„Egymáson keresztül is vezet az út Istenhez” – Interjú Kollár-Klemencz Lászlóval

Kollár-Klemencz László a Kistehén Tánczenekartól a megzenésített verseken és a népzene ihlette sanzonfeldolgozásokon át jutott el a Kollár-Klemencz Kamarazenekarig. Két novelláskötet és egy családregény után nemrég jelent meg második regénye, Anyám tenyere címmel. Ennek apropóján beszélgetett vele Szilágyi Diána természetközeliségről, remeteségről, ember, állat és Isten kapcsolatáról. 

– Előző köteted, az Öreg Banda az 1800-as évektől követi végig egy újhartyáni sváb rézfúvós zenekarban játszó felmenőid sorsát. Az Anyám tenyere még régebbre, a középkorba nyúlik vissza. A pilisi erdőségben játszódik, ahol magad is évek óta élsz egy tanyán. Az inspiráló környezeten kívül mi motivált, hogy erről a tájról, a valaha itt élt emberekről mesélj?

– A könyvben szereplő környezet, a Farkas-verem, a néhai Kékes falu és a királyi vadászkastély, amelyet III. András 1291-ben a pálosoknak adományozott, létező helyek, de nem a XIII. század valós eseményeiről akartam írni. A sokkal tágabban értelmezett középkorba helyeztem az eseményeket, mert az ember és a természet közötti közvetlenebb kapcsolat érdekelt, amiben akkor élhettek, amikor még a természet minden rezdülését ismerték.

– Hitelesnek érezhető a középkorábrázolásod – ehhez mennyire kellett előtanulmányokat folytatnod, és milyen források inspiráltak?

– Rengeteg forrást elolvastam, de nem csak a kékesi favágókról és a pilisi vadgazdálkodásról. Elsősorban az foglalkoztatott, hogy az akkori emberek hogyan élték meg örömeiket, fájdalmaikat, hogyan dolgozták fel a félelmeiket. Meghatározó volt Johan Huizinga holland történész A középkor alkonya című munkája, de erdélyi néphiedelemgyűjtésekből is dolgoztam, hiszen ezek a hiedelmek nagyon hasonlóak voltak a Kárpát-medencében. Inkább a hangulatot akartam megragadni, és elérni, hogy a szereplőim hihetően, hitelesen, és ne a középkorba ültetett XXI. századi emberekként legyenek jelen.

– A regény központi figurája Pomuk, a családját elvesztett remete, aki a falutól elvonultan, barlangban él egy szarvastehénnel és egy farkassal. Az ő alakját miért találtad érdekesnek?

– A remeték mindig szoros kapcsolatban álltak az állatokkal, és ez a mainál sokkal mélyebb összekötöttség a természettel szerintem meghatározza az ember teljes gondolkodását: hat a döntéseire, a másik emberhez való érzelmi viszonyulására, de arra is, hogy milyen viszonyban van önmagával, önmaga természetével. Annak idején tényleg sok remete élt a Pilisben, míg a pálosok szerzetesrendbe nem szervezték őket.

– Él benned elvágyódás a középkorba?  

– Régi vonzalmam a középkor, és a Kollár-Klemencz Kamarazenekarral is szívesen használunk régi zenei mintákat, de elvágyódás nincs bennem. Csak szeretném úgy élni az életem, hogy miközben használom a civilizáció adta lehetőségeket,

megőrzöm a természetnek való kitettséget is, amit például egy ló hátán is megtapasztalok.

Azt gondolom, hogy a középkori ember, aki ennyire kiszolgáltatott volt, de közben szorosan kapcsolódott a természethez, sokkal tisztábban látta a nehézségeit. Minden, ami a működését kicsit is befolyásolta, például a félelmei, nyíltan az asztalon voltak. Például tudta, hogy ha télre nem gyűjt elég fát, az az életébe kerülhet. Ehhez képest ma megpróbáljuk mindentől megvédeni magunkat egy komfortos rendszerben, azt gondoljuk, hogy mindent tudunk kontrollálni, és aminek kiszolgáltatottak vagyunk, valamilyen szinten azt is képesek vagyunk befolyásolni. De ez csapda, mert eközben a félelmeinket a szőnyeg alá söpörjük, belső feszültségben élünk, mert az igazán mély drámáinkat megpróbáljuk lenyomni vagy eltakarni – mondjuk azt, hogy nem gondolkodunk a betegségeinkről, a halálról.

– „Az erdőben azt tanulja meg az ember, hogy a biztonság belül van, vagy sehol sincs” – írja Vida Gábor az Egy dadogás története című önéletrajzi regényében. Te, aki egy erdőben élsz, egyetértesz ezzel?

– Egy erdőben könnyebb ezt megélni, mint egy belvárosi lakásban, de ez nem kötődik helyhez – ez viszonyulás, amire az erdő csak ráerősít. Vannak zenész barátaim, akik ha kijönnek hozzám a tanyára, még ki sem szállnak a kocsiból, már fújják be magukat mindenféle cuccal, nehogy véletlenül valami természetes dolog megérintse őket. A mai emberben mély félelem lapul, és ez nemcsak az erdő felé irányul, hanem befelé, a saját természete felé is. Valamiért nem akarjuk látni, milyen traumákat hordoz a családunk, hogyan lehetne kezelni őket, hogyan működünk együtt mint közösség, és mennyire tudunk empátiával fordulni egymás felé. A természettel és önmagunkkal szemben megbomlott viszony sokféleképpen megnyilvánulhat.

