A Szent Ignác életéről szóló diákmusical nem csupán vonzóvá teszi a mennyországot, de tükröt tart az egyházszervezet számára is.
Némi túlzással akár azt is mondhatnánk: az Ignác, a lelkek lovagja című zenés darab jó eséllyel állhat be az olyan sikertörténetek sorába, mint A padlás, vagy A Pál utcai fiúk. Ehhez azonban egyrészt meg kéne ugrani azt az alapvető szintet, hogy tömegek tudjanak egyáltalán a mű létezéséről – én is véletlenül értesültem róla, több hónappal a bemutató után, feleségem közvetítésével, pedig nem gondolom magam tájékozatlannak. A másik feltétel, hogy legyen bátorságuk az alkotóknak tömörebbé formálni a közel 3 órányi terjedelmet, de egy zenés színpadi alkotásnál a jó hangosítás is alap kellene legyen.
Ha ezektől a járulékos adottságoktól elvonatkoztatunk, a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium 120 diákja által életre keltett történet nem csupán ragyogóra sikeredett, de
annyira inspiráló, hogy maga a magyar katolikus egyház – annak minden vertikumát beleértve – is ihletet meríthet belőle.
Kétségkívül Vizy Márton zsenialitása viszi a vállán a musical ívét, hiszen az általa komponált dalok többsége egyértelműen arra van predesztinálva, hogy úgy fújják azokat a fiatalok tábortűznél, vonaton, buszon, amerre csak járnak, mint egykor mi tettük például a Szilvásgombóccal, vagy – vallási példát is említve – Iváncsits Tamás némely dalával a Damaszkusz rockoperából.
És ez egyáltalán nem költői túlzás – mutatom, hogyan nézett ki a finálé:
Ugyanez a dal így hangzik stúdiófelvételen:
Sorakozhatna itt egymás után az összes zenei betét – szinte mind slágergyanús.
De az inspiráló, lélekmozgató zene csak hab azon a tortán, aminek legfőbb erénye, hogy a szereplők nem csupán előadják a műsort, hanem eleve ők hozták létre. Tucatnyi munkacsoportban gyúrták, formálták a szövegkönyvet, a koreográfiát a 14-18 éves ifjú katolikusok, akik egyébként más színdarabok – így például a már említett Padlás – előadásával melegítettek erre a nagy műre. Igazi közösségi műhelymunka végeredményével szembesülhet tehát a néző, és alighanem leginkább ennek köszönhető, hogy
olyan szájíz marad a szemlélőben, hogy ha nem lenne katolikus, most megjönne a kedve csatlakozni ehhez a „klubhoz”.
Ennek a vonzó receptnek a hozzávalója a „modesztiája” mellett is huncut, egyáltalán nem „klasszikusan megszeppent” Szűz Mária, az Ignácot ugrató Jézus (– Tényleg? – kérdezi a lelkek lovagja. – Nem, csak vicceltem! – feleli a Messiás, vagy – Uram, nem merek rád nézni… – hangzik a darabban. – Hát, úgy nehéz lesz beszélgetni – feleli Jézus.). És van itt menedzserbetegség, kéjhölgyek, pánikroham, a potenciális máglyahalálra célozva pedig szóba kerül, hogy talán nem kéne füstbe mennie azoknak a szép terveknek (ezt a poént aligha szükséges részletesebben kifejteni). És az sem kérdés, hogy a romantikustól a dinamikusig terjedő zenei skálába még a rap műfaja is belefér.
Ha csak ennyi volna ennek a musicalnek az érdeme, már az is figyelmet érdemelne. Csakhogy ez a darab nem egyszerűen élvezetes, vonzó, könnyen emészthető, hanem hiteles is. Számomra ez a leglényegesebb vonás, mivel ilyesmire nem igazán van példa a kortárs vallási megnyilvánulások sorában.
Mintha a vonzó és a hiteles egymást kizáró fogalmak lennének katolikuséknál…
A gimisek akarva-akaratlanul görbe tükröt tartanak például annak az ártó klerikalizmusnak, amely korunk aktuális hazai egyházi vezetését is béklyóban tartja – ki tudja, az Erkel Színházban jelenlévő papok, különösen az egyik hazai főpásztor is vette-e az adást, értették-e a „poént”. A vallástalan közeg sem valami utálatos fertőként jelenítődik meg, hanem olyan választható lehetőségként, ami körbevesz, ami létezik, amivel kezdeni kell valamit, amihez közünk van. A megtérés pedig nem holmi kifordulás önmagunkból, ellenkezőleg: „legyél az, aki mindig is szerettél volna lenni.” Bárcsak ilyen stílusban közvetítené az egyház az evangéliumot a magyar társadalom tagjai számára!
De egy érdekes fricska is belefért: „Azért támadnak, mert megnövekedett benned a szeretet. De azért jót tenne, ha nem politizálnál ennyit.”
Mivel Szent Ignác élete eddig sem volt megismerhetetlen az érdeklődők számára, annyira hatalmas újdonságot nem jelent a jezsuita rendalapító megtérésének 500. évfordulója apropóján készült musical sztorija. De ahogyan ezek a fiatalok összerakták, előadták, megénekelték Ferenc pápa lelki elődjének hullámzó, vívódó élet-tusáját,
kikacsintva a mennybe is – ha hihetünk az alkotóknak, jó buli lesz oda jutni,
még boltot is nyithatunk, ha akarunk –, az olyan hiányzó láncszem volt a katolikus önközlésben, ami mostantól már nem hiányzik. Mivel az előadók egy része azonban leérettségizett – így az eredeti csapat lassan lecserélődik –, nem tudni, milyen folytatás vár a darabra.
Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy akik valamiért jó ötletnek gondolják, hogy egy templomi üvegablakkal és néhány katolikus személy elsötétített arcképének montázsával lehetne leginkább arra buzdítani a magyar katolikusokat, hogy vállalják felekezeti hovatartozásukat az aktuális népszámlálás során, inspirációt meríthetnének a miskolci diákoktól. Minden mozdulatuk, szavuk, dallamuk azt üzeni ugyanis: katolikusnak lenni jó.
