Imre testvér: Vészhelyzetbe kerültek a magyar kármelita testvérek

Egy apáca azt javasolta neki, meneküljön innen, az elöljárói pszichológushoz küldték, közben szinte teljesen elfogytak mellőle a szerzetestársak. Úgy látja, lelki békéje megőrzésével nem maradhat tovább a hazai közösség tagja.

– Az egyetemi évekből ismerjük egymást. Velem együtt te is katolikus hittanár szakra jártál, ám míg én maradtam civil teológus, te szerzetespap lettél. Mi indított arra, hogy csatlakozz a kármelita rendhez?
– A gimnazista évek óta jelen volt bennem egy érzés, elhívás az egyházi szolgálatra. Először úgy gondoltam, egyházmegyés pap leszek, érettségi után azonban nagyon alkalmatlannak éreztem magamat erre, ezért kezdtem el a teológiát világiként tanulni. Úgy terveztem, elvégzek egy évet, utána belépek a szemináriumba, aztán lett még egy év, meg még egy, összesen öt. Az egész teológiát hittanár szakon végeztem, miközben megismerkedtem a kármelita lelkiség gyöngyszemeivel, s otthonra találtam ebben a misztikában.

– Azért indítottam innen a beszélgetést, mert a mostani interjú fő üzenete, hogy veszélybe került annak a lehetősége, hogy kármelita szerzetesként szolgálj idehaza a jövőben. Valóban így van?
– Ez az igazság. Évek óta adódtak nehézségeim, ezeknek többször hangot is adtam, de mostanra a lehető legközelebb kerültem ahhoz, hogy kimondjam:

nem bírom tovább.

A római elöljáróimmal már közöltem, hogy szeretnék – legalább ideiglenesen – egyházmegyei, vagyis kolostoron kívüli szolgálati időszakot kérni. Nagyon szeretek itt, Győrben szolgálni, úgy érzem, a hívek is szeretnek engem, ezért volt bennem némi remény, hogy bárcsak ne kellene távoznom. Az elöljáró kérte, ne hamarkodjam el a döntést, mert ha én is elmegyek, akkor olyan kevesen maradnak, hogy a győri rendház további fennmaradása aligha biztosítható.

– Mi a döntésed oka?
– Hosszú folyamatról van szó, a döntés a nyár elején tartott rendi tanácskozás idején érlelődött meg bennem. Jó ideje olyan kevesen vagyunk, hogy két éve már a római elöljárók kísérnek bennünket. Itt volt tehát nemrég a római elöljáró, és a vele való találkozást követően egy örökfogadalmas pap és egy örökfogadalmas testvér távozott a rendi közösségből. Jelenleg hivatalosan betegszabadságon vannak, de úgy tudom, hogy már elköltöztek. Az ő döntésük háttere nagyon fájdalmasan érintett, és úgy éreztem, azokkal a rendtagokkal, akik itt maradnak, nem tudok békében közösséget alkotni, maradásom nekik sem lenne jó, de leginkább a saját lelkemet károsítaná az, ami most a rendben zajlik.

– Miközben erről beszélsz, nagy fájdalom van a hangodban. Ha jól értem, a döntésed egy folyamatba illeszkedik. Kívülről eddig annyit láthattunk mindebből, hogy a kármelita rend hazai férfiágában valamiféle természetellenes fogyatkozás zajlik. Tehát nem arról van szó, hogy nincs utánpótlás, hogy elhunytak az idős rendtagok, hanem sokan szinte menekülnek a szerzetesek közül. Sokan ismerik Béri László Renátót, ő sincs már közöttetek. Tarzíciusz atya sok győri hívő szívéhez közel állt, ő külföldre költözve tudott kármelita maradni. Belülről hogyan élted meg mindezt?
– Onnan kezdeném a válaszadást, hogy félve készültem erre az interjúra. Régóta éreztem, hogy fontos lenne a belső jelzések hasztalanságát követően nyilvánosan megszólalni, de eddig elhárítottam magamban ennek a lehetőségét.

Nem nagyon láttam példát rá, hogy valaki egy szerzetesrend tagjaként kiállt volna, és kritikákat fogalmazott volna meg a saját közösségét illetően.

