Amikor 2002-ben Jézus Krisztusként odamentem Keresztelő Szent Jánoshoz, abban nem volt semmi furcsa.
A szívem telve volt örömmel, míg zavart elmémbe nem jutott, hogy be kell vennem majd az esti gyógyszereket. Megszűnt tőlük minden földöntúli és földi érzékelésem is. Nem voltam normális, persze, ezt mondta drága jó édesanyám is sokszor, de mit tudtam én, hogy ki, vagy mi a normális. Ami biztos volt, hogy egy pszichiátriai osztályon voltam harmadik hete és minden olyan gondolatot, ami nem szokványos és botránykeltő a többségi társadalomban, el kellett rejtenem magamban. Papini is azt írta a Krisztus történetében, hogy ha Jézus visszajönne, biztosan elmeosztályra zárnák. Így ez igen életszerűnek bizonyult.
Mégis, én voltam Jézus Krisztus, hogyan is írhatnám ezt máshogy. A mindenhatóság terhét nem bírtam el, de az Isten megtestesült szeretete az igen jól hangzott. Az egy hangzatos cím, amit érdemes vállalni. De mi dolga magának a Szeretetnek most a világban? Miért van itt? Krisztus második eljöveteléről egészen addig nem volt tudásom, noha hallhattam már a templomokban.
A pszichiátriára az akkor már sok éve tartó drogfüggésem juttatott és kemény küzdelmek árán kaptam vissza épelméjűségem. Nézőpont kérdése, hogy valóban magaménak mondhatom-e.
Jó lett volna úgy felnőni, hogy legalább egyetlen embernek meg tudtam volna felelni. Ha nekem nem is sikerült, szeretném, ha minél több gyerek megélhetné ezt. Ezért is dolgozom a gyermekvédelem egyik átmeneti otthonában, ahová Böjte Csaba hatására mentem.
Kiskoromban mindig felnőtt akartam lenni, és nagyon örülök, hogy ezt már kinőttem. Mindig olyan vonzónak tűnt, amit ők tudtak. Birtokoltak valamit, amire vágytam: hatalmat és szabadságot. Ha én lehetnék az, aki megmondja, hogy mit, mikor és hogyan szabad, akkor sokkal többet és több dologgal játszhatnék – gondoltam én, a csekély életkori sajátosság. Alacsony küszöbről nézve nagy volt a világ és a benne élők, és a nálam magasabbak voltak azok, akikhez szerettem volna felnőni. Fene se gondolta volna, hogy ők is elég alacsonyak.
Hogy mitől kisnövésű az egész világ, holott hatalmasnak teremtetett, azt nem tudhatom. Ma is rejtélyesnek találom, hogy miért nem játszunk többet, és miért nem sírunk meg fájunk kevesebbet. Értem én, hogy fejlődünk, és ahhoz kellenek hibák és eszmék és bukások, de mégis, nem lehetne mindezt kicsit jobban csinálni?
Aki nem mutat rá a szeretetre a tetteiben, a szavaiban, a gondolkodásában, aki nem mutat rá Jézus Krisztusra, végeredményben „maga-mutogatóvá” válik. Semmi újat nem tudok mondani, amit ne mondtak volna már el ezelőtt 2000 évvel. Mégpedig azt, hogy szerethető vagy és legfontosabb az életünkben megtanulni szeretni. Ahogy János írja: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent.” (1János 4;7)
Azt szeretném, ha ebben a világban is Jól lennének az emberek.
Hogy több valódi szeretetet adjunk egymásnak. Abban biztos vagyok, hogy ezt nemhogy sokan, hanem mindenki nagyon szeretné. Sajnos a sokaság nem arra használja az eszköztárát, hogy gyűlölet helyett szeressen. Rabja az érzékeknek, vágyaknak, sóvárgásoknak és rengeteg hazugságnak. Az eszköztár, ami a szabadulásunkat elhozhatja, az egyedül Isten igéje és abból fakadó cselekedet, mert az maga a szeretet. Kézikönyvünk mindehhez pedig a Szentírás.
Higgyük el, ha a Mennyben minden „isteni”, akkor itt is az lesz majd minden. Ő ezt ígérte nekünk és ezért imádkozzuk:
„Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a Mennyben, úgy a földön is.”
Én is ezért írok.
