Karsai Dániel: Az erőt, amit sokan csodálnak bennem, kívülről kapom

Harmóniában van a világgal, teljes életet él, most épp lelkesen drukkol – a magyarok kiesése után – a spanyol csapatnak, és bár van benne ösztönös félelem, szerinte a halál nem fáj.

Hiába a több évtizedes újságírói rutin, izgatottan készültem erre a beszélgetésre. Már a lakás ajtaján is szinte lábujjhegyen léptem be, mintha valamilyen szakrális helyre érkeztem volna. Egy tipikus fővárosi társasház volt a helyszín. Az ott lakó, országszerte ismertté vált és sokak életére hatást gyakorló jogász súlyos betegsége miatt már beszélni is alig tud – élet és halál határmezsgyéje most az a néhány tucatnyi négyzetméter. Részben azért is izgultam, mert bár felajánlottam, hogy akár írásban is készülhet az interjú, Karsai Dániel és segítői jelezték, hogy találkozhatunk személyesen. A következő párbeszédet valahogy úgy kell elképzelni, hogy ami az életvégi döntés szabadságáért küzdő alkotmányjogásznak 2-3 szó megformálása, az egy átlagembernek felér egy fekvőtámasszal. Nehéz lenne szavakba önteni a hálámat ezért a felemelő találkozásért.

– Néhány nappal ezelőtt egy szintén jogász végzettségű hölggyel készítettem interjút, aki egy baleset következtében szinte teljesen lebénult, most mégis mások kérnek tanácsot tőle saját életük nehézségei közepette. Tőle is megkérdeztem, ami a te esetedben ugyancsak talánynak tűnik: honnan meríted az erőt, amiért sokan felnéznek rád?
– Nem volt ez mindig így: a betegségem diagnózisa után négy hónapig sötét depresszióm volt. Aztán 2022. december 21-én, ami a téli napforduló volt, valahogy kisütött a Nap. Nem tudom megmondani, hogyan és miért, ott elkezdett visszajönni az életkedvem, és ez azóta is tart. Ez nekem egy spirituális élmény volt, mert már jó egy héttel előtte éreztem, hogy ez a nap fordulópont lesz. De nem történt semmi extra azon a napon, azon kívül, hogy akkor írtam alá ennek a lakásnak a bérleti szerződését. De az életkedvem azóta majdnem töretlen. Amikor idén március végén tüdőgyulladással kórházba kerültem, voltak olyan napok, amikor nagyon sötéten láttam a dolgokat. Ez most már elmúlt. Megint teljes értékű életet élek, ami szerintem abból mérhető le a legjobban, hogy mondjuk egy focimeccset teljes érdeklődéssel nézek, és közben nem jár a fejem komoly gondolatok körül. Egy mondatban válaszolva a kérdésedre: úgy érzem, hogy az erőt, amit sokan csodálnak bennem, kívülről kapom. Én nem tudok olyan meditációt, olyan gyógytorna gyakorlatot mondani, amitől visszanyerném az erőm – egyszer csak lett.

– Nemrég valaki kioktatásban próbált téged részesíteni, és akkor képbe került a hit témája is. A reakciódban úgy fogalmaztál, hogy vallásos vagy, és – számomra szimpatikusan – kiemelted, hogy Isten nem csupán életet, de szabad akaratot is adott nekünk. Mindig hívő voltál, vagy felnőtt korodban történt valami, ami közelebb vitt a vallásos élethez?
– Abszolút világi életfelfogású családból származom. Gyerekkoromban nem voltam vallásos. Aztán egy ebédnél valahogy Istenre terelődött a szó. Én mondtam, hogy szerintem nincs Isten. Ekkor olyan 10-12 éves lehettem. Mondtam egy istenkáromlást is. Nem csapott belém a villám, de azon az éjjelen volt egy szörnyű rémálmom. Igazából nem is emlékszem, milyen szörnyek jöttek felém, de a zsigeri rémületre 35 év távlatából is emlékszem. Felébredtem, és azt gondoltam: Isten létezik. Évekig – ha nem is minden héten, de – jártam református istentiszteletre a balatoni faluban, ahol a nyaralónk van. Jóban lettem a lelkipásztorral, a gyerekével. Fiatalfelnőtt korom óta, főleg Hamvas Béla hatására

úgy gondolom, hogy van valami felsőbb entitás, ami ezt az egész világegyetemet megteremtette.

Lévén inkább egy probléma kipipálása volt, onnan nem foglalkoztam tovább azzal, hogy mi a teremtés, a mindennapjaimban ez sokat nem befolyásolt. Olvastam vallási, filozófiai tárgyú könyveket, de nem volt számomra releváns a téma.

– Mindannyian meg fogunk halni valamikor, de hozzád sokunknál közelebb van ez a téma, időd is bőven adódik erről gondolkodni. Senki nem úszhatja meg a kérdést, hogy mi lesz velünk, van-e folytatás, örök élet. Te hogyan tekintesz a halál felé: félelemmel, érdeklődéssel vagy nyugalommal?
– Mindhárom. Van bennem egy minden emberben természetesen meglévő ösztönös halálfélelem. Ugyanakkor próbálom elfogadni a helyzetet.

Ha a távozás ideje jön, nyitott szemmel szeretném azt a pillanatot megélni.

Ami engem aggaszt, hogy az oda vezető út szenvedésekkel lesz tele. Maga a halál már nem fáj. Hogy van-e túlvilág, arról elég hiteles emlékeim vannak két korábbi inkarnációm alapján.

– Inkarnációt mondtál?
– Igen.

– Mit értesz ez alatt?
– Két korábbi életemre emlékszem: egyik a 16. századi Angliában volt, cipész voltam, a másikban a 19. század Budapestjén éltem. Elég hiteles módon utazhattam vissza ezekbe az életeimbe az emlékeimben.

– Úgy fogalmaztál a beszélgetésünk elején, hogy teljes életet élsz. Számodra mit üzen az a fogalom, hogy boldogság?
– Szerintem a boldogság egy pillanatokig tartó, nem folyamatos érzés. Amire én törekszem, az annak az érzése, hogy harmóniában vagyok az egész létezésemmel, amiben vannak kiemelt, boldog pillanatok is, mint mondjuk a színdarabom bemutatója. Van benne mélypont is, például a strasbourgi elutasító döntés. De nagyjából

az idő többségében úgy érzem, hogy azt teszem, ami jelen körülményeim között hasznos és jó. Nekem ez a harmónia.

– Boldognak érzed magad?
– Harmonikus életet élek.

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.