Személy-e a sátán, egyáltalán létezik-e, milyen alakot tud ölteni, és adott esetben képes-e villámcsapással sújtani ártatlan családokat? Hodász András írása helyes és hamis istenképről, babonákról és a legfőbb angyal ördög ellen vezetett mennyei seregeiről, Szent Mihály-napján.
Kezdjük az alapokkal. Létezik-e a sátán? Erre tudományos-empirikus választ aligha tudunk adni, és manapság talán ezért is terjed az a nézet a hívek között, amely inkább jelképesnek gondolja a személyét. Még a szemináriumban is volt professzorom, aki ezt a nézetet vallotta. Ezzel szemben a Biblia és a katolikus egyház hatályos tanítása egyaránt határozottan állítja, hogy a sátán nem pusztán a gonosz szimbolikus megtestesítője, hanem valós, személyes létező, bukott angyal.
A kígyó a Teremtés könyvében (Ter 3,1–15) az, aki az embert bűnbe viszi, és akit a Jelenések könyve „az ősi kígyó, akit ördögnek és Sátánnak hívnak” néven azonosít (Jel 12,9). A pusztában történő megkísértésre utalva Jézussal kapcsolatban is szó esik a személyes létezéséről (Mt 4,1–11), vagy amikor Jézus a Miatyánk végső könyörgését tanítja: „szabadíts meg a Gonosztól” (Mt 6,13). A katekizmus szintén világosan fogalmaz: „A Sátán és a többi démon bukott angyalok, akik szabad döntéssel végleg elutasították Istent és az ő országát” (KEK 391–395). Az egyház tehát tanítja, hogy a sátán valóságos, értelmes lény. Nem véletlen, hogy a mai napig minden egyházmegyében ki kell nevezni egy ördögűzőt, de erről árulkodik az is, hogy XIV. Leó pápa a napokban üdvözölte egy római exorcista konferencia résztvevőit, fontosnak nevezve a munkájukat.
Persze a lónak túloldala is létezik. Tapasztalatom szerint a keresztények széles köre állandó rettegésben él, és szinte csak a sátánnal hajlandó foglalkozni, ami már egyfajta negatív bálványimádás. Nekik jelenthet bátorítást, hogy
az egyház tanítása szerint Krisztus halálával és feltámadásával a gonosz már végső vereséget szenvedett
(vö. Zsid 2,14). A keresztény ember feladata leginkább az, hogy „ellenálljon az ördögnek, és ő elfut” (Jak 4,7), tudva, hogy Krisztusban biztos a győzelem. Ha pedig egy-egy kísértés során elbukunk, arra az esetre Jézus a kiengesztelődés szentségét alapította, hogy a segítségünkre legyen a megtisztulásban.
„El tudom pusztítani egyházadat!”
Kell-e tehát külön imádkoznunk az ördög ellen? Sok helyen elterjedt szokás a Szent Mihály-ima, amit a hívek a szentmise végén mondanak. Mint az angyalföldi Szent Mihály-plébánia egykori vezetője, szép szokásnak tartom, anno a hívekkel mi magunk is engedelmeskedtünk XIII. Leó pápa (1878–1903) felszólításának, aki elrendelte, hogy minden szentmise végén el kell imádkozni. Szívemhez nőtt ez az ájtatosság, holott el kell ismerni, hogy korántsem problémamentes.
Személyes véleményem, hogy minden fohász hasznos. Ám azt tapasztaltam, hogy a Szent Mihály-imát sokan túl militánsnak érzik,
főleg áldozás után, mert éles kontrasztot mutat a szentmise misztériummal áthatott békéjével. Érthető, hiszen ez a szöveg a maihoz képest lényegesen más egyház- és istenképet sugall, ezért jogosan érezhetjük anakronisztikusnak. Ám talán nem is ez a legnagyobb baj vele, hanem a hozzá kötődő legenda. A közszájon forgó történet szerint az ima a 19. század végén keletkezett, amikor XIII. Leónak az egyik szentmiséje után látomása volt, melyben a sátán azt mondta Istennek: „El tudom pusztítani egyházadat!” Az ördög időt és felhatalmazást követelt, hogy csapásokkal sújtsa az egyházat, az Úr pedig hatalmat engedett neki a XX. század nagyobb része fölött, hogy próbára tegye övéit. Amikor a pápa a látomásból magához tért, szobájába sietett, és papírra vetette a Szent Mihály-imát.