Alapvetően úgy gondolom, nem szabad ilyet tenni. Másrészt azonban számos olyan dolog történt az elmúlt években, amelyeknek meggyőződésem szerint nem lett volna szabad megtörténniük. Sokáig abban reménykedtem, amire te is utaltál: nincs szükség ilyen interjúra, mert magától látszik sokak számára, hogy baj van, és majd természetes módon jó irányba fognak terelődni a dolgok. Talán másfél éve meghívtak a győri bencés öregdiákok egy előadásra, amit Hortobágy T. Cirill bencés főapát tartott. A szerzetesek helyzetéről beszélt. A végén odamentem hozzá, megköszöntem neki az előadását, mire ő úgy reagált: úgy látom, ti most nagy keresésben vagytok. Bennem viszont az volt, hogy nem keresésben vagyunk, hanem vészhelyzetben. Szintén abban az időben részt vettem a papok számára tartott 3 hetes, ún. Kairosz lelkigyakorlaton, aminek megkezdése előtt, mintegy a nehézségeim felvetéseként hosszan beszélgetett velem egy női egyházi elöljáró. Akkor még védtem is az elöljáróinkat, mondván, hogy az engedelmesség ezen az úton-módon is gyakorolható, de ő egyértelműen azt sugallta, hogy ebből a közösségből menekülnöm kellene. Sokat elárul az említett vészhelyzetről, hogy most, amikor beszélgetünk, velem együtt három aktív tagja van a Magyarországon élő férfi kármelita közösségnek, négyen pedig betegszabadságon vannak. Amikor húsz évvel ezelőtt beléptem, 27 név szerepelt ezen a listán – azóta ugyan 13-an idős koruk miatt meghaltak, de nyolc fő érkezett, majd egy kivételével mindenki távozott. Egy növendékünk Olaszországban tanul, az ottani kármelita közösségben. Nagyjából hét éve gyorsult be a negatív folyamat, amihez szerintem köze lehet a budapesti rendházunk felújítási munkálatainak is. Azóta egyre kevesebb döntéssel tudtam azonosulni, és lassan úgy éreztem, kakukktojás vagyok a közösségben. Éveken keresztül vívódtam, miközben láttam, miként találta ki a hazai vezetés sorra erről meg arról a rendtársamról, hogy ezért vagy azért nincs helye köztünk. E folyamat során én is követtem el hibákat, mert nem voltam elég bátor ellentmondani – ezt mostanra megbántam, egy kicsit szégyellem is magam. S miközben azt számolgatom, mennyi örökfogadalmas testvért – tehát nem jelöltet, novíciust, egyszerű fogadalmast, hanem a közösségünk állandó, oszlopos tagját – küldött el a közösségünk, eszembe jut, hogy épp a beszélgetésünk napján, augusztus 27-én tettem örökfogadalmat, 13 évvel ezelőtt. Sorra adtuk fel a rendházainkat: Miskolcot, Keszthelyt, utána Kunszentmártont. Ez utóbbiban már évek óta nem élt rendi közösség, de egy nagyszerű lelkigyakorlatos ház működött benne.

– Érthetetlennek tűnik, hogy miért tettek ilyen radikális lépéseket az elöljárók – reméljük, ezt majd ők maguk elmondják. Mintha bármilyen fájdalom esetén az orvos nem orvosságot adna, vagy meggyógyítaná az adott testrészt, hanem amputálással kívánná megszüntetni a fájdalmat.
– Az elöljárók többször mondták, hogy próbálták “megjavítani” az illetőt, de nem volt nyitott erre. Felerősödött egy olyan nézet, hogy fontosabb a minőség, mint a mennyiség, és valóban vannak a közösség életét veszélyeztető tagok. Pedig a testvéri fegyelmezésnek van egy evangéliumi folyamata, a régi szerzetesi életben ennek külön liturgiája is volt, ami mintha nálunk nem működne.

Anselm Grün a Bencés Kiadónál megjelent Mélyből forrásozó lelkiség című könyvében ír arról a jelenségről, amikor egy közösség megpróbálja a saját feszültségét a leggyengébb tagra rávetíteni, ő pedig nem bírja el ezt a terhet, és elhagyja a közösséget. Jean Vanier alapján ezzel szemben azt tanácsolja Anselm Grün megfontolni, hogy

egy problémás ember gyakran rámutat az egész közösség gyengeségére.

