„Istennek van számomra egy B terve” ‒ interjú Hodász Andrással

Három éve felmentették a papi szolgálat alól, két éve pedig nyilvánosságra hozta, hogy meleg, és párkapcsolatban él. A Szemlélektől nem sokkal ezt követően távozott. Nagyinterjú Hodász Andrással a papi lét elgyászolásáról, a homoszexualitás katolikus megítéléséről, a coachként adott életvezetési tanácsokról, önéletrajzi könyvéről és arról, hogy a jövőben ismét találkozhatunk-e lapunkban az írásaival.

‒ Szoktál még álmodni arról, hogy pap vagy?

‒ Igen. Jellemzően arról, hogy misézem. Leginkább ez hiányzik. Ott állni az oltárnál, ünnepelni az eucharisztiát; „lehívni az Istent”, ahogy a költő mondja. Aztán néha vannak rémálmaim kaotikus gyerektáborokról, amelyeket rosszul szerveztünk meg, és valami program félrement… De a leggyakoribb a templom képe.

‒ Amikor fölébredsz, és visszagondolsz az álomra, milyen érzés fog el? Kesernyés? Nosztalgikus?

‒ Ma már inkább nosztalgikus, mint kesernyés.

Azt hiszem, letelt a gyászidőszak, és ilyenkorra elcsendesednek a negatív érzések.

‒ Pontosan mit és hogyan gyászoltál el?

‒ Minden helyzetben, amikor egy szeretett embertől vagy életformától búcsút kell vennünk, beindul a gyászfolyamat. Velem is ez történt. A lelkipásztori létnek persze voltak nyűgös vonzatai – templomfelújítás, pályázatírás, költségvetés-készítés ­–, de ezek idővel elhalványultak, és igazán nehéz a papság lényegi tevékenységeitől volt elszakadni. Még ma is hiányzik a liturgia, például hogy a húsvéti szent háromnapban az oltár másik oldalán álljak. Ennek elengedésével nem kevés dolgom volt.

‒ Ehhez kértél segítséget szakembertől?

‒ A pszichoterapeutám végigkísért a folyamaton. Nélküle valószínűleg nem ment volna.

‒ Volt paptársaid, barátaid közül milyen arányban vannak, akik kitartottak melletted, illetve akik elfordultak tőled?

‒ Most inkább azokra emlékezem, akik kitartottak. Akadnak persze, akik már nem veszik fel a telefont, vagy akár Facebook-kommentben nyilvánítják ki nemtetszésüket, de jóval többen vannak, akik átérzik a helyzetemet. Sőt, döbbenetes tapasztalni, hogy néha gyakorló paptársak keresnek meg, vagy az utcán összefutva mondják el, hogy mennyire meg tudnak érteni. Nemrég is találkoztam egy még aktív kollégával, beültünk meginni egy kávét. Elpanaszolta, hogy hasonló nehézségeken megy keresztül, mint egykor én, és nem valószínű, hogy sokáig bírja.

‒ Ő is a melegséggel küszködik?

‒ Nem. Azon paptestvérek között van, akik nem a hajlamuktól vagy a cölibátustól szenvednek, hanem attól, ahogyan az egyház működik. Sokuk „ki van dobva” vidékre, 6-8-10 falut lát el segítség, támogatás nélkül. Vagy mondhatnám, ahogy egyes püspökök viszonyulnak a papjaikhoz.

Egy lelkipásztornak nem kell melegnek lennie ahhoz, hogy rettenetes helyzetben érezze magát.

‒ Mostani munkádról részletesebben kicsit később, most csak még annyit, hogy a klienseid között van gyakorló pap?

‒ Igen. Nem is egy.

A coming out után

‒ Gyakori, hogy a coming out után a meleg ember átesik a ló túlsó oldalára, és „bepótolja” azt, amit addig elfojtott vagy elrejtett. Például lehetetlen ruhákba öltözik, amivel harsányan kifejezi az identitását. Te csináltál ilyesmit?

‒ Nem. Én mindig is konszolidált voltam, sőt hajlamos vagyok túlszabályozni magam. Erre egy segítőszakmabeli azt mondaná: „András, néha engedd el magad!”. Amúgy nem tudok jól öltözködni, úgyhogy papként nekem megváltás volt a reverenda, mert nem sokat kellett keresgélni a szekrényben, az alá bármi jó volt.

‒ Viselkedésben sem volt, hogy úgy elengedted magad, ahogy ma már nem tennéd?

‒ Nem. De persze néha el szoktam nézni budapesti melegbarát szórakozóhelyekre. Ezekben a bulikban jó megélni, hogy önmagam lehetek, nem kell többé félnem a lebukástól.

