Hodász András: A magyar társadalomnak valószínűleg szorongáscsökkentésre lenne szüksége

Hiányzik-e neki, és hiányzik-e másoknak a Papifrankó? Miért lett pap, és mit szólt ehhez a családja? András atya egyházi és közéleti témák mellett személyes útjáról, gyógyításra váró traumákról, örökölt lázadásáról is mesélt.

Csökkentené az egyházak állami támogatását, mert szerinte az segítené, hogy a lényegre koncentráljanak – erről is beszélt Hodász András katolikus pap, aki ennek ellenére, de talán inkább ezzel is igyekszik az egyházzal empatikus maradni.

“A magyar társadalom súlyosan beteg. Általában a súlyosan beteg emberek nem ismerik el, hogy segítségre van szükségük lelkileg. Egy alkoholbeteg számára az első lépés a gyógyulás felé az, ha ki tudja jelenteni, alkoholbeteg vagyok, mert akkor el tud kezdeni foglalkozni a problémával. Pont azok tiltakoznak a legvehemensebben a pszichológia meg egyáltalán a terápia ellen, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. A magyar társadalomban szerintem nagyon sok a lelki, mentális problémával küzdő, illetve traumatizált egyén. Ezért látszik az, hogy – elnézést a gyors átkötésért – igazi politikai sikert a szorongásra alapozással lehet elérni.”

“létrejött egy olyan párhuzamos valóság, ahol nem számít a tény, csak az számít, hogy mit mondanak a médiában.

(…) ha nincs olyan értelemben szabad és kritikus sajtó, ami bárhol ott lehet és bármilyen kérdést feltehet, és minden politikus kötelességének érzi, hogy válaszoljon bármelyik sajtóorgánum bármelyik kérdésére, akkor létrejön egy párhuzamos valóság. Bizonyos médiumok bizonyos hírekről nem számolnak be, vagy ha nagyon kénytelenek beszámolni, mert annyira nyilvánvaló, akkor azt úgy burkolják be.”

“Számomra fontos a szabad sajtó. Eleve azért, mert jó olvasni, intellektuális izgalmat jelent olyan interjúkat olvasni, amelyekben valódi kérdések vannak. Azokban a sajtótermékekben, amelyekben az újságírók alákérdeznek, azaz nem tesznek fel valódi kérdéseket, nem kérdeznek rá teljesen nyilvánvaló anomáliákra, problémákra, hanem rossz értelemben tenyerükön hordozzák az interjúalanyt, unalmassá válik maga az interjú. Ezeket el sem olvasom, mert annak se színe, se szaga, abban nincsen semmi izgalom.”

“A komment igazából egy jelenség, olyan, mint a láz a testben. Nem maga a láz a betegség, csak jelzi a betegséget. Az, hogy az emberek így kommentelnek, a szorongásukat mutatja. A pszichológia szerint ha szorongok, félek, a félelmet felváltja, kiváltja, tompítja a harag, vagy annak a megoldására kezdem érezni, amiből aztán agresszió lesz. Amit mi a kommentszekcióban látunk, az már az agresszív fázis, de eredetileg valamilyen szorongásból indul. Például abból a szorongásból, hogy úristen, mi van, hogyha nem az én kedvenc pártom nyer. Akkor itt elviszik a fiataljainkat Ukrajnába ágyútölteléknek. Olyan elementáris szorongás van itthon az emberekben, amiből harag robban, a haragból pedig agresszió.”

“Biztonságot nyújtó, megerősítő kommunikációra lenne szükség a félelemre alapozó kommunikáció helyett.

Jó lenne, ha minden megszólaló politikus, egyházi személy ebbe az irányba menne. Egy biztonságos környezetet teremteni, ahol még egyébként a már eleve meglévő szorongásainkról is szabadon beszélhetünk. A szomszéd országban háború dúl, amitől teljesen jogosan félünk. Jó lenne tiszta, egyenes, őszinte, békés kommunikációval enyhíteni ezeket a félelmeket.”