A nehézségeket gyakran úgy igyekeztek kezelni az elöljáróink, hogy a szerintük problémás embert pszichológushoz küldték. Szerintem sok jó dologra alkalmas a pszichológia, de nem megoldás mindenre, nem szabad senkire ráerőltetni. Engem is pszichológushoz küldtek, amikor úgy érezték, „ellenállóvá” kezdtem válni. Jártam korábban önszántamból ilyen szakembernél, akkor hasznos segítséget is kaptam, de nem helyes, ha fegyverként használják ellened a pszichológiát, csak azért, mert nem tudják elfogadni, hogy az a véleményed, ami. Biztos belső gyermeki sérüléseid vannak, meg így, meg úgy… Előfordult emellett démonizálás, “mondván”, az adott közösségi tagba belebújt a kisördög.

A józan paraszti ész, a megbeszélés, a megbocsátás, a kiengesztelődés valahogy nem működik nálunk.

Említetted Béri László Renátót, akivel novíciustársak voltunk, együtt tettünk örökfogadalmat, együtt szenteltek bennünket pappá. Az volt az utolsó papszentelés a magyar kármelitáknál, 12 évvel ezelőtt. Renátó atya is úgy távozott a rendből, hogy javító szándékkal segíteni akartak neki, ami gyakorlatilag erős fejmosáshoz hasonlított. Végül ő maga döntött úgy, hogy ebben a légkörben nem tud szerzetes maradni. Vele meg is jelent egy interjú a Szemléleken, Hodász András készítette.

– Így van, ez most is olvasható nálunk.
– Ezt azért hoztam szóba, mert amikor megosztottam a Facebook-oldalamon, egy rövid hozzászólásban, a cikk alatt jeleztem, hogy Renátó az én testvérem, és azok is a testvéreim, akik őt bántották. Ezzel egységet szerettem volna kifejezni, mert

egységet próbáltam megélni az elöljáróimmal, a közösségem tagjaival, és kerestem, hogy miként tudnám őket szeretni,

ahogy Renátóra is testvéremként tekintek. Ő később jelezte is felém, hogy hálás, amiért kiálltam mellette. A római elöljárónk viszont kiadott egy nyilatkozatot a világban élő kármelita család tagjainak, vagyis a harmadrendnek, hogy bizonyos sajtóbeli kijelentésekkel ellentétben semmiféle bántalmazás és presszió nem érte Renátó atyát, teljesen önként távozott a rendből.

– Aminek rendtársaként az ellenkezőjét tapasztaltad meg.
– Igen. Az is felmerült bennem, hogy talán bennem van a hiba, rosszul fogom fel a valóságot. De ma már tudom, hogy Renátó nem az első, de nem is az utolsó ilyen távozó volt, aki gazdag kármelita lelkiségi képzéssel rendelkezett, lelkesen szerette volna itthon élni a rendi életét, kényszerből mégis a távozás mellett kellett döntenie. Érdemes szerintem óvatosan bánni a bántalmazás kifejezéssel, mert szubjektív, hogy kinek mit jelent, de a vele szemben alkalmazott eljárásmódot nem tartom helyesnek. Az ő esetében és másoknál is nagyfokú következetlenséget tapasztaltam. Sokáig megbecsült rendtag, még a tanácsait is kikérik, aztán valami hirtelen megváltozik, mintha kegyvesztetté válna.