Mi a baj ezzel a történettel? Sok vele a gond, és még komoly teológiai-filozófiai buktatója is van. Először is, gondoljunk bele, hogy milyen istenkép áll mögötte.
Mit tartunk valójában Istenről, ha el tudjuk képzelni, hogy akár csak egyetlen lelket is átad a bukott angyalnak?
És itt nem is egyről van szó: a 20. század diktatúrái és háborúi közvetve százmilliók szenvedését és halálát okozták. Mindez csak azért, hogy a sátánnak is legyen egy kis mozgástere? Hihetjük-e, hogy a végtelen bölcs Isten, aki végtelen szeretettel szereti minden teremtményét, egy vállrándítással teret enged egy ilyen tragikus századnak? Ráadásul ha a sátán csupán az egyházat akarta próbára tenni, miért kellett szenvednie milliónyi nem keresztény embernek? Mennyire nevezhetjük ezt igazságosnak? Végül: ha így van, és a XIII. Leó által írt imát akkoriban valóban mondták minden katolikus szentmise végén (márpedig mondták), akkor miért nem működött? Miért történtek mégis a szörnyűségek? Arról nem is beszélve, hogy ha mindez igaz volna, akkor a vérzivataros 20. század után Isten évszázadának kellett volna jönnie, vallási megújulással, az egyház felemelkedésével. Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy 2025-ben, a kiürülő európai templomok és a bezárt hazai szemináriumok korában nem ezt látom.
Ördögöt a falra
A sátán létezésének kérdése nemrég különös aktualitást nyert az interneten sokakhoz eljutó nyári eset kapcsán, amelyben egy villámcsapás volt a főszereplő. Elsőként, ami a legfontosabb: hatalmas hála azért, hogy a tűzvész nem követelt emberéletet. Felemelő volt látni a széles körű összefogást, melynek jegyében környezetemben – köztük a Szemlélek szerkesztőségében is – többen adománnyal vagy más módon segítették a két családot.
Ami azonban a szemtanúk beszámolóját illeti, többször is felvontam rajta a szemöldökömet. Az olyan állítások, mint például hogy a becsapódást követően érezni lehetett a sátán jelenlétét, akinek arca állítólag meg is jelent a lángokban, méghozzá ördögszarvakkal, megint csak problémásak. Természetesen nem akarom megkérdőjelezni egyetlen ember megéléseit sem, hiszen ezek a legszemélyesebb élmények hozzátartoznak a hitünkhöz, mégis, teológusként az is a feladatom, hogy kérdezzek. Nem véletlen, hogy az egyház is gondosan ügyel rá, melyik magánkinyilatkoztatásra üti rá a hitelesség pecsétjét. Vannak ártalmatlan lelki élmények, de egy-egy túlzottan, illetve elhamarkodottan készpénznek vett látomás olykor komoly galibát okozhat. Főleg, hogy az említett esetben a tágabb családban van egy ördögűző: a csapás állítólag az ő tevékenysége miatt sújtott le.
A magyarázatok ebben az esetben is több, számomra a babona határát súroló, teológiailag problémás mozzanatot is tartalmaztak. Például a gondolat, hogy Isten meg tudta volna akadályozni a tragédiát, de nem akarta (lásd fenti kérdéseimet), vagy nem lehet véletlen, hogy a lángoktól csak a megszentelt tárgyak menekültek meg. Gondoljunk bele: ha egy gyermekbiblia azért maradt sértetlen, mert korábban meghintették szenteltvízzel, akkor a két ház – ami, lévén szó mélyen hívő katolikus családokról, nyilván szintén meg volt szentelve – miért égett le?
És vajon a villámlást követő atmoszféra tényleg a sátán jelenlétéről árulkodik, vagy annak a több tízmillió voltos energiakisülésnek a következménye, ami feléget mindent, és aminek folyományaként ózon, nitrogén-oxidok képződhetnek, jellegzetes „éles”, fémes/szúrós illattal töltve meg a teret (ördögszag?). Végül egyesek a lángokba nem azért látnak-e bele ördögi arcot, mert az agy alapvető működési mechanizmusa, hogy mindenben keresi az ismerőst, a mintát, az ismétlődést, így képzelünk bele formákat csillagokba, felhőkbe vagy akár lángokba? Így vagyunk képesek túlélni egy túlságosan bonyolult világban, mert ez segít feldolgozni azt a rengeteg információt, amit az agyunk képtelen volna befogadni. Ettől még a lángok eredete nem lesz természetfeletti.
