Hogyan engesztelődhetnénk ki más pártállású felebarátainkkal?

A választások után érdemes megállni, és számvetést készíteni. Hogy vagyunk magunkkal, és hogy vagyunk azokkal a barátainkkal, kollégáinkkal vagy családtagjainkkal, akikkel nem azonos módon szavaztunk? Mit tanít az elmúlt néhány hónap önmagunkról, családi kötődéseinkről, örökölt, sokszor tudattalan mintáinkról? És hogyan hívhatjuk akár nehéz érzéseinket is segítségül a lelki fejlődésünk útján?

A szerző mentálhigiénés szakember

Ha valaki a Holdról nézne bennünket, bizonyára nem értené a fenti kérdést. Nem egy parlamenti választás zajlott éppen? Mi végre a drámai hangvétel? Magyar valóságunkban élve azonban tudjuk jól, hogy április 12-én nemcsak egyik vagy másik pártra szavaztunk, hanem arról határoztunk: maradjon-e a rossz és a jó oldaláról is kiismert régi hatalom, vagy pedig jöjjön helyette az ismeretlen, reményt és rizikót egyben hordozó új erő? A hívők számára külön szempont volt, hogy egy olyan kormány munkájáról kellett véleményt mondani, amely kereszténynek mondta magát, és soha nem látott mértékben támogatta egyházainkat.

A döntés nem volt könnyű. Kifejezetten megterhelő volt. Sok volt közben a feszültség. Rengeteg energiánkat felemésztette, és megterhelődtek a kapcsolataink is. A nagy érzelmi bevonódás közepette sokunk szervezete is jelezte a túlterheltséget. A rendre fellépő fejfájás, kiújuló gyomorfájdalom, aktiválódó gerincproblémák vagy éppen az újrakezdődő alvászavar – hogy csak néhány jellemző pszichoszomatikus tünetet említsünk – mind azt mutatták, hogy

a lelkünk nem volt képes megbirkózni a szorongással.

A kampány hónapjai, a választás és a beiktatás napjai ritkán tapasztalt érzelmi viharokat váltottak ki mindenkiből. Családban, barátok között, keresztény közösségeinkben végeláthatatlanul zajlik az erős indulatokat sem nélkülöző vita. Érdemes magunkba tekinteni: lehet, hogy közben túl hevesek voltunk. Lehet, hogy megbántottuk, megsebeztük egymást. Van, amit ma már talán máshogy csinálnánk. Másként fogalmaznánk, vagy éppen hallgatnánk.

Érdemes most, némi távlatból számba venni, hogy a viselkedésünk, erős reakcióink mögött milyen érzések voltak, és mi van most bennünk. „Dühös vagyok és csalódott, haragszom.” „Örülök, hogy így alakult, de van bennem aggodalom: mi jön most?” „Nagyon mérges vagyok azokra a rokonaimra, akiknek ezt most köszönhetjük.” „Csalódtam a normálisnak vélt kollégáimban; azt hittem, egy hajóban evezünk!” „Látni sem akarom azt a barátomat, aki így szavazott!” Amikor egy helyzet heves érzelmi reakciókat vált ki belőlünk, tudnunk kell, hogy mélyen érintve vagyunk, és érdemes odafigyelnünk rá, mi történik bennünk.

Az életünket kísérő események egyfelől horizontálisan, mindennapi létünk szintjén érintenek bennünket.

Eddigi élettapasztalatunk, a világról, a politikáról való tudásunk mind-mind dolgoznak bennünk, amikor véleményt formálunk.

Csak egy példa: joggal érezhettünk örömet a többgyermekes anyák élethosszig tartó adómentessége miatt, de ugyanígy akár kételyt és felháborodást is: honnan lesz erre hosszú távon pénz? Vagy akár mindkettőt egyszerre. Az új párt felemelkedését látva megélhettünk kíváncsiságot, bizakodást, aggodalmat, szorongást, de haragot és dühöt is. A háborús plakátok láttán érezhettünk félelmet, bizonytalanságot, fenyegetettséget, és mély felháborodást, haragot is. „Mi lesz, ha tényleg átterjed hozzánk a háború?” Vagy éppen: „Hogy jönnek ahhoz, hogy félelemben tartsák az országot?”