– Márpedig épp itt, a Győri Egyházmegyében számos hívő megtapasztalta a nyár folyamán, miként működik az a hatalmi abúzus a gyakorlatban, aminek romboló voltára Ferenc pápa is rámutatott. Velem együtt talán sokan értetlenül állnak a hazai és a római kármelita elöljárók ténykedése előtt, aminek drámai mutatók igazolják a helytelenségét. Valamilyen racionális indoka csak létezhet annak, hogy idáig fajult a helyzet.
– Talán az is lehet, hogy a nyugat-európai általános szerzetesi válság miatt a rend római vezetői hozzászoktak a rutinszerű kolostorbezárásokhoz. Próbálkoztak jó megoldásokkal is, például azzal, hogy szupervíziós segítséget szorgalmaznak a közösségi kommunikációhoz. Ezt sajnos a közösség egy része elutasította, talán éppen a korábban túlságosan erőltetett pszichológiai vonal miatt. De ott van a már említett budapesti építkezés is, ami immár nyolcadik éve folyik. Ha jól tudom, a római vezetés két éve leállíttatta az építkezést, mondván, hogy túlságosan megterheli a rendi közösség életét. De az építkezés mégis folytatódott, és alapvetően nem változott semmi.  Az a rendház és a templom 125 éve épült az akkor ott élő szegény munkások szolgálatára. Eléggé lepusztult az épület: olyan hideg volt ott növendékkoromban, hogy 12 fok volt télen az étkezőben. Kétségkívül reménykedtünk egy lehetséges felújításban, amihez meg is kaptuk a forrást az államtól. Kezdetben úgy volt, hogy 1-2 év lesz az átalakítás időszaka. Aztán persze mindig jöttek a gondok, baj volt az alapozással, mindennel. Elvileg az építkezést be kellett volna fejezni a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kezdetére, de még ma sem adták át a beruházást. Talán majd ezen az őszön sor kerül rá. Több dologgal nem tudtam szimpatizálni, ami ezt a felújítást jellemzi, mert úgy éreztem, hogy felesleges, luxus dolgokra mentek el jelentős összegek. Avilai Szent Teréz írta egy könyvében a nővéreknek, de az atyákra is érvényes lehet ugyanez: „Amennyiben pedig bűn nélkül mondhatom, azt kívánom, hogy amely napon valami fényes épülettel elkészültök, dűljön össze az egész, s feltéve, hogy valamennyien a kegyelem állapotában vagytok, temessen mindnyájatokat romjai alá. Ezt komolyan mondom, s erre igazán kérem Istent. Nagyon csúnya dolog az, leányaim, ha szegény emberek vagyonából nagy házakat építünk. Ne engedje az Úristen, hogy ez nálunk megtörténjék! Ellenkezőleg, legyen a mi házunk mindig mindenben szegény és kicsiny. Utánozzuk ebben legalább annyira-amennyire a mi királyunkat, akinek nem volt más hajléka, mint a betlehemi istálló, amelyben született és a keresztfa, amelyen meghalt. Ezek a hajlékok pedig ugyancsak nem voltak kényelmesek! Hogy mások nagy kolostorokat építenek, ahhoz nekünk semmi közünk. Az az ő dolguk. Más a rendeltetésük, s bizonyára szent célok lebegnek szemeik előtt.” (Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja 2. fejezet, 8-9.) Nyilvánvaló, hogy meg kell becsülni egy támogatást, ám közben nagyon szomorú, hogy a rend vezetése most a budapesti közösséget is megszüntetni készül, olyan kevesen lettünk.

Egy ideje azt kezdtem érezni, hogy már nem a Szentlélek vezet bennünket, hanem másfajta érdekek vagy a pénz.

Az elöljáróink hatalmi magabiztossága pedig mintha az építkezés haladásával párhuzamosan növekedne. Szerintem egyetlen lélek, egy hivatás sokkal nagyobb érték, mint az a sok kő, a felújított szobrok és egyéb egyházi kincsek. Számomra

az ember mindig fontosabb, mint a tégla.

– Milyen lehetőségek állnak előtted a saját jövődet illetően?
– Felmerült, hogy egy külföldi kolostorba menjek. Ezt még nem vetettem el, de hosszú távon inkább Magyarországon szeretnék élni.

– Akkor az a dilemma számodra, hogy Imre testvér, vagy – születési neveden folytatva a papi szolgálatot – Bence atya leszel?
– A szerzetesi hivatás megélésének van olyan lehetősége, hogy néhány évre egyházmegyei szolgálatot vállalok, és öt éven belül még visszajöhetek a rendi közösségbe. De tényleg nem zárom ki, hogy bizonyos időre külföldre megyek. Mindenképp

szeretnék továbbra is küzdeni azért, hogy megélhessem a hivatásomat, a fogadalmamat.

Ebben a helyzetben, ebben a légkörben viszont egyelőre nem tudom folytatni.