A jó és a rossz határa
A legfontosabb természetesen az, hogy, hála Istennek, ebben a tragédiában nem esett senkinek baja, és remélem, a családok mihamarabb vissza tudnak térni otthonaikba. De ne fessük szükségtelenül, legalábbis kellő megalapozottság nélkül az ördögöt a falra, mert éppen ez járulhat hozzá ahhoz, hogy egyre több ember valami komolytalan, középkori babonaként tekintsen rá.
Az egyház szeptember 29-én ünnepli Szent Mihály, Gábor és Rafael főangyalokat. A liturgia Mihályt egyenesen a mennybéli hadak vezérének nevezi. Hitünk szerint valóban erős védelmező a sátán ellen, de, szemben a korábbi századok felfogásával, miszerint a jó és a rossz határa rajtunk kívül húzódik – azaz Isten egyháza áll szemben a gonosz világgal –,
itt volna az ideje ráébrednünk, hogy a jó és a rossz harca leginkább bennünk zajlik.
Isten segítségével nekünk kell küzdeni saját lelkünk sötétségével, hogy minden nappal egyre inkább Jézus útját járjuk. Semmi baj tehát azzal, ha Szent Mihály segítségét kérjük az ördög ellen, aki valóságos lény, de ne feledjük: az igazi győztes Krisztus, aki a kereszten legyőzte a sátánt, és ezzel számunkra is eldöntötte a küzdelmet.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
E cikkben foglaltakkal kapcsolatban az a benyomásom, hogy a kiemelt jelenségek, amelyek fellelhetők a hívek (szellemi-lelki valósgokat nem minden esetben helyesen megragadó) személyes hitén alapuló értelmezési síkján, egyrészt az Egyházban fellelhető problémáknak nem a gyökerét (hanem inkább következményét, megnyilvánulási formáit) érintik, másfelől olyan gondolatmenettel írja le a Szerző az események olvasatának hibás teológiai-értelmezési lehetőségeit, amely nem az Egyház gondolkodásmódját és teológiáját tükrözi, hanem inkább (e)világias-racionalista elemek által inspirált. Még akkor is, ha de facto és közvetlenül az Egyház tanítását nem cáfolja.
Ami a hívek személyes hitén alapuló, értelmezési megközelítéseit (és ennek Egyházunkkal való kapcsolatát) illeti:
éppen nem azt gondolom elsődlegesen problémásnak, amit kiemel: pl. az, hogy ördögarcot látnak a tűzben, akkor is lehet egy jel (a gonosszal kapcsolatosan), ha maga a tűzeset – és nyalábjainak pillanatnyi alakja – nem áll közvetlen ok-okozati kapcsolatban a sátán világban kifejtett tevékenységével. A tűz ebben az esetben, mint pusztítást végző erő (az OMSZ ezen időszakra-helyre vonatkozóan e természeti jelenséget kizáró állásfoglalása mellett), és a sátán rombolása közötti összefüggés tudatosítása (és e jelenség kapcsán való említése) akkor is lehet helytálló észrevétel egy hívő részéről, ha nem is igazolható ennek ilyen ok-okozati összefüggése. Az pedig, hogy a megszentelt ház, és a benne megszentelt tárgyak között miért volt az a különbség, hogy utóbbiak megmaradtak, előbbi leégett, ez simán magyarázható az Isten szándékával, aki tetszése szerint, különbséget tehet a “pusztán” megszentelt, de nem vallási célú-, és a megszentelt vallási célú eszközök között, pl. a következő lehetséges értelmezési opció szerint: meghagyta a megszentelt, és imádság eszközeként-forrásaként szánt tárgyakat (rózsafüzér, Biblia) abból a célból, hogy hitünket erősítse és jelezze az imának, az Igének evilági törvényeken túli- és a sátán hatalmát meghaladó erejét. Ugyanakkor engedte, hogy leégjen a ház, ami viszont összefogásra és adakozásra buzdította a híveket. Így egyszerre mutatkozott meg Isten természetfeletti beavatakozása közvetlenül, és az emberek jócselekedetei révén való szeretetének hatalma egyaránt. És ez így önmagában, magánkinyilatkoztatás egyházi jóváhagyása nélkül is a hívek hitét erősítheti, ebben az értelmezési keretben is. Nem kell mindent egyházi plecsnihez kötni, ahol a tévtanítás (a sátán világosság angyalának szerepében való tündöklésének veszélye) nem fenyeget olyan negatív hatással, mint mondjuk egy kegyhely esetében.
