„Katolikus közegben jellemző alapérzés a szégyen” – tabudöntő regény a keresztény neveltetésről

Érzékeny és bátor történet a keresztény közegben való felnövés örömeiről és feszültségeiről Ongjerth Hanna első regénye. A Fecskefészek három szereplő sorsán keresztül mutatja meg, milyen vívódásokat szülhet, amikor a vallásos közösség elvárásai találkoznak a személyes vágyakkal és kérdésekkel vagy kételyekkel. Hodász András interjúja.

Hanna Berlinben él, újságíróként és tanárként dolgozik, de írásában erősen jelen van a magyarországi vallásos közeg tapasztalata. A könyvnek számomra személyes vonatkozása is van: régen – rövid ideig – egy párt alkottunk Hannával, és a regény lapjain néhányszor magamra ismertem.

– Megbántad, hogy katolikus családban nőttél fel?

– Nem az én döntésem volt, tehát nincs rajta mit megbánni. Vagy az a kérdésed, hogy egyszerűbb lenne-e az életem, ha nem abban nőttem volna fel?

– Mondjuk.

– Az én családom nem volt bigott, vagyis a könyvben leírt jelenetek nagy részét én nem éltem át. A vallást elsősorban ajándéknak veszem. Hálás vagyok, hogy jó istenkapcsolatom van, és ehhez kellett a vallásos család. A katolikus gimnáziumtól is sokat kaptam. Ahhoz, hogy az egyház tagjai hitelesen megélhessék a hitet és a vallásosságot, fontosnak tartom gyerekként kifejleszteni bennük az önbizalmat, hogy képesek legyenek felismerni, nekik mi a rossz és mi a jó. Én is hasonlóan vagyok a Jóistennel: van egy jól működő lelkiismeretem, ami jelez, ezért a kapcsolatunk nem azon alapul, hogy lát és megdorgál, hanem szeretetteljes, vitatkozós, sírdogálós, ölelgetős apa-lány viszonyt ápolunk, amelyben szabad rá dühösnek is lennem. Szerencsémre megvan az érzés, hogy szeret. Őszintén és feltétel nélkül. Utólag nézve pár dolgot, mint például a belénk nevelt, moralizáló szégyenérzetet, azért szívesen kihagytam volna.

– Ha nem a családi élményeidből merítettél, akkor honnan?

– A történetek nagy része fikció. Persze a belső monológok, a tépelődések mindhárom szereplőnél eléggé a saját élményeim. Szerettem volna szituációkat kitalálni a különböző szégyenérzetfajtákhoz. Például ott van a hittantáboros jelenet. Engem többször is elhoztak minden táborból, ahonnan haza akartam jönni. Amiket leírtam – esti ima, játékok stb. –, saját hittan- és cserkésztábori élmények.

Hirdetés

– Tulajdonképpen mi ez a regény? Vallomás, önterápia, kiengesztelődés, szembenézés?

– Önterápia elsősorban. Valójában tárcákat akartam írni az anyaságról és arról az identitásválságról, ami Nyugat-Európában tud kialakulni, ha az ember kelet-európaiként odamegy. Gondoltam, ezekből lesz egy történet. Először Ellát írtam meg, aztán jött Endre, vele pedig a neveltetéssel járó szexuális elfojtások, a vallásos közegben is jelen lévő párhuzamos világokban élés: hogy az ember milyen valójában, és milyen életet él, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Visszatérő témám a lelkiismeret-furdalás, ami akkor támad, amikor nem tud olyan lenni, amilyennek szerinte lennie kellene.

– Mint amilyen a közösség elvárása.

– Igen. Ezt az anyasággal ugyanúgy meg lehet tapasztalni, mint az élet más területein.

Katolikus közegben jellemző alapérzés a szégyen,

és ahogy elkezdtem írni, csak úgy bugyogtak fel az emlékek, így született meg Margit is. Ahogy az évek alatt jöttek a szereplők, és ahogy bejárják az útjaikat – az gyakorlatilag az én fejlődéstörténetem.

– Amikor először olvastam a kéziratodat, Ella volt a címe. Aztán meglepődve láttam, hogy a könyv Fecskefészek lett. Miért?

