodni az idejével, csekket befizetni.

– Miből fakadnak a legnagyobb nehézségek?

– A mi klienseinknek, tehát a bicskei gyermekotthonból kikerülő fiataloknak semmijük, senkijük nincs. Tizennégy éves koruktól

nap mint nap azon stresszelnek, hogy mi lesz velük, ha betöltik a tizennyolcat.

Sokan azonnal hajléktalanok lesznek. Az egyik bicskei áldozatot nagykorúvá válása után felhozták Budapestre, majd egynapi hideg élelemmel kitették az utcán. Ezek a fiatalok gyökértelenek, nincs biztonságérzetük, és sokszor nagyon rossz mentális állapotban kerülnek hozzánk. Emiatt rengeteg munkánkba kerül csak az, hogy el tudjanak kezdeni megbízni bennünk, és mentálisan kicsit rendbe jöjjenek. Csak ezt követően lehetséges, hogy egy ilyen fiatal el tudjon kezdeni működni, egyáltalán létezni a hétköznapokban.

– Előfordul, hogy valaki végre bekerül egy lakásba, otthona, munkája lesz, aztán visszaesik?

– Igen. Az ilyen helyzetekben türelemmel és szeretettel fordulunk felé, megpróbálunk segítséget nyújtani, és megkeresni, mi miatt esett vissza. Az első bicskei fiatal 2024 júniusában költözött be, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy azóta mindegyikük dolgozik. Most is van, akinek nincs munkája, de szerencsére tudjuk támogatni őt, illetve az állami ellátórendszerből is ki tudjuk venni azokat a támogatásokat, amelyekből fenn tudja tartani magát, s az ilyen időszakokban megteheti, hogy arra fókuszáljon, hogy mentálisan jobban legyen. Aztán megyünk tovább, és nem arra koncentrálunk, hogy miért nem sikerült valami, hanem arra, hogy ott vagyunk vele,

biztosítjuk arról, hogy minden helyzetben támogatjuk, és hogy lehet hibázni, de megvizsgáljuk azt is, hogy mi volt az elakadás oka. 

– Hogyan éled meg, amikor ilyen nagyon rossz állapotban lévő, traumatizált, jövőképpel nem rendelkező fiatalokkal találkozol? Mennyire megterhelő ez számodra?

– Motiválatlan, reményvesztett, bizalmatlan fiatalokkal találkozni szívszorító; mindig nagyon megérint, enélkül nem is tudnám végezni a hivatásomat. Ugyanakkor azért is szeretem ezt ennyire csinálni, mert tudunk segíteni nekik azzal, hogy időt szánunk rájuk, és a kitartásunk, bátorításunk által előbb-utóbb motiváltak lesznek arra, hogy életüket a tőlük telhető legjobban próbálják egyengetni. A sikerek pedig erőt adnak nekik, amivel tovább tudunk menni a következő lépcsőfokra. 

– Mennyi ideig fogjátok a fiatalok kezét, miután bekerültek a lakásba?

– A szociális munkában mindenkinek a saját igényeire, problémáira szabva próbálunk minél hatékonyabban segíteni. Van ügyfelünk, aki nagyon jól menedzseli az életét, ezért vele nem is annyira intenzív a kapcsolatunk, más viszont igényli, hogy hetente többször találkozzunk. Ez fokozatosan változik, és amikor egy fiatal már nem igényli annyira a segítségünket, lassan elengedjük a kezét, miközben hangsúlyozzuk, hogy mindig nyitva áll az ajtónk, és bármiben segítünk. Persze nem csak sikertörténeteink vannak. Egy fiatalt bántalmazás miatt ki kellett zárni a programból, egy másik ügyfelünkkel pedig nem lehetett együttműködni. Ettől függetlenül neki is azt mondtuk, nyitva hagyjuk előtte az ajtót, amikor úgy gondolja, hogy készen áll, keressen fel minket.

– Melyek azok a történetek vagy helyzetek, amelyek a legtöbb erőt adják neked?

– Például az, amikor egy év után az egyik fiatalnak sokadik nekifutásra sikerült elintéznie, hogy meglegyenek a személyes okmányai. Vagy amikor egyikük üzenetet ír, hogy

köszönöm, hogy vagytok, mert nélkületek már ki tudja, hol lennék.

Amikor valamelyikőjük elmegy rehabra, ötödik hónapja ott van, és nem adja föl, pedig előtte sokszor abbahagyta. Vagy amikor egy bántalmazás kapcsán az egyik „lányom” azt mondja: egy év után sikerült eljutni odáig, hogy – sokadik próbálkozásra – elmenekült a bántalmazójától, amit egy éve el sem tudott volna képzelni.

– Hogy nézne ki szerinted az ideális ellátószolgálat Magyarországon?

– Egyrészt rengeteg bérlakásra volna szükség, másrészt át kellene alakítani a támogatórendszert. Tegyük fel, hogy valaki elcsúszik, és eltöri a lábát. Három hónapra kiesik a munkából. Ilyen bárkivel előfordulhat, nem kell hozzá drogosnak, pszichiátriai betegnek lenni. Éppen annyi jövedelme van havonta, hogy megél, és ellátja a családját, de a három hónap kiesés miatt olyan helyzetbe kerül, hogy döntenie kell: eszik vagy lakik? A jelenlegi rendszer a jómódúakat támogatja, a nép meg el van felejtve. Az lenne jó, hogy az, aki kevesebből él, több támogatást kapjon, és fordítva: aki jobb módú, annak kevesebb juttatás járjon. A lakhatáshoz való jog minden embert megillet. Ebből kellene kiindulni, és ehhez igazítani a támogatásokat. Sokkal több költség egy ilyen krízisidőszakban, mint a mostani is, szociális munkást, autót, benzint fizetni, mint ha bérlakások épülnének, és az állam ahhoz adna szociális szakembereket, akik segítenének visszaintegrálni a bajba kerülteket a társadalomba.