Különvélemény Venezueláról: „Amerika a hatalom felelősségével cselekedett”

„A rendcsinálás nevében, de nemzetközi, sőt kongresszusi jóváhagyás nélkül végrehajtott fegyveres rajtaütés azt az üzenetet hordozza, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ezt a machiavellista hatalomgyakorlási elvet azonban annak a Bibliának egyetlen passzusa sem támasztja alá, amelyre Donald Trump letette az elnöki esküjét” – szólt szerzőnk, Erszény Krisztián írásának tételmondata az amerikai elnök venezuelai akciójáról. Olvasónk, Kovács Károly vitacikkel reagált a témára.

Mit gondoljunk keresztényként a venezuelai elnök lekapcsolásáról? című cikkük napok óta foglalkoztat. Keresem magamban a válaszokat, hogy miért születik ilyen írás, mi a célja, és ezt olvasva miért fognak el vegyes érzések? Tételmondatnak tartom cikkük zárógondolatát, amely szerint a „keresztény hagyomány legmélyebb intuíciója éppen az, hogy az erőnek is vannak határai”. Ugyanakkor gondolkozó emberként, a témát valamennyire ismerve felelősségemnek érzem, hogy a kézenfekvő igazságon túlnézve, több oldalról, az európai értelmiségi reflexeken is túlmenően értelmezzem a kérdést.

Ha az ember értekezik, érvel, netán prédikál, mindig jó, ha kéznél van egy idézet a Szentírásból, amellyel mondanivalóját megtámaszthatja. Így tett a cikk szerzője is, és magam sem tehetek másként: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes.” (Róm 12,2)

Más ország elnökét önkényes katonai akció keretében elrabolni, és ezzel a nemzetközi szokásjogra fittyet hányni valóban elítélendő cselekedet.

Ha ezt egy európai kultúrérzülettől távoli stílusú, hiú figura teszi, akkor kiváltképpen. De vegyünk elő további nézőpontokat! Nézzünk meg az emberi arrogancián és szeszélyen túli értelmezéseket is!

Vajon egy katonai és gazdasági szuperhatalom első embereként, a világ valamennyi régióját elemezve, figyelve, nem adódik-e másfajta perspektíva? Ebből pedig nem ered-e másfajta felelősség? Bár vitatható, hogy beszélhetünk-e még az amerikai dominancia által fenntartott Pax Americanáról, az kétségtelen, hogy az Egyesült Államok az egyetlen globális erő. Ha tehát az elnyomottak a világ bármely pontján külső segítséget remélnek, akkor reményüket az Egyesült Államok közbeavatkozása testesíti meg. Nem Kína, nem Európa, nem más.

Ahogy ’56-ban mi is az USA érkezésében bíztunk,

és ahogy a Balkánon, sőt a Közel-Keleten is az Egyesült Államok lépett, úgy Dél-Amerikában is ez volt az egyetlen lehetséges eszköz arra, hogy a lapok átrendeződjenek, a világ közfelfogása szerinti kedvező fordulat következzék.

Az Egyesült Államok vezetése tehát nem a kívülálló értelmiségi kegyességével és kényességével, hanem

a hatalom felelősségével köteles szemlélni az eseményeket.

Nem gondolom, hogy külön mérlegelnek erkölcsi szempontokat. De azt gondolom, hogy kalkulációikban igenis része van erkölcsi, humanitárius megfontolásoknak.

Hirdetés

Maduro elnök elrablásának sok aspektusa van. Tény azonban, hogy jelen tudásunk szerint ez volt a legkisebb emberáldozattal járó lépés, hogy egy vitathatatlanul elnyomó és pusztító társadalmi működés a végéhez érjen. Nagyobb katonai akció több áldozattal járt volna. Belső mozgalmak megerősítése pedig alighanem polgárháborúhoz és szintén jóval több áldozathoz vezetett volna.

A vezér levétele a sakktábláról és a játszma vezér nélküli folytatása tehát unortodox, de nagyon is emberbaráti, ügyes taktikai lépés.

Azt állítom, hogy ez a nemzetközi szabályoknak pont az a fajta felülbírálata, amelyet Nagy Sándor is megtett a gordiuszi csomó átvágásával. Nem a szabályokból indult ki, hanem a célt nézte. A célt nézve hozott helyes megoldást, és lett tette példaértékű. A felelősség az övé.

Vajon cikkük mondata, mely szerint a „keresztény hagyomány legmélyebb intuíciója éppen az, hogy az erőnek is vannak határai” nem éppen a fenti sakklépésre utal? A már idézett római levélből a „gondolkozásban megújulva” nem pont ilyen módon válik hitelessé? Vajon a nagyhatalmi játszmák realitásában mi másként értelmezhető a jóra való törekvés?

Ezt olyasfajta izgalmas és reális dilemmának érzem, mint a nazarénusok történetét a sorkatonaságban. 1848-ban, de még a 2. magyar hadseregben is voltak vállaltan pacifista, hitbéli meggyőződésük miatt fegyvert nem fogó sorkatonák – sorsuk gyakran a megaláztatás, olykor a halál volt. Vajon

az erő korlátozását a nazarénusok testesítik meg hitelesen, vagy a török ellen sereget szervező Kapisztrán János ferences barát példázata?

A venezuelai akció eredményét és kifejletét még nem látjuk. Éppen ezért ajánlom mindenki figyelmébe azt a keresztényi megértést, amellyel más ember cselekedetét érdemes vizsgálni, hiszen a teremtés ereje munkál általa is. A másik ember tettében is ott lehet az isteni akarat! Még akkor is, ha tévedéssel vagy gyarlósággal párosul. Maradjon tehát velünk a remény, hogy Venezuela népének jövője az amerikai lépés által jobb lesz, életek maradnak meg, és a világ utóbb inkább egy Nagy Sándor-i példázattal