– A szoros természetkapcsolat és az emberi viszonyok mindig erősen jelen voltak a dalaidban is, miközben a transzcendenssel sosem foglalkoztál ennyire egyértelműen. Ebben a regényben emberek és állatok, illetve emberek egymáshoz és Istenhez kapcsolódásának lehetőségeiről gondolkodsz. Amellett, hogy drámai események sorozata fokozza a feszültséget, az Anyám tenyere lírai, meditatív és istenkereső szöveg is lett. A középkorba helyezett narratíva vagy személyes életed kérdései vitték ebbe az irányba a történetet?

– A könyvet az állat és az ember kapcsolatáról kezdtem írni, így adta magát a remeték szoros kapcsolata az állatokkal. Később a történet vitt arrafelé, hogy a remete nem is az állatokhoz, hanem rajtuk keresztül Istenhez kapcsolódik.

Az ő gondolkodásában a természetben van jelen Isten, minden út hozzá vezet.

Mély, tiszta kötődése van a teremtőjéhez, és ezt a természetes spirituális viszonyulást akartam megmutatni, amely az én mindennapjaimat is meghatározza. Sőt meggyőződésem, hogy mindenkiét meghatározza, csak nem mindenki figyel rá, nem mindenki gondolkodik erről, pedig kikerülhetetlen. Erről szerettem volna beszélni, és nem gondoltam arra, hogy ez a végére hitvallás is lesz, de nem bánom. Ahogyan én gondolkodom az életről, abban ennek a kapcsolódásnak fontos helye van.

– „Egymáson keresztül vezet az út Istenhez!” – mondatsz ki egy alaptételt Lőrinc atyával, a közösségét szolgáló pappal. A remete és az atya beszélgetései fontos pillérei a könyvnek, de viszonyuk nem egyszerűsíthető le intézményes vallás és személyes hit kettősére, és nem tudjuk meg, végül kinek az igazsága lesz az erősebb. A „Jézus vagy az erdő” polémia egyrészről nehezen feloldható, másrészről mintha más is megbújna itt… Te mikor kezdtél el a hitről gondolkodni?

– Gyerekkoromban. Vallásos, katolikus családban nevelkedtem; semmit sem erőltettek, de a nagymamák vittek templomba, és a szertartásban rendszerint átéltem – de nem azért, mert a nagymamám mondta –, hogy van Isten. A transzcendenshez való kapcsolódás, saját spiritualitásom megélése mindig is fontos volt. Úgy élem meg, hogy írok és gondolkodom róla, vagy ha valakihez szeretettel fordulok, egy másik emberen keresztül is találkozom Istennel, mert ő a szeretetteli gondoskodásban is benne van. Egy fa kifaragásában, egy szép tárgy elkészítésében, egy jó beszélgetésben vagy a munkán keresztül is megélhető.

Időnként imádkozom: fontosak a kimondott szavak, de nem ez a lényeg, a szeretetet nélkülük is lehet, kell érezni; Istennel is így van ez.

Az imádság és a szertartások erősítik az ember istenkapcsolatát, és visszahozzák, ha eltávolodik tőle, ezért van, akinek sok kell belőle, másnak kevesebb. Jól lett ez kitalálva: a papok elengedik a „bárányokat” a vasárnapi miséről, aztán jönnek a hétköznapok, ahol nem minden pillanatban gondolnak Istenre, inkább teszik a dolgukat, jól-rosszul. Csütörtökre, péntekre már épp eltávolodnának tőle, és akkor jön a vasárnap, a feltöltődés. Szépen kialakított rendszer ez arra, hogy sok ember, egy nagyobb közösség is folyamatosan benne tudjon maradni az istenkapcsolatban.

– A „szépen kialakított rendszer” ellenére mintha a mai ember mégsem tudná akadálytalanul megélni ezt az istenkapcsolatot. Szerinted miért?

– Az embereknek mély vágyuk megélni a spiritualitásukat, de ezt most nehéz kanonizálni, megfogalmazni. Annak ellenére, hogy több ezer éve foglalkozunk Isten és ember kapcsolatával, mára ott tartunk, hogy ha valaki így köszön el az utcán: „Isten áldjon!”, furcsán nézünk rá. A középkor mindennapi tapasztalata volt, hogy a fizikai valóság mögött van egy vagy akár több másik sík is. A tudat, hogy Isten működik a világban, mára valamiért kérdéssé vált. Ha két ember leül a villamoson – ha egyáltalán beszélgetnek ilyesmiről –, nagyjából ötven százalék gondolja azt, hogy Isten létezik, de lehet, hogy sokkal kevesebb. Engem is nagyon érdekel, hogyan jutottunk el eddig. Emiatt már dolgozik is bennem az Anyám tenyere folytatása, és biztos, hogy a jelenben fog játszódni.

Így támogathatja a Szemléleket

A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.

Támogatom