– A kézirat elkészülte után egy évvel derült ki, hogy az ADHD és a neurodiverzitás is benne van. Sokáig nem értettem, mi a baja Ellának. Miért szégyelli magát folyamatosan, miért motyog annyit, miért túl hangos, miért túl sok, miért nem tud ülve maradni vagy a kisbabájára hangolódni? A regény impulzusvásárlással kezdődik, ami szintén gyakori ADHD-tünet, aztán megjelennek a szorongások, a „kicsekkolás” a valóságból – mind ismerős mintázatok.

– Na, de a fecske?

– A fecske onnan jött, hogy beleírtam a sarlósfecske-hasonlatot. A sarlósfecske nem is igazi fecske, egész életében repül, csak költeni ül le, különben tíz hónapig az égben van. Az egyik főhős is hiperaktív, így került bele a madár mint motívum, és innen jött a Fecskefészek is. Benne van a folyamatos szabadságvágy és a saját bugyorba való visszatérés vágya, ami hiába túl szűk, önkéntelenül vonz, ahogyan Ellát, Endrét és Margitot a saját – részint igen káros – közege.

– Az ADHD-t én ott éreztem benne, hogy kavargott a fejem: az egyik bekezdés után tíz évvel korábbi vagy épp későbbi történet jön. Persze ez kedvelt eszköz a modern irodalomban – az emlékezés sem lineáris.

– Egy ADHD-s gondolatmenete sokszor így működik: elkezd gondolkodni valamin, amiről eszébe jut valami teljesen más, és már ugrott is. Közben dühöng, vagdalkozik, időnként túláradóan érzelmes, ahogy a szöveg is.

– Ebben a könyvben számos szereplő szembesül azzal, hogy a közösség ítélkező, kirekesztő tud lenni azokkal, akik nem a normáinak megfelelően élnek. Szerinted hogyan lehet megtartani a hívő közösség pozitív vonatkozásait amellett, hogy elismerjük, hogy sokak életét megnehezíti?

– Azt hiszem, a szülőkből és az egyházból is hiányzik az emberbe vetett bizalom.

Hagyjuk meg az egyes embert a képességeinek és a természetének megfelelően fejlődni, és közben engedjük, hogy hibázzon. A felebaráti szeretet nem azt jelenti, hogy szeretlek, ha megfelelsz az elvárásaimnak. Higgyük el, hogy a lelkiismeret jó mérce, ne terheljük túl morális tartalommal azokat a dolgokat, amik az emberi természetből fakadnak. A katolikus tanítás olyan témákra rak feleslegesen súlyos morális terheket, amikre nem kellene. Például az önkielégítésre vagy a házasság előtti nemi életre, hogy csak a klasszikusokat említsem. Isten szexuális lénynek teremtette az embert, ráadásul úgy, hogy a szexualitás örömöt okozzon. Ha erre minden körülmény között rányomjuk, hogy bűn, akkor hosszú távon titkok és elfojtások alakulnak ki, amiből csak rosszul lehet kijönni. Ebből pedig kialakul a kettősség: szexuális lény vagyok, de nem szabad annak lennem, mert az bűn, a Jóisten pedig esetleg még sír is miattam. Ehelyett rá lehetne mutatni, hogy nem feltétlenül a nemi élettel van a gond, hanem a test tárgyiasításával vagy a szexualitás kihasználásával és a másik ember degradálásával. Itt kezdődnek a valóban súlyos morális kérdések. Vagy egy másik súlyos téma a válás. Mindenki ismer legalább három embert, aki azért nem válik el, mert az erkölcstelen, így benne marad bántalmazó kapcsolatokban, amelyekből sem szeretet, sem boldogság nem fakadhat. Nem volna szabad bűnnek tartani, ha valaki kilép egy ilyen helyzetből, aztán máshol, mással keresi a boldogságot.

– A kereszténység alapvetően szabályrendszer, hiszen a tízparancsolaton alapul, és Jézus maga is mond egy csomó szabályt. Szerinted hogyan lehet egyszerre megélni azt, hogy léteznek – jó esetben bennünket segítő – előírások, de van szabadságunk is?

– Ezek a szabályok jórészt az akkori társadalomban voltak szükségesek, amikor kitalálták őket. Ideje volna finomhangolni őket. Nem akarok belemászni a katolikus dogmatikába, főleg, mert már jó régen tanultam – és akkor sem elég szorgalmasan –, de most más a társadalom, más korlátaink vannak, másra van szükség. Ha az a kérdés, hogyan lehetne megreformálni az egyházat, arra nem tudok válaszolni, de a saját gyerekeddel kapcsolatban fontos elfogadni, hogy ő olyan, amilyen, és nem amilyennek szeretnéd. Ha csalódott vagy, nem a gyerekkel van a gond, hanem az elvárásaiddal.