‒ „Közösségünk egyik alapembere, Hodász András olyan útra lépett, amelyen nem tudjuk elkísérni” ‒ fogalmazott a Szemlélek közleménye 2023. július 31-én, amikor útjaitok elváltak. Hogyan emlékszel vissza a távozásod körülményeire?

‒ Nagyon nehéz helyzet volt ez nekem, amellett, hogy átéreztem a Szemlélek közösségének is a dilemmáját. Olyan kérdésekkel szembesültünk, amilyenekkel korábban nem, ezért az ilyen helyzetre nem volt cselekvési tervünk. Ezért is volna jó, ha az egyházban jobban témává tennénk ezt, hogy legyen eszköztárunk arra, mi a teendő, ha keresztény közegben valaki coming outol. A Szemléleknél egyébként tudtak a melegségemről, és csak a nyilvánosság elé állásommal kerültek dilemma elé, hogy miként viszonyuljanak a helyzethez. Fájó szívvel, de elfogadtam, hogy a közösség a távozásomat látja megoldásnak. Még akkor is, ha a jog és a katekizmus szerint senkit sem szabad hátrányosan megkülönböztetni a nemi orientációja miatt ‒ de szeretem annyira a Szemléleket, hogy nem akartam tovább nehezíteni a helyzetet, ezért ebbe nem álltam bele.

‒ „Meggyőződésünk, hogy Andrásnak most a nyilvánosságtól való visszavonulásra, saját életének rendezésére van szüksége” ­‒ folytatódott a közlemény.

‒ Hát, ez nem, vagy csak részben valósult meg. Nem vagyok az az elvonulós típus; ehhez képest az elválás után viszonylag sokáig voltam csendben. Kellett is idő, hogy feldolgozzam a coming outomat és az utána történteket.

‒ Hozzájárulsz, hogy ezzel összefüggésben idézzek a 2023 decemberében neked írt SMS-emből, és a rá adott válaszodból?

‒ Igen.

‒ „Kedves András! Meghitt karácsonyt, derűt, örömet, boldogságot kívánok!” „Köszönöm, hogy gondoltál rám! Remélem, nemsokára tényleg képes leszek érezni ezeket az érzéseket!” Azóta hogy állsz ezzel?

‒ Köszönöm, elég jól.

Az elmúlt években nagy mélységeket éltem meg.

És időről-időre azért is beszéltem róluk, mert ha másra nem, arra jók lehetnek, hogy tematizáljuk a depressziót, a szorongást és a homoszexualitással összefüggő mentális betegségeket ‒­ ezek azért is tudnak pusztítóak lenni, mert nincsenek eléggé a köztudatban. A legtöbb ember némán szenved, kevesen jutnak el pszichológushoz, és sokan úgy gyötrődnek, hogy még a családjuk sem tud róla.

‒ A te esetedben mennyire sikerült kezelni a mentális betegségeket?

‒ A depressziónak és a szorongásnak az a természete, hogy hullámokban vissza tud térni, de szerencsére ezek már csendesednek, és jobban lehet kezelni őket, ha az ember megtanulja a módját. Azt mondhatom, a nehezén túl vagyok. Ez nem jelenti azt, hogy néha nincsenek napok, amikor nehéz felkelni, vagy a metróban megállni a peron szélén… De az ilyesmi egyre ritkább, és mind jobban képes vagyok tudatosítani, hogy mi zajlik bennem, és mit kell tennem ellene. Ebben sokat segít az, amiről katolikus körökben nem ildomos beszélni: hogy szerető párkapcsolatban élek. Reggel, amikor felébredek, van valaki, aki megölel, és a karácsonyokat végre nem egyedül kell töltenem, hanem valakivel, akinek megfőzöm a kedvenc ételét, amit korábban az édesanyja készített neki.

Nem bonyolult kapcsolatban

‒ Erre utal Facebook-profilod névjegyében a kitétel, hogy „bonyolult kapcsolatban”?

‒ Nem. Ennek csak az az oka, hogy nem szoktam foglalkozni a Facebook-névjegyemmel. Egyszer valamiért ezt állítottam be, és így maradt. Egyáltalán nem bonyolult, hanem stabil, meghitt kapcsolat ez. Aminek a katolikus vonatkozásával nyilván megküzdök, és azért az nem egyszerű.

A hitem és az érzéseim jelenleg is csatában állnak egymással,

de abban biztos vagyok, hogy az elmúlt éveket a párom nélkül nem tudtam volna túlélni.

‒ Milyen nyitott kérdéseid vannak?