– A Szemlélek részéről azért adunk teret a vallomásodnak, mert bízunk benne, hogy a létező sebzettséget feltárva hozzájárulhatunk a gyógyuláshoz. Te mit vársz ettől a beszélgetéstől?
– Több kimenetet is lehetségesnek látok. Úgy tekintek magamra, mint egy kisgyerekre, aki jó ideje kiabál a szüleinek, hogy hallják meg a hangját. A társaim csendben mentek el, én úgy gondolom, erre nem vagyok képes: épp

a magyar kármel nagy szellemi értéke miatt hallatom a hangomat.

Amikor tavasszal közzétettem az itt említett témára utaló Facebook-posztomat, azt vártam, hogy ebből nagy botrány lesz, büntetést fogok kapni. De nagy csend következett. Az egyik elöljáróm súgta oda csupán, hogy „azért ez nem volt jó”. A római elöljáró is csak annyit reagált, hogy nem kéne megosztást szülni az emberek körében. Ez eléggé elszomorított, és jeleztem is neki, hogy ha nem tesznek lépések a helyzet rendezése irányába, akkor egy cikk lehet a következő lépésem. Természetesen végiggondoltam, hogy a mostani interjú veszélyekkel járhat nekem és másoknak is. Él bennem ugyanakkor a remény, hogy sokan, akik ismernek bennünket, érzékelnek valamit mindabból, amiről most beszéltem, meghallják az üzenetet. Főleg a harmadrend tagjaira gondolok, akik valahogy belekeveredtek ebbe a szomorú történetbe, ők is fájóan tapasztalják a mi gyengeségünket, de nem mernek kiállni, vagy úgy gondolják, oldják meg a papok a saját dolgukat, ez nem ránk tartozik.

– Mit üzennél nekik, a kármelita lelkiséget elkötelezett megélő közösségek tagjainak, akik bizonyára megtörten olvasták a mondataidat?

– Előszőr is szeretnék köszönet mondani mindazoknak, akik nehéz lelki vívódásaimban segítettek: lelkivezetőmnek, más egyházi személyeknek, szerzetes nővéreknek, más világi kármelitáknak, akik kiálltak mellettem, vagy együttérzésükről biztosítottak, vagy őszinte vitába szálltak velem. Egy püspök atyának is, aki jó tanácsot adott. A templomi közösségem tagjainak, akik most is imádkoznak értem. A történelem folyamán több rend is feloszlott – ami nyilván elszomorító, főleg, hogy

most nem a törökök, a tatárok vagy az oroszok kergettek el bennünket, hanem mi kergettük szét egymást.

Az egész egyház teli van sok kinccsel, lelki családokkal, mozgalmakkal, a Kármel is ilyen. Bármi is történik az intézménnyel, a látható valósággal, a lelki közösség örök. A kármelita szentek továbbra is példaképeink maradnak és imáikkal segítenek. Két évvel ezelőtt a világi kármelitákkal együtt gépeltük le a Tiszteletreméltó Marton Marcell kármelita atya prédikációit. Ő a negyvenes években nagyon sok szerzetes közösséget kísért, főleg apácákat.  Látva az akkori közösségi nehézségeket, mindig hangsúlyozta, hogy tekintsünk egymásra úgy, mint Krisztus Misztikus Testének tagjai, ahogy Szent Pál tanítja a korintusiakhoz írt első levelében. Lehet, hogy emberi szinten nem megy az együttműködés, de az erős lelki szeretetkapcsolat akkor is él a hitben és a reményben. Erre építve a néhány megmaradt atya, a kármelita nővérek és a kármeliták világi rendjéhez tartozó laikusok tovább folytathatják a küldetésüket, a kármelita lelkiség megélését és népszerűsítését hazánkban.

Maradjunk tehát egymásnak testvérei, és ha ezek a buta emberi gyengeségek fájdalmat is okoznak, Krisztusban egyek vagyunk, testvérek vagyunk.

Én minden szentmisében megélem az egyház egységét, lélekben odaviszem Isten elé azokat a testvéreket, akik itt voltak a rendben, az elöljáróimmal együtt, akikkel szemben kritikus vagyok. Meggyőződésem, hogy a szentmise e pillanatában egységben vagyunk, hiába nem vagyunk képesek emberi szinten együttműködni. Krisztusban megtalálhatjuk azt a szilárd alapot, ahonnan kiindulva talán újra lehet majd építeni azt, ami most szétesett.