„A háború arra is lehetőséget ad, hogy az emberi jóság megmutatkozzon”

Feladta aktuális karrierterveit, és Budapestről Beregszászra költözött segíteni a háború elől menekülőknek Schumicky Mária. A Beregszászi Máltai Szeretetszolgálat önkéntes programkoordinátorával a légiriadó megtapasztalásáról, a mindennapok feszültségeiről, a lehetséges örömforrásokról, és arról is beszélgettünk, szerinte miért nem a harcok befejezése a végső cél.

− Ismerlek már annyira, hogy tudjam, nem félsz meghozni meredek döntéseket az életedben, de háborúban álló országba eddig még te sem merészkedtél. Miért érezted úgy, hogy néhány nappal az első lövések eldördülése után Kárpátalján a helyed?
− Nagyon mélyen érintett a háború kitörésének a híre, mert ez a régió régóta közel áll a szívemhez. Évtizedek óta járunk ide a családommal, egy csomó barátom is van itt. Mindig szerettem azt a fajta, Kelet-Európára még jellemző érintetlenséget, amit itt meg lehet tapasztalni. Sokkal tisztábban vannak jelen az értékek: élesebben válik el egymástól jó és rossz. Én ehhez képest egyfajta közönyben élem otthon az életemet. A háború kitörése után épp egy rendezvényen dolgoztam Veszprémben, de minden szabad pillanatomban a híreket figyeltem, és

azt éreztem, hogy valamit tennem kell.

Hívőként az első gondolatom az volt: ezt a belső vágyat le kell tisztáznom Istennel. Nem voltam messze a magyar Schönstatt közösség kápolnájától, így elmentem Óbudavárra átimádkozni a bennem zajló folyamatokat, és a hazaúton már egyértelművé vált számomra, hogy utaznom kell. Először azt gondoltam, csak egy hétre, de aztán rövid időn belül eldőlt az is, hogy ez egy hosszabb távú elköteleződés lesz.

− Ezek szerint sokszor lépted már át a magyar-ukrán határt. Miben különbözött a leginkább az eddigiektől az a helyzet, amikor megérkeztél az immáron háborúban álló országba?
− A magyar-ukrán határátlépések légkörében mindig jelen volt egy egészséges feszültség. Az Európai Unióban már elszoktunk ettől, de itt megnézik a csomagját az embernek, és akkor is ideges vagy kicsit, ha nincs nálad semmi tiltott dolog. Most viszont nem ettől féltem, hanem attól, hogy mit fogok a túloldalon tapasztalni. Abban a pillanatban, hogy átléptük a határt, érezni lehetett az emberek lelkiállapotának megváltozását.

Munka közben Beregszászon, fotó: Schumicky Mária

− Ez azért volt, mert akkor még nem lehetett tudni, hogy mennyire lesz gyors lefolyású ez a háború, elérik-e akár nagyon hamar Kárpátalját is a fegyverek?
− Igen, ez volt az egyik ok. A másik pedig az embereknek az a kollektív élménye, hogy háborúban álló országban vagyunk, függetlenül attól, hogy még nem vagyunk kríziszóna. Még most is megszólalnak néha, de az elején naponta négyszer, ötször zúgtak fel a városban a légiriadót jelző szirénák. És nem tudtuk, hogy ez pontosan mit jelent: átmegy felettünk a légtérben egy rakéta, vagy lejjebb húzódott a front? Mindehhez társult még az aggodalom, hogy kinek melyik családtagját, barátját viszik el katonának. Folyamatosan kapják a behívót. Nem könnyű búcsút inteni úgy valakinek, hogy nem tudod, látod-e még életében, és azt sem tudod, hogy mit kell tennie majd a fronton azért, hogy életben maradjon.

− Vannak-e örömeid a nehézségek közepette?
− Azt tapasztalom, hogy egy ilyen kiélezett helyzetben fokozottabban megmutatkozik az emberi jóság. Ebből nagyon sokat lehet táplálkozni. Ezen kívül a humor is sokat segít, meg az a családias légkör, amiben itt, a máltaiaknál vagyunk.

fotó: Schumicky Mária

− Ezek mind a szolgálathoz és a csapatmunkához köthetők. Van lehetőséged kiszakítani egy kis én-időt? Mondjuk meg tudsz nézni este egy filmet?
− Magunkra is kell időt fordítani, ebbe beletartozik nálam az imaidő, filmet nem nagyon nézek, de adott esetben egy manikűrös belefér… Ha papírokat kell intézni, mert vendégünk jön, vagy el kell hozni valamit, akkor átmegyek Beregsurányba, Magyarországra az ottani kollégákhoz. Már ez is változást, feltöltődést jelent számomra.

− Aki követ téged a Facebookon, tudja, hogy a kint tartózkodásod első napjától kezdve internetes naplót vezetsz. Ott olvastam, hogy hazalátogatsz Budapestre is bizonyos időközönként, nehogy idő előtt kiégj. Nagyon tudatosnak tűnsz. Hogyan tudod feldolgozni a stresszt, amiben folyamatosan dolgoznod kell?
− Nálunk a Máltában alapszabállyá vált, hogy 4 hetente egy hetet ki kell szakadni ebből a fajta segítő munkából, különben könnyen kiég az ember. A helyieknek egy picit könnyebb, mert esténként van lehetőségük hazamenni a családjukhoz, itt van az otthonuk, vagyis napi szinten megtörténik a kiszakadás. Akik úgy vannak itt, mint én is, hogy elhagyták az otthonukat, nekik kell a lehetőség, hogy ha megtehetik, rendszeresen hazamenjenek. Amikor otthon vagyok, nagyon figyelek arra, hogy csak keveset dolgozzak. Persze egy-egy munkatalálkozót be kell iktatni, mert tartani kell a magyarországi szervezettel és a támogatókkal a kapcsolatot, de az idő nagyobb részében ténylegesen pihenek, találkozom a családommal, a barátaimmal, kikapcsolódom. Olyan dolgokat csinálok, amitől jól érzem magam, és az a tapasztalatom, hogy utána vágyom is visszajönni Kárpátaljára.

