Miért ürülnek ki Nyugaton a templomok?

Fel kell tennünk a kérdést, hogy elsősorban Jézusra és szabadító kegyelmére, vagy inkább rendre, kiszámíthatóságra, és hozzánk hasonló felebarátaink megnyugtató közelségére vágyunk-e. Olvasói levél.

***

Mivel olvasónk írása egy korábbi, a Reformátusok Lapjában megjelent cikkre reflektál, közösen jónak láttuk volna, ha a válaszcikk is ugyanazon a felületen jelenik meg. A Reformátusok Lapja azonban elzárkózott annak közlésétől, így a párbeszéd elősegítése érdekében adunk helyet írásának a Szemléleken.

***

Egy protestáns nézőpont

Tanulságos cikk jelent meg nemrég a Reformátusok Lapjában. Szerzője, Márkus Tamás református lelkész amellett érvelt, hogy a nyugati templomok kiürülésének elsősorban teológiai okai vannak.

Először az észak-amerikai felekezetek létszámának drasztikus csökkenését tekinti át röviden a XX. század második felétől napjainkig, melyhez neves amerikai szerzők, Timothy Keller és Dean Kelley könyveit vette alapul. Ezután az európai helyzetet veszi szemügyre, leginkább a hollandiai, németországi és skóciai egyházak közelmúltbeli történetét, és röviden kitért a világ más régióira is. Végül levonja a végkövetkeztetést:

egyetlen típusú közösség növekszik, nevezetesen a teológiailag és etikájukra nézve konzervatív közösségek. De vajon milyenek ezek?

Kelley szerint ezek „főként a lelki szükségletekre és a természetfeletti (…) kozmikus kijelentésekre, azok közül is Isten létezésére, Jézus feltámadásának igazságára, a Szentléleknek a belső változásban kifejtett erejére, Jézus halálára, a bűnbocsánatra, valamint Isten országának végső eljövetelére összpontosítanak.” Azok a közösségek viszont, melyeknek létszáma csökken, a szekularizáció áldozatai. Szerinte − és más német szerzők szerint is − elutasítják a csodákat, a Szentlélek általi újjászületést, a feltámadást, a Szentírás szavahihetőségét, Krisztus helyettes bűnhődését, és átértékelik a házasságot. Relativisták, langyosak, individualisták. Az Igét feláldozva próbálnak hitelesek és autentikusak lenni és maradni.

A cikkíró ezután kijelenti, hogy a rohamosan csökkenő felekezetek − például az Amerikai Egyesült Államokban az egyik presbiteriánus és a legnagyobb evangélikus − esetében a visszaesés oka az, hogy teljesen azonosultak a progresszív eszmékkel. Az európai protestáns egyházakról megtudjuk, hogy „ugyanúgy lejátszódtak az előbb vázolt destruktív folyamatok”. Hogy mi a „destrukció”, arra fentebb láthattunk példákat, ám hogy mi a „progresszió” pontosan, az nem derül ki. Egyetlen pontot emel ki a szerző mint afféle szociológiai lakmuszpapírt, melyet hosszan elemez: vajon az adott egyházban megáldják-e az azonos neműek kapcsolatát vagy házasságát? Ha igen, az adott szervezet (Európában 18 egyház) destruktív és progresszív.

Amiről a konzervatívok hallgatnak

Javarészt egyetértek Keller és a többiek látleletével.

Aggódva figyelem, ahogy számos felekezetben már a legalapvetőbb keresztény dogmákat is megkérdőjelezik,

mert szerintem számos területen egyszerűen nem köthető kompromisszum. Ugyanakkor nem vagyok biztos abban, hogy az elsődleges szempontok közé tartozik az emberek szeretetkapcsolatának nemi meghatározottsága.

Utóbbi pontnál meglátásom szerint fontosabb, hogy miről nem beszél a Reformátusok Lapja az úgynevezett „konzervatív” gyülekezetekkel kapcsolatban. Néhány friss, a keresztény fundamentalizmussal számos átfedést mutató „evangéliumi”, „evangelikál” és „konzervatív” protestáns közösségekkel kapcsolatos kutatási eredményt szeretnék ismertetni a valláspszichológia és a neurobiológia területeiről, melyekről úgy gondolom, hogy nélkülözhetetlenek a teljesebb kép kialakításához.