Akárhogyan szavaztunk, és akármit gondolunk most, engedjük meg magunknak az őszinteséget.

Fontos pontosan megnevezni sokszor összetett és felemás érzéseinket. Lehet, hogy egyszerre voltam dühös és reménykedő. És fontos tisztázni magunkban azt is, kinek az irányába éreztem, érzem, amit érzek. Ha haragot érzek, kire haragszom? Ha félek, mitől félek igazából? Ha csalódtam, pontosan miben és kiben? Egy pártban, a rokonaimban, a hírközlésben, magamban? A veszteseknek muszáj végigmenni a gyász minden fázisán. Hosszú és nehéz út vezet a kezdeti sokktól és elutasítástól annak elfogadásáig, hogy amiben reménykedtem, amit szerettem volna, az széthullott. Meg kell élni közben a haragot, az alkudozást (mi lett volna, ha…?) és a szomorúságot is.

Hirdetés

Egy ilyen felkavaró esemény azonban vertikális szinten is érinthet minket, és saját életünk tapasztalatán túl megszólíthatja származási családunk történetének mélyrétegeit is. Ma már kiterjedt szakirodalma van annak, hogy élettörténetünk nem a születésünkkel kezdődik, és szüleink, nagy- és dédszüleink sorsa, küzdéseik, döntéseik erős nyomot hagyva élnek személyiségünk mélyén. Általában tudattalanul, de beleszólnak döntéseinkbe, és hatással vannak például arra, hogy miként reagálunk egy háborús plakátra – hiszen nagyszüleinknek valós élettapasztalata volt a háború.

Vagy hogyan viszonyulunk egy jobboldali kormányzat után fellépő ismeretlen, új erőhöz? Vagy mit érzünk az egyházaknak nyújtott példátlan mértékű támogatással kapcsolatban? Ezért jó, ha ismerjük nemcsak a történelmet, hanem a saját családi történeteinket, és életünk egy-egy fordulóján át tudjuk gondolni őket. És azt is, hogy miként érintenek bennünket. Tisztában vagyok-e azzal, hogy a 20. század viharaiban milyen sors jutott a felmenőimnek? Mikor melyik oldalon álltak? Tudom-e, hogy kivel mi történt? Mit vagy kit veszítettek el? Kitől és mitől kellett félniük? Mi az, amit ebből elmondtak, és mit igyekeztek titkolni? Már ennek tudatosítása nagy segítségünkre lehet. Aztán vehetjük a bátorságot, és most, a választások idején ezekből a történetekből is megpróbálhatjuk megvizsgálni önmagunkat és heves reakcióinkat.

Ha sikerült számba venni a jelen helyzethez fűződő érzéseinket,

megpróbálhatunk újra kapcsolódni azokhoz az ismerősökhöz, akiktől a politika elszakított.

Egy vidéki lelkész ismerősöm például „csak” annyit tett, hogy a választások után a közösség három legelkeseredettebb tagját elhívta vacsorára, és végighallgatta őket. Nem mondott nekik semmit, csak hagyta, hogy kibeszéljék a csalódottságukat, mérgüket, aggodalmukat. Azt mondta, megkönnyebbülve és hálálkodva álltak fel a vacsora végén. Önmagunk gyógyítása után ez az, amit a kapcsolatainkért tehetünk:

hallgassuk végig egymást! Ne akarjuk meggyőzni a másikat, hanem adjunk teret a gondolatainak és az érzéseinek.

Ha magunkat, a saját indulatainkat kicsit már jobban értjük, próbáljuk meg elképzelni, hogy a másiknak is van élet- és családtörténete, amiben az események érintették. Megint csak adjunk teret annak, hogy az ő tapasztalata, valósága nem többet vagy kevesebbet ér, hanem másféle élettapasztalatból fakad.

Végül a legfontosabb, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni: próbáljunk arra gondolni, hogy az örökkévalóság szemszögéből nézve milyen kicsi a jelentősége a mostani közéleti valóságnak. Annak viszont, hogy ebben a mindennél feszültebb helyzetben miként bánunk önmagunkkal és egymással, mindennél fontosabb szerepe van nemcsak az aktuális jóllétünk, hanem az üdvösségünk szempontjából is!