Ha hozzájárulhatok a magyar társadalom újraegyesüléséhez, akkor megéri.
Úgy döntöttem nem írom le a hivatásom történetét, számtalan interjúban megosztottam már, talán mindenki fejből fújja. Azzal sem untatnék senkit, ami egy egyszerű kereséssel a Wikipédiáról megtudható. Bemutatkozásképp inkább olyat írok, ami talán nem mindenki számára nyilvánvaló:
életem legmeghatározóbb vágya a szabadság.
Tudom, furcsa mondatnak tűnhet ez egy pap szájából. Tisztában vagyok vele, hogy sokan, akikkel találkozom, csak a reverendát, a cölibátusban élő embert, a túlszabályozott katolikust látják. Sőt, amikor bemutatkozom, nem ritkán az a benyomásom, hogy a nevem puszta említése erős érzelmi hullámokat kelt. Emberek, akik még életükben egy mondatot nem beszéltek velem, rajonganak értem, vagy ki nem állhatnak, de legfőképp tudni vélik, hogy ki vagyok, és miről mit gondolok. Olyan társadalomban élek, ami zsigerből kategorizál, címkéz, szekértáborokra oszt, elhatárolódik, tehát nincs ebben semmi meglepő. Én viszont szabadságharcos vagyok.
Nem férek bele semelyik előre elkészített, előítéletekkel kényelmesen kibélelt kategóriába, soha nem is akartam. A konzervatívnak túl liberális, a liberálisnak túl konzervatív vagyok. Számomra a legnagyobb szabadságharc letépni ezeket a címkéket, felrúgni a szekértábor logikát. Nem öncélú küzdelem ez, hanem a társadalom megmentésének hivatásszerű feladata, mert ez nem rólam szól.
Egy olyan közösség tagjai vagyunk, ami egyre inkább egy súlyosan klikkesedett, általános iskolai osztályhoz hasonlít.
Möhler szavaival mélyen egyetértek: “Minden csak mindnyájan lehetünk.” Számomra a Szemlélek már kicsiben ennek az eszmének a megvalósulása. Az az alkotói közösség, ahol mindenki szabadon megtalálhatja a saját hangját, és minden félelem nélkül megfogalmazhatja a gondolatait. Ahol vélemények kölcsönös tiszteleten alapuló párbeszéde zajlik, nem félelmeké és előítéleteké. Ha írásaimmal segíthetem a magyar társadalom újraegyesülését, akkor szívesen fektetek bele energiát, mert ez olyan cél, amiért megéri.