– Két gyönyörű gyermek édesanyja vagy. Amikor vártad a születésüket, és azon gondolkodtál, hogyan fogod nevelni őket, mennyiben formálta a gondolkodásodat mindaz, amit átéltél? Volt-e olyan elhatározásod, hogy valamit másképp fogsz csinálni?

– Ez az, amire az ember az élete végéig keresi a választ, aztán a 20 éves gyerekeitől megkapja, hogy mit csinált rosszul. Az is jó cél, hogy legalább pár évet lefaragjunk a gyerek későbbi terápiájából. Én is a pszichológusomnál jöttem rá, hogy a gyerekemnek nem feltétlen az a jó, ami nekem. Ha mondjuk dührohamot kap valami miatt, ami nekem apróság, az nem azt jelenti, hogy erőből gyorsan meg kell nevelem, hanem először együtt kell éreznem vele, ami által őt is segítem, hogy megértse, mit érez. Azért üvölt, amikor látja, hogy a bátyja két eperrel többet kapott a müzlijébe, mert attól fél, ez annak a jele, hogy őt kevésbé szeretem. És ha ezt megértem, és együttérzek vele, akkor már meg tudom ölelgetni, ő pedig abbahagyja az üvöltést, és jó eséllyel egy szép napon már nem fogja méregetni a tálakat. Ha pedig csak leszúrom, és kioktatom anélkül, hogy megpróbálnám megérteni a fájdalmát, betokosodik benne a meg nem értettség érzése, és talán egy életre féltékeny marad. Szóval jó lenne, ha először megpróbálnánk megérteni, mit akar, még mielőtt átnyomnánk rajta a tízparancsolatot. Ez persze hétköznap reggelente nálam sem megy ilyen átgondoltan.

– Endre, az egyik szereplő, aki egyházi iskolában történelemtanár, morális válságba kerül. Te is egyházi suliba jártál, ráadásul ugyanoda, ahova én.

– És nagyon szerettem, ezt azért húzzuk alá! Hajrá, Szent Imre!

– Ehhez jó szívvel tudok csatlakozni. Hogy látod, az egyházi iskolák mennyire képesek kezelni a hit és a modern társadalom közötti feszültséget? Mennyire tudnak a fiataloknak válaszokat adni a kor kihívásaira?

– Beszélni kell mindenről, arról is, ami félelmetes. Ilyen a szexualitás, az anyasággal és az apasággal járó nehézségek, a férfiképhez társuló tabuk, meg mondjuk a pornófogyasztás káros hatásai. De nem úgy, hogy azt mondjuk, kisfiam vagy kislányom, elkárhozol, hanem arról beszélni, hogy ez mi, és mit okoz benned. Ne azzal kezdjük, hogy házasság előtt tilos lefeküdni, mert akkor a gyerek bezár, és elkezd titkolózni. És nagyon fontos volna a politikát meg a vallást szétválasztani az egyházi iskolákban is. Nekem például nagy teher volt, hogy már a kétezres évek elején politikai ideológiák alapján határozták meg egymást a diákok. Annak alapján, hogy hová szavazol, megmondják, hogy liberális vagy konzervatív vagy, onnantól pedig ilyen és ilyen. Ettől kialakul a kasztosítás, a megbélyegzés, és ez olyan káoszhoz vezet, amelyben teljesen szükségtelenül dobálózunk súlyos morális kérdésekkel.

– Én ezt úgy láttam, mint egy csoportdinamikai kérdést: vannak ők és vagyunk mi. És mi azok vagyunk, akik nem olyanok, mint ők. Ezt nagyon erősnek éreztem a vallásos budai középosztályban, amelyben mindketten felnőttünk.

– Pontosan. És egy ilyen közegben mindegy, hogy az ember mennyire gyakorló katolikus, mennyire szépen éli a hitét vagy az embertársi szeretetet: ha kiderül, hogy nem a megfelelő pártra szavaz, elvágja magát.

– Regényed egyik alapvető motívuma az elhallgatás és az elfojtás, a ki nem mondott vágyak, sérelmek, és hogy ettől a szereplők felnőttként mennyire szenvednek. Szerinted ez elválaszthatatlan része a vallásosságnak? Lehetne másképp is csinálni? Hiszen a keresztény hit számtalan szabályt tartalmaz, és amikor valaki szembesül a realitással, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak, akkor természetes reakció a tagadás, az elfojtás, a projekció és a védekezési mechanizmusok széles skálája. Hogyan lehetne úgy megélni a hitünket, hogy ne ketrecben élő felnőttek legyünk?