‒ Amit csak lehet, elolvastam arról, hogy ebben a kérdésben mi vezethető le a Szentírásból, és érzékelem, hogy a pró és a kontra szempontok egyaránt erősek. Számomra ugyanakkor meggyőzőbbek azok az érvek, amelyek szerint a bibliai időkben még nem létezett az a fajta homoszexualitás, amit ma ismerünk. Vagyis két azonos nemű ember kizárólagos, lehetőleg holtig tartó elköteleződése egymás iránt. Amikor például Pál apostol a leveleiben elítélően ír a homoszexuális viszonyról, sokak szerint nem az egyenrangú felek kölcsönösen szeretetteljes kapcsolatát utasítja el, és én velük értek egyet.

‒ Amit viszont a Biblia elítél, azt te is elítéled?

‒ Persze. A Szodoma és Gomora történetében szereplő csoportos nemi erőszakot természetesen elítélem, ahogy a kultikus melegprostitúciót is ‒ már ha egyáltalán van ilyen manapság.

‒ Ezek magától értetődő dolgok. Kicsapongás, promiszkuitás és minden olyan életforma, amit egy keresztény ember heteroszexuális viszonylatban is el szokott ítélni?

‒ Persze. Szodomáról még csak annyit, hogy az Úr azért pusztította el, mert gőgös volt és nem gyámolította a szegényeket. Zárójel: a keresztények jól tennék, ha a két város történetéből nemcsak a nemi kicsapongásra, hanem erre is figyelnének. Azért is fontos ez, mert ha egy hívő melegpár tagjai monogám, hűséges kapcsolatban élnek, akkor Szodomát és Gomorát emlegetve ne lehessen őket egy kalap alá venni a tényleg fertelmes bűnöket elkövetőkkel. A katolikus erkölcs egyébként képes árnyaltan kezelni kérdéseket, hiszen bár ismerjük a Ne ölj! parancsolatot, egy élet kioltása önvédelem esetén megengedett. Tárgy, szándék és körülmény ‒ a Katolikus Katekizmus szerint ez az emberi cselekedetek erkölcsiségének három forrása. Azt állítom, hogy egy kiegyensúlyozott kapcsolatban élő melegpár esetében sok olyan szempont van, ami árnyalja a megélt homoszexualitást elítélő katolikus tanítást.

‒ Ferenc pápa két éve megengedte, hogy a melegpárok tagjait a papok áldásban részesítsék. Ti már éltetek a lehetőséggel?

‒ Még nem. Gondolkodtam rajta, de Magyarországon ‒ főleg miután a püspöki kar nem támogatta a kezdeményezést ‒ nem könnyű ehhez papot találni.

‒ A Válasz Online-nak két éve azt mondtad: hetente jársz misére, de „hogy elkerüljem a feltűnést, mindig tíz perccel kezdés után érkezem, leghátulra állok és elsőként távozom”. Nem rossz így, rejtőzködve részt venni a szertartáson?

‒ Dehogynem. Viszont vágyom rá, hogy részt vehessek a szentmisén. Az elmúlt három évben talán egy vasárnapot sem hagytam ki. De valóban nem szeretnék kellemetlen helyzetbe hozni másokat, ezért tartom magam ehhez a gyakorlathoz.

‒ Nincs olyan templom, közösség, ahol elfogadnak, és nem kellene ilyen praktikákhoz folyamodni?

‒ Nem könnyű kérdés, mert ezt a gyakorlatban kellene kipróbálni, és idáig még nem jutottam el. A párom egyébként református, de mivel nagyon nyitott, a kedvemért néha eljön misére.

‒ Te pedig elmész istentiszteletre?

‒ Persze. A szülei református lelkészek, és voltunk már a gyülekezetükben húsvéti istentiszteleten. De azért, biztos, ami a biztos, a feltámadás vasárnapján elmentem szentmisére is… Egyébként valószínűleg én szorongom túl a kérdést, mert 90 százalékban nagyon jó tapasztalataim vannak. Ha egy templomban felismernek, az emberek általában mosolyognak, bólogatnak. A néhány negatív élmény viszont elég ahhoz, hogy óvatos legyek.

‒ Ha szabad ilyet kérdezni: hogy állsz a szentségekkel?

‒ A katolikus egyház jelenlegi gyóntatási gyakorlata szerint nem gyónhatok és nem áldozhatok. Ezt tiszteletben tartom.

‒ Úgy tudom, bár a papság alól felfüggesztettek, nem laicizáltak, és ezt te sem kérted. Miért?

‒ Érzelmi okokból. Úgy élem meg, hogy az a papi szolgálatom tíz évét valamiképpen semmissé vagy tévedéssé nyilvánítaná. Márpedig

nagyon szerettem pap lenni.

