Ha az ember 17 évesen nem akarja megváltani a világot, akkor baj van. Ha még 57 évesen is meg akarja váltani, akkor is.

Amikor fiatalon belevágunk a nagy világmegváltásba, az elég sok fejtöréssel jár, és az ember évek, évtizedek alatt rájön, hogy előbb muszáj lenne saját magát megváltania. De ez valamiért nagyon nehezen megy. Mindazonáltal a sok töprengés bölcsebbé tesz és ez már jó irány. A töprengésnek pedig fontos része az olvasás mellett a beszélgetés és az írás is. Tulajdonképpen az írás is hangos gondolkodás.

Persze az is fontos, hogy az ember találjon magának olyan közösséget, ahol a párbeszéd minősége és stílusa, mások másfajta gondolatai segítenek a bölcsebbé válás folyamatában. A Szemlélek számomra szerzőivel és olvasóival együtt olyan közösség, amely segít önmagam keresésében.

Amikor az ember ír, az egy pillanatnyi állapot szintézise, egy hosszú út egyik közbenső állomása.

Állomás, amikor az engem ért impulzusok összesűrűsödéséből, megérleléséből, átgondolásából, újrafogalmazásából leírt gondolat lesz. Egy írás soha nem szalad ki csak úgy, egy pillanat alatt. Mire megjelenik, megtettem néhány fontos lépést önmagam megváltása felé. Mert ne legyenek illúzióink: mindenki csak saját magát válthatja meg. Másokat nem lehet megváltani. Legfeljebb segíteni tudunk egymásnak. Amikor tehát írok, akkor a magam megváltásán dolgozom, és csak remélem, hogy az írásommal segíteni tudok pár embernek, hogy ők is közelebb jussanak önmaguk megváltásához. Épp ezért nem csak nekem, hanem az olvasónak is megvan a maga dolga. Az enyém az, hogy írjam, ahogy Isten nekem írni adta, az olvasónak pedig, hogy meghallja, ahogy Isten neki hallani adott. Így leszünk egyszer megváltottak. Egyenként, mégis együtt.

Aki kíváncsi, nem öregszik meg. Amíg vannak igazi kérdéseink, addig kapunk igazi válaszokat. Amíg tudunk ezekről indulatmentesen beszélgetni, addig van esély, hogy minden nap egy picit bölcsebbek és jobbak legyünk. Ezért vagyok ennek az értékközösségnek a tagja.