− Ráadásul úgy, hogy te nem néhány napra vagy néhány hétre mentél ki határon túlra segíteni, hanem feladtad az itthoni karriercéljaidat, és ha csak ideiglenesen is, de odaköltöztél. Mi motivált arra, hogy minden eddigi tervedet feladd?
− Először azt gondoltam, hogy végül is nem hozok ezzel olyan nagy áldozatot, mert éppen munkahelyváltásban voltam: felmondtam a régi munkahelyemen, hogy elvállaljak egy új munkát. 8 évig dolgoztam rendezvényszervezőként, szeretem is a szakmát, azt gondolom, jó is voltam benne, de hiányzott már az „ügy” az egészből. Valami

nagyobb célt akartam szolgálni egy megrendelés tökéletes elvégzésénél.

Az új munkát visszamondtam és megkérdeztem az ittenieket, hogy egyáltalán elfogadnának-e kollégának. Nem könnyen mondtak igent, félvén attól, hogy én mit adok fel ezért, de miután elmagyaráztam, hogy az életállapotomból is fakadóan most nagy szabadságot élek meg, elfogadtak munkatársuknak. Hozzátartozik mindehhez, hogy a családom anyagi támogatása is segít abban, hogy itt tudjak lenni hosszabb időre önkéntesként. Az életvitelszerű ittlétnek egyébként már nagyjából látom a végét, de a terveimben az szerepel, hogy ha hazamegyek, akkor is olyan munkát szeretnék találni, ami mellett az itteni ügyet is tudom szolgálni.

− Folyamatosan toboroztok önkénteseket, várjátok az adományokat, felajánlásokat. Mire van most igazán szükségetek, változott-e valami ezen a téren a háború kitörése óta?
− Határozottan van változás. Az első másfél hónapban az egyik legfontosabb feladatunk a határszolgálat volt, melynek során – elsősorban információk adásával – a menekültek átjutását segítettük. Jelenleg a belső menekültekre fókuszálunk: napról napra kapjuk a kéréseket a különböző önkormányzatoktól, szervezetektől, hogy újabb 50-100 fős menekültszállásokat kell felszerelni és támogatni.

Önkéntesek Beregszászon, fotó: Schumicky Mária

− Ez azt jelenti, hogy egyre több ukrán család dönt úgy, hogy nem megy nyugatabbra, hanem Kárpátalján marad?
− Így van. Ezeket a helyeket fel kell szerelni matracokkal, takarókkal, edényekkel és persze élelmiszerrel. Próbáljuk felmérni, hogy hol nincsenek jelen támogató szervezetek, és ott segítünk a leginkább. Minden nap viszünk ki adományokat, éppen ezért leginkább a fizikai munkaerőre számítunk. Magyarországról eddig nagyjából 70 önkéntes fordult meg nálunk, ebben olyanok is vannak, akik már többször is jártak itt az elmúlt csaknem két hónap során. 30-35 fős a helyi csapatunk. Heti szinten 8-10 emberre folyamatosan szükségünk van, akik a raktárban pakolni tudnak. Egyénileg és csoportosan is lehet jelentkezni, és szoktuk kérni, hogy ha van rá lehetőség, akkor legalább 5-7 napra jöjjön egy önkéntes, mert mire megismeri a környéket, megtanulja, hogy mit merre talál és beleszokik az itteni hangulatba, az 1-2 nap. Ha valaki visszatérő, nyilván neki már nincs erre szüksége.

− Ennek a háborúnak a másik frontja a nemzetközi sajtó. Nincs még egy olyan terület, téma jelenleg, amiről ennyi álhír jelenne meg a médiában. Mit javasolsz azoknak, akik valahogyan mégis tisztán szeretnének látni?
− Lehet, hogy nem fogsz örülni a válaszomnak. Nem vagyunk hozzászokva Európában a háborúhoz, a mi generációnk legalábbis biztosan nem álmodott erről. Azt gondolom, hogy ki kell jönni, és meg kell tapasztalni, hogy milyen az: háborúban lenni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy el kell menni a frontra és harcolni kell, merthogy

a mi harcunk itt máltaiként nem fegyverekkel zajlik, hanem a személyes kapcsolatok és a szeretet útján.

Számomra a háború azt jelenti, hogy lehetőséget kapunk arra, hogy bebizonyítsuk, hogy jobbak vagyunk annál, mint hogy csak fegyverekkel harcoljunk. Az országok vezetői persze tegyék, amit nekik vezetőként tenniük kell, a katonák tegyék azt, amit nekik parancsolnak, de nekünk a szeret parancsát adta a jó Isten, és a mi feladatunk humanitárius szolgálattevőkként az, hogy a nélkülözést és a szenvedést enyhítsük. Minden egyes személyes találkozás a menekültekkel lehetőséget ad arra, hogy tőlük első kézből hallhassuk azt, amit megtapasztaltak. Ők a leghitelesebb információforrás. Mi pedig reményt tudunk nekik adni abban, hogy itt vagyunk, szeretjük őket, segítünk nekik és egyszer mindennek vége lesz. Sőt, az én személyes reményem az, hogy egy jobb világot teremtünk annál, mint ami a háború előtt volt.

Szerelmese vagyok a közéletnek és a közbeszédnek. Hiszem, hogy magas szinten ezeket művelni csak szabadon gondolkodva lehet: a valóság és az igazság talaján állva, megengedve magunknak a változás lehetőségét.