A laicizálást egyházjogilag büntetésként is lehet alkalmazni, de én nem követtem el olyasmit, amiért kijárna. A felfüggesztést egyébként a főpásztor vagy az utódja bármikor visszavonhatja; laicizálás esetén ez sokkal nehezebb.

‒ Vagyis elvben még lehetne visszaút a papi szolgálatba?

‒ Igen, de úgy érzem, a coming outom után ehhez nekem és az egyháznak is sokat kellene változnia, szóval most nemigen látok rá esélyt.

Életvezetési tanácsok

‒ Miután felhagytál a papsággal, coachként egyénekkel és párokkal foglalkozol. Ehhez szereztél valamilyen képzettséget?

‒ Igen. Egyrészt a szemináriumban tanultunk lelki vezetést, ugyanitt elsajátítottam, hogyan kell párkapcsolati tréninget, jegyestanfolyamot tartani, és Rómában is részt vettem ilyen kurzusokon. Kilépésem után pedig elvégeztem egy coachképzést.

‒ Mentálhigiénés tanulmányok?

‒ Épp tegnap felvételiztem a Károlira.

‒ Pedig úgy emlékszem, még papként elkezdted a Semmelweis Egyetemen.

‒ Igen, de épp akkor küzdöttem a legjobban önmagammal, ezért azt mondtam az oktatóknak, hogy ne haragudjanak, de nem tudom folytatni. Most viszont már van hozzá lelkierőm.

‒ Nyilván sokszor megkaptad már: pont te adsz életvezetési tanácsot másoknak, akinek az élete zátonyra futott? Mi a válaszod?

‒ Egyszer jött hozzám egy pár, és a férfi azzal kezdte: őt nagyon nehéz rávenni, hogy segítőhöz forduljon; velem azért tett kivételt, mert látja, hogy amit tudok, azt nem csak könyvben olvastam. Ez a válaszom. Az, hogy bár az ismereteim egy részét én is szakmai olvasmányokból szereztem, tíz év gyakorlata áll mögöttem. Rengeteg lelki beszélgetés, jegyeskurzus, lelkigyakorlat, miegymás. Annyi ember lelkébe, annyi párkapcsolatba láttam bele, hogy állíthatom, egy frissdiplomás szakembernek biztosan nincs ennyi tapasztalata.

‒ A mentálhighiénés világban van egy népszerű fogalom: „sebzett gyógyító”. Te is így tekintesz magadra?

‒ Abszolút. Valószínűleg azok tudnak igazán empatikusan odafordulni a gondokkal küzdő emberhez, akik maguk is átéltek hasonló nehézségeket.

‒ Ha kliensként te ülnél önmagaddal szemben, mit volna az első kérdésed magadhoz?

‒ Az első biztosan az: hogy vagy? De úgy igazán. A második talán az, hogy a helyeden vagy-e.

‒ Úgy remélem, az első kérdésre a mostani interjú megadja a választ. Jól sejtem, hogy a másodikra igennel felelnél?

‒ Határozottan. Édesanyám fogalmazta meg nagyon jól: biztos benne, hogy

Istennek van számomra egy B terve.

Azt gondolom, talán most rátaláltam erre, és más keretek között továbbra is tudok segíteni az embereknek.

‒ Mennyit változott a hited, az istenkapcsolatod?

‒ Mélyebb és őszintébb lett.

A Jóistennel rengeteg mindent kellett átbeszélnünk.

Volt idő, amikor nagyon haragudtam rá. Hogy úgy mondjam, kölcsönösen meg kellett bocsátanunk egymásnak.

‒ Ő haragudott rád?

‒ Valószínűleg néha igen. De szerintem ő jobban kezeli a haragját, mint én. És bármennyire küzdöttem is vele, sosem távolodtam el tőle. Ma is naponta mondom a zsolozsmát, a rózsafüzért. A Biblia állandóan itt van a táskámban, folyamatosan olvasom, tollal húzom alá a már ezerszer olvasott igehelyeket, és töltődöm általuk.

Csendesebb élet

‒ Hiányzik valami az életedből? Vagy valaki?

‒ Most azt mondanám, hogy nem. Mondjuk azt nehéz volt megszokni, hogy jóval kevesebb emberrel találkozom. Korábban mindig rengetegen voltak körülöttem: plébániai közösség, 250 fős cserkészcsapat, fiatalok, idősek, más társaságok. Most is vannak barátaim, adódnak esti sörözések és más programok, de jóval csendesebb az életem.