Milyenek még ezek a bizonyos konzervatív gyülekezetek, azon kívül, hogy ragaszkodnak az Igéhez, az apostoli hagyományhoz és a protestáns hitvallásokhoz? Ami az USA-t illeti, elkötelezetten oltásellenesek − egy 2021 szeptemberében publikált felmérés eredménye alapján a magukat agnosztikusnak vallók 15, az ateisták 9, míg a katolikusok 17 százaléka nem oltatta be magát. Ezzel szemben a protestánsok 32 százaléka oltatlan, és közülük kiemelkednek a magyarországi reformátusok által igen gyakran mintának tartott „fehér evangelikál” gyülekezetek, a maguk 40 százalékával. Az oltásellenesség esetükben markánsan biblikus alapú. A sok tucatnyi vers közül, amelyekre gyakran hivatkoznak, említhetjük a leprások meggyógyítását (Lukács 17:11-19), és a Szentlélekre való hivatkozást („Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? – 1 Kor 6:19). Az Ószövetségből népszerű az „Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem.” (Zsolt 30:2) és az „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ésaiás 53:5). Mindez különösen pikáns annak tükrében, hogy sok magyarországi református gyülekezet kifejezetten a Bibliára hivatkozva kéri az oltások felvételét.

A konzervatív gyülekezetekben kimagaslóan magas a különféle összeesküvés-elméletekben hívők aránya.

A 2020-as amerikai választások elcsalása, a vakcinákban található mikrochipek mellett az evangelikál gyülekezetekben óriási arányban beszélnek támogatólag az egyik legképtelenebb elméletről, a QAnonról. Ezek a felekezetrészek egyben általában Donald Trump volt amerikai elnök legeltökéltebb támogatói. A kreacionizmusról, vagy a hagyományos, „komplementer” női-férfi viszonyokról itt nem ejtek szót.

Egészen biztos, hogy felhőtlenül és feltétlenül örülnünk kell, hogy az ilyen gyülekezetek és felekezetek erősödnek és növekednek?

Rend és kiszámíthatóság

A fent bemutatott jellemzők elválaszthatatlanok attól az igazolt ténytől, hogy az evangelikálok és a keresztény fundamentalisták nehezebben tolerálják a bizonytalanságot, annál inkább a kiszámíthatóságot és a rendet. Tudományos eredmények sora mutatta ki a konzervatív és radikális konzervatív hitvilágok mind pozitív, mind negatív hatásait az egyes emberre és a gyülekezetekre egyaránt. Az összeesküvés-elméletek részben azért népszerűek, mert összetett problémákra egyszerű válaszokat nyújtanak, és ezáltal a bizonytalanság érzetét csökkentik.

Írásunk szempontjából mindez azért lényeges, mert fontos látni: egy csoport összetartozását és vonzerejét nagyban befolyásolja, hogy (létszámától és ideológiájától függetlenül) milyen és milyen mértékű fegyelmet, stabilitást és biztonságot képes nyújtani tagjainak. Ez azonban nem mond semmit (vagy keveset mond) az adott eszme- és hitrendszer igazságtartalmáról. A tévedhetetlenségnek és a tanok felsőbbrendűségének tudata, a minden élethelyzetre kizárólagosan helyesnek gondolt cselekedettípusok − mind csökkentik a kétértelmű, homályos események és mozgatórugóik okozta kétségek és bizonytalanság érzetét.

Végül fontos megemlíteni, hogy

a konzervatív gyülekezetekre igen jellemző az átfogó kontrollra való törekvés.

Az utóbbi évtizedben reneszánszát élő fogalom, a kollektív nárcizmus is jól írja le sok ilyen csoport dinamikáját. Mindez, hangsúlyozzuk, az ilyen közösségek rendkívül sok pozitív tulajdonsága mellett igaz.

Az egyes egyházak és felekezetek létszámnövekedésének és -csökkenésének lehetnek szociológiai, társadalmi és kulturális okai is, ismeri el Márkus, de hangsúlyozza, hogy szerinte azoknak mégis elsősorban teológiai okai vannak. „Azaz igenis számít a fennmaradásunk szempontjából is, hogy mennyire ragaszkodunk a Szentírás tekintélyéhez és kijelentett igazságaihoz, az evangélium üzenetéhez, valamint az ezekre épülő hitvallásos identitásunkhoz.”