Az pedig, hogy általában a hívek hitének érettsége, integritása milyen összefüggésben van az élettel, és ebben hol és milyen módon van az Egyháznak felelőssége, az pedig egy sokkal komplexebb kérdés: a világban zajló folyamatoktól kezdve, az Egyház megújulásán át sok kérdést fölvet, amellyel e cikk keretében aligha lehetne foglalkozni, noha jóval nagyobb jelentősége volna.
Amit viszont további problémának gondolok a cikkben, az ima (mondjuk úgy) “hatásmechanizmusának” érzékeltetése, amely kapcsán a cikk azt sugallja, hogy ha a sok szent Mihály ellenére sem szűntek meg a szörnyűségek, akkor annak hatékonyságára vonatkozóan megalapozottan lehetne tenni kételkedő megállapításokat. Ez a fajta racionalizálása a hitnek, imának, éppenhogy visszavezethető egy (másik) hamis Istenképre, mint amire Szerző hivatkozik (nem beszélve az akkor regnáló Szentatya, XIII. Leó pápa Istenképének kifogásolásán és az eseménynek egy meseszerű legendaként való sugallásán keresztül, az Egyház tekintélyének közvetve való kikezdéséről). Pl. Fatima kapcsán, ahol a Szűzanya (egyházilag tudtommal jóváhagyott) üzenetei nagyon konkrét útmutatásokat is tartalmaznak arra nézve az akkori Egyházfők felé is, milyen kritériumok teljesülése esetén kerülhető el xy esemény (pl. Oroszország felajánlása milyen módon történjen a pápa részéről), arra engednek következtetni, hogy nem egy ima pusztán objektív hatékonysága, hanem – ettől sem függetlenül, de – a hívek minél nagyobb, imában is kifejeződő objektív elkötelezettsége, Úr iránt való áldozatkészsége, Krisztusban-léte az, ami ugyanígy számít (és akik ilyenek, természetesen a konkrét imakérés irányába is engedelmesek). Lehet, hogy ha annyian, és azzal a lelkülettel imádkozták volna / imádkoznánk a Szent Mihály imát, mint XIII. Leó, akkor meglepődtünk volna / meglepődnénk.
Az pedig, hogy milyennek (túl militánsnak) érzik ezt az imát a hívek.. szerintem több baj van abból, hogy kellő önreflexió / megkülönböztetés nélkül arra hallgatunk amit érzünk, minthogy ahhoz lennénk hűségesek, ami Istentől biztosan kapott küldetésünk: evangelizálni, Krisztust hirdetni, szüntelen imádságban élni… és hogy ne említsem az életállapotunk megválasztásából fakadó – Isten előtt köttetett – állapotbeli kötelességeinket.. Na itt kellene az igazi megkülönböztetés, mi jön Istentől, és mi nem, és adott esetben érzelmeink ellenére is, hűségesnek maradni ahhoz az (alapdöntésünkből fakadó) választott élethivatáshoz, amihez az Úr megadta a jóváhagyását és kegyelmét.
Két megjegyzést engedjetek meg. 🙂
A Szent Mihály imát fel lehetett volna tüntetni a cikkben, én sajnos nem ismerem, ahogyan szerintem a többi evangélikus vagy protestáns olvasótok sem fogja. 🙂 Bárhogyan is fogalmaz az ima, mi ugyanis Jézus segítségében bízunk, nem az arkangyal véd meg minket a gonosztól.
A cikkben emlegetett tűzesethez kapcsolódóan van valami link, elérhetőség, ahol utána lehetne olvasni, mi is történt?