‒ Nem egészen erre gondoltam. Hanem hogy az egykori András atyában nem ébredtek-e fel az apai ösztönök. Igaz, a már idézett interjúban azt nyilatkoztad, hogy nem lennél jó apa.

‒ Magyarországon a politika sajnos ellehetetlenítette a melegpárok számára az örökbefogadást, sokan ezért nem lépnek bejegyzett élettársi kapcsolatra. És korábban valóban azt mondtam, hogy nem vagyok alkalmas apának. Talán az önismereti munka következtében egyszer majd érezhetem azt, hogy megértem rá. Az apaság hihetetlen nagy felelősség, és ha belevágok, akkor úgy szeretném, hogy van egy tényleg stabil párkapcsolatom ‒ most úgy érzem, van ‒, és a mentális állapotom is megfelelő hozzá. Most ez még nem aktuális, de nem zárom ki, hogy valamikor az lesz.

‒ Egy éve a Magyar Hangnak azt sem zártad ki, hogy politikai pályára lépsz. Jövő tavasszal választások, és nemrég egy tüntetésen szólaltál fel…

‒ Ma már nem gondolkodom rajta. Tavaly óta egyértelművé vált, hogy nem való nekem, az én idegrendszerem nem bírja azt a húsdarálót, ami Magyarországon a politikát jellemzi. Persze szónokolni tudok, és társadalmi ügyekben továbbra is szeretnék megszólalni.

‒ Miután az idei Pride-ot a kormány betiltotta, szombaton minden korábbinál nagyobb tömeg várható. Te is ki fogsz menni?

‒ Igen. Sosem voltam, de most muszáj.

‒ „Teljesen rendben van, ha valaki szereti az ilyen vonulást, de nem az én világom” ‒ nyilatkoztad két éve a Válasz Online-nak.

‒ Negyven fokban a pesti flaszteren vonulni három órán keresztül tényleg nem az. De a mostani helyzetben ott kell lennem. És

ha összegyűlünk vagy 40-50 ezren, akkor a hatalomnak talán leesik, hogy nem lehet büntetlenül babrálni a gyülekezési törvényt.

Ez azoknak is fontos, akiknek a melegségük miatt szorongás az egész életük. Az LMBTQ-emberek körében az átlagnál jóval magasabb az önsértés, a depresszió, az öngyilkosság aránya. Egy ilyen vonulás nekik is segíthet megélni, hogy nem ufók, nincsenek egyedül, hanem itt van több tízezer ember, aki olyan, mint én, vagy olyannak szeret, amilyen vagyok.

‒ A résztvevők 99,9 százaléka decens módon fog felvonulni. És lesz 0,1 százalék, aki nem. A kormánymédia utóbbiakat fogja mutogatni, és azt vetik majd a szemedre, hogy na, az ilyen devianciákat támogatod.

‒ Szeretném, ha a kormánymédia munkatársai kimennének egy futballmeccsre, és lefotóznák azt a néhány ultrát, akik vállalhatatlanul viselkednek. Aztán a következetesség jegyében azt is követelnék, hogy tiltsuk be a focimeccseket. Egy több tízezres rendezvényen mindig ki lehet szúrni egy-két nem megfelelően viselkedő embert. De ha csak 0,1 százalék ilyen, az elég jó arány. Emellett azt gondolom, hogy a kifejezetten közszeméremsértő jelenségek ellen fel kell lépni. Erre mondjuk a jelenlegi törvények is alkalmasak.

‒ Két éve bejelentetted, hogy önéletrajzi könyvet írsz. Hogy állsz vele?

‒ Készen van. A kiadó azonban úgy döntött, hogy a kiélezett politikai helyzet miatt picit kivárunk a megjelenéssel.

‒ Lesz benne olyan rész, ami az újságok címlapján fog szerepelni?

‒ Biztos vagyok benne.

‒ Spoilerezz, lécci!

‒ Hadd ne!

‒ Na, jó. Trailerről azért lehet szó?

‒ Csak annyit mondhatok, hogy nem botránykönyv lesz, inkább önvallomás. Hogyan lettem pap, miként éltem meg a szolgálatot, mi történt, ami miatt más irányba kanyarodott az életem? Nem fogok támadni senkit, de némi betekintést engedek a kulisszák mögé. Már csak azért is, mert eddig már sokan leírták, hogy ki vagyok, mi vagyok, de nekem még nem volt módom teljes részletességgel elmesélni a saját történetemet.

‒ Az imént azt mondtad, hogy társadalmi kérdésekben továbbra is ki fogod fejteni a véleményedet. Ha azt kérdezném, hogy ezt a jövőben tennéd-e ismét Szemléleken, mit felelnél?

‒ Azt, hogy a legnagyobb örömmel.