“Nehéz felismerni, hogy mire van szüksége a mai társadalomnak. Például speciálisan

a magyar társadalomnak valószínűleg szorongáscsökkentésre lenne szüksége,

és a traumák gyógyítására. Nagyon sok történelmi traumánk van, amit nem dolgoztunk fel. Nem dolgoztuk fel a rendszerváltás előtti traumáinkat, az orosz megszállást, a kommunizmust, az elnyomatást, azt, hogy mindannyiunknak az ismeretségi körében van valaki, akit vagy megfigyeltek, vagy börtönbe zártak. Nekem is, mindkét nagypapámat.”

“Az is súlyos probléma, hogy ’89 után még mindig nincsenek feldolgozva például az ügynökakták. Ezek traumák, amik bennünk vannak, és amiket gyógyítani kellene. Ugyanígy

a társadalmi megosztottságot is kezelni kellene, újra megtanulni tisztelni, meghallgatni a másikat,

hogy ne bomoljanak fel családi, baráti kötelékek politikai kérdések mentén, hogy lehessen akár egy karácsonyi vacsoránál szabadon beszélgetni arról, hogy én azt gondolom, te amazt gondolod, te arra szavazol, én meg amarra szavazok, milyen érdekes, mik a szempontjaid? Ez science fictionnak tűnik ma Magyarországon.”

“Nagyon ritkán fordul elő, hogy napi politika kerül a templom falai közé. Nyilván a sajtóban abból lesz hír, ami extra, ezért ha megírják, hogy egy, kettő, három, négy atya ezt meg ezt mondta, akkor úgy tűnik, mintha az összes plébánián ez történne, de közben van Magyarországon körülbelül három-négyezer plébánia. Abból egy, kettő, három, négy eset nem túl szignifikáns jelenség. Kifejezett pártpolitizálás szószékről, templomban nagyon ritkán fordul elő. Mindezek mellett ezt én sem tartom helyesnek, ugyanakkor az illúzió, hogy nekünk nem kellene politikával foglalkoznunk.”

“Minden lehet sok. Egy könyvelőnek az Excel-táblázat lehet sok. A papnak mások meghallgatása is lehet sok. Azt hiszem, az a jó, ha tudunk mértéket tartani, tudunk nemet mondani, ki tudunk jelölni határokat. Ha valaki éjfélkor becsönget például, hogy most muszáj beszélni, akkor tudjam neki nyugodt szívvel azt mondani, hogy nincs az a probléma, ami reggel 8-ig nem várhat. Tudni kell nemet mondani.”

“(…) olyasmi ez, mint egy belső bizonyosság. Amikor rátalálsz a nagy Ő-re, az igazira. Vagy rátalálsz az életcélodra, és azt mondod, hogy igen, én ezt akarom csinálni. Állatorvos akarok lenni, tanár akarok lenni. Mert ebben érzem magam otthon. Tulajdonképpen ugyanilyen érzés a papság is. Én is csináltam mindenfélét, van több diplomám, dolgoztam több helyen, többféle munkakörben. Tanítottam is. A papság tűnt akkoriban a tökéletes választásnak, mert emberekkel tudok foglalkozni, tanítani tudom őket, minden benne van, ami jó az életben. A hivatásomban is az emberekkel való bánást szeretem a legjobban. Ebben benne van a kávézás a hajléktalanokkal, a beszélgetés bárkivel, az ifikkel a hülyéskedés. Ez az emberi része jó dolog.”

“Benne vagyok egy folyamatban, amiben maga a papi életpályám is krízisben van most. Ez egyébként teljesen természetes, minden párkapcsolat, minden életút időnként krízisbe kerül. Csak pont az emészti fel az energiáink nagy részét a krízisben, hogy valahogy megoldjuk. Ilyenkor érdemes koncentrálni kicsit az energiánkat. Mondjuk kevésbé arra használni az erőmet, hogy hadakozzak külső fórumokon társadalmi kérdésekben, hanem sokkal inkább arra, hogy összeszedjem magam, terápiára járjak, újragondoljam az életem.”

“Azt nem tudom elképzelni, hogy életvitelszerűen, hosszú távon külföldön éljek. Éltem két évig Rómában, nagyon szeretem a rómaiakat, zseniális az olasz konyha. (…) Mégsem tudtam otthonosan érezni magam ott, mert nekem kell Magyarország, nekem kell, hogy lássam a Lánchidat meg a kivilágított Budapestet.”