– Fontos hangsúlyozni az isteni kegyelmet. Bűnös mivoltunkat lehet annyira vállalni, hogy ne szégyenkezzünk miatta. Ha elviselhetetlen morális terheket pakolunk magunkra, az épp a titkolózást segíti elő. Alapvetően nem a szégyenérzettel van probléma: a szégyen természetes és hasznos útjelző. Ott van a baj, amikor nem az elhibázott tetteink és szavaink miatt érzünk bűntudatot, hanem az érzéseink miatt, amiket aztán gyorsan elnyomunk, ahelyett, hogy megnéznénk, mit üzennek. Ez egyébként nem keresztény közegben ugyanúgy előfordul. Például Németországban látom ezt, ahol az a szabály, hogy mindenkit elfogadunk, nem lehet bajunk az idegenekkel, és mindig fairnek és korrektnek kell lenni. Ezeknek az elvárásoknak szintén nem lehet mindig megfelelni, és ez ugyanúgy titkolózáshoz, elfojtáshoz vezet.

– Talán elárulhatjuk, hogy Endre karakterét több fiúból raktad össze, és az egyik én vagyok. Ennek a karakternek van egy komoly küzdelme a mai mainstream férfiképpel. Nem nagyon tud mit kezdeni vele. Ilyennek látod a mai férfiakat?

– A mai mainstream férfikép kísértetiesen hasonlít a kétszáz évvel ezelőttire. Azt látom, hogy

emancipálni kéne a férfiakat.

– Ez mit jelent?

– Miközben sokan feministának tartanak, az a fenntartásom a feminizmussal, hogy nem törődik vele, hogy sok területen a férfiak egyenjogúsága sincs még ott, ahol lennie kellene. És ez a nőkön is múlik. Például az, hogy az apának és a nagyapának is odaadjuk a kisbabát, és megbízunk benne, hogy ugyanolyan jól fogja tudni bepelenkázni, mint az édesanyja vagy a nagyanyja. A férfiakat ne szorítsuk olyan sarokba, ahol bátraknak kell lenniük, ahol nem sírhatnak, ahol a frusztrációjukat csak üvöltéssel vezethetik le. Tekintettel kellene lenni az érzelmeikre. Megengedni, hogy féljenek, erőtlenek, betegek és szomorúak legyenek, hogy ne legyenek zabolátlanok és omnipotensek. Hogy lehessenek „csak barátok”. Hogy ne nekik kelljen elhívni a nőt. Hogy a nő is kimutathassa és kimondhassa, mit érez, amikor meglátja a szeretett férfit. És nekik is muszáj megmondani, hogy „milyen szép vagy ma”. Csomó fiú zavarában akkor sem tud mit kezdeni azzal, ha a külsejére bókot kap, ha egyébként örül neki. Furcsán hangzik ez a felsorolás, hiszen feleslegesnek kellene lennie. De nem az, még ma sem.

– A regényed sok vallásos ember számára ismerős helyzeteket és érzéseket tár fel. Mit üzennél azoknak, akik hasonlóképpen megélik a keresztény közösség árnyoldalait?

– Beszélgessenek sokat, és legyenek nagyon megengedők. Figyeljenek arra, hogy a másik mit mond, mit él meg. Próbálják megérteni azt, aki beszél, először anélkül, hogy arra figyelnének, egyetértenek-e a mondandójával. Először a testvéreikkel beszélgessenek, meséljék el egymásnak a tapasztalataikat. Aztán – ha nagyon bátrak – a szüleikkel. Tegyék fel a kérdést: te hogy érezted magad? Veled is előfordult-e, hogy nem mertél elmondani valamit? Hogy nem értetted, miért úgy jó, és máshogyan miért nem? Ma már különösebb szégyenérzet nélkül el lehet menni terápiára is. Ha ezt bevállaljuk, akkor iszonyú őszinte beszélgetések tudnak kialakulni. Összegezve:

kíváncsinak kell lennünk a másik emberre, benne keresni a megváltás földi részét.

Megtanulni elmondani egymásnak, hogyan vagyunk valójában, és nem vagyunk annyira tökéletesek, amennyire szeretnénk lenni. Ehhez nagy nyitottságra és bátorságra van szükség.