Intézményes és személyes vallásosság

Az írás javára vált volna, ha a szerzője (néhány hozzá hasonlóan gondolkodó szerző könyvének idézése mellett) tájékozódik a vallásszociológiai trendekről is. Azt maga is nyilvánvalóvá tette, hogy nem az utóbbi évek, hanem évtizedek folyamatairól beszélhetünk: az amerikai episzkopális felekezetben az 1960-as évek közepétől a 90-es évek elejéig igen markáns csökkenés figyelhető meg: 3,4 millióról 2,4 millióra, majd 2019-re 1,6 millióra csökkent a hívek száma. A német evangélikusok létszáma 1990-ről 2015-re 29-ről 22 millióra apadt.

Ha a legfrissebb magyarországi és európai adatokat nézzük, hasonló eredményre jutunk. A 2020-ban a Századvég kiadónál megjelent Vallásosság Magyarországon című kötet, amellett, hogy kiválóan bemutatja az európai helyzetet és tendenciákat, 2017-ben úttörő magyarországi kutatást végzett a hazai helyzetre vonatkozóan is, páratlanul nagy mintán.

A számos eredményből itt kettőt említek: a vallási képlékenység és a személyes vallásgyakorlás kérdését. Az ezen területeken folytatott vizsgálatok arra mutatnak rá, hogy

a társadalom nagy részét nem lehet a hit kérdésében ridegnek leírni,

illetve arra, hogy az intézményes vallásgyakorláson túl a személyes vallásosság is hasonlóan fontos. Számos országban, ahol csökken a gyülekezetek száma, az Istenben vagy a felsőbb erőben hívők száma nem csökkent ugyanolyan mértékben.

Végül érdemes megemlíteni a kötet alapján néhány tényezőt, melyek a teológián túl befolyásolják az európai trendeket: „az autonómia és individuális döntések mellett elkötelezett értékrendszer sajátszerűségeinek” kérdései, „az állam és egyház szétválasztásának szükségszerűségére vonatkozó vélekedések”, „a különböző vallású szomszédok elfogadásán keresztül a vallási pluralizmus elfogadása”, az életkor, az iskolai végzettség, a jövedelmi helyzet, a nem, és így tovább. Ha valakinek a magyarországi helyzet is eszébe jut ezekről, az talán nem a véletlen műve.

Rend és szabadság

Az aggasztó folyamatoknak sokszor tényleg triviális okai vannak. Ha például valaki azt próbálja megérteni, miért járnak az emberek kevesebbet templomba, akkor ott a növekvő életszínvonalat, a többet sportoló gyermekeket, a több utazási lehetőséget, és az evangélium relevanciájának csökkenését érdemes megemlíteni, az egyházi vezetőkkel szembeni bizalomhiány vagy az online igehirdetési alkalmak gazdagsága mellett. Sokszor a személyes hit nem csorbul, bár tény, hogy szervezett csoportban (természetesen) minden közösségi alkalom emberibb és biblikusabb.

A trendek „visszafordítása” − ha a megújulás és ébredés helyett pusztán vissza akarunk térni a több száz évvel ezelőtt bevált módszerekhez − mint láttuk, sok negatív következménnyel járhat.

A fentieket is figyelembe véve kockázatos néhány felületes jegy alapján sommás véleményt alkotni. Ezzel saját felekezeteinket, gyülekezeteinket téveszthetjük meg!

Sokan gondolják, hogy ahol nincs Isten, ott rend sem lehet. Pedig ahol van Isten, ott is lehet nagy rendetlenség. A legmagasabb szintű rend az Istennel való kapcsolatban gyökerezik, de nélküle is kialakítható stabil társadalmi rend a világban. A keresztényeket nem az különbözteti meg a nem-keresztényektől, hogy az előbbiek rendben élnek, hanem az, hogy a keresztényeknek egyedül Jézus ad igazi vigasztalást és reményt.

Minden hívőnek meg kell kérdeznie magától: elsősorban rendet, fegyelmet, megnyugvást szeretne a világba és saját életébe, vagy az élő, bennünket örökké tetemre és megújulásra hívó Jézussal akar együtt járni, még ha az bizonytalansággal és kétségekkel is jár együtt. A kettő természetesen nem zárja ki egymást, sőt. Mégis, gyakran elfelejtjük, hogy az evilági útkeresés és válasznélküliség is teremtőek és felszabadítóak lehetnek, ha ráébredünk, hogy az Igazság és az Élet tölti meg azokat reménnyel és biztonságos fogódzókkal.

Az üresedő templomokat pedig Isten tölti majd meg újra.

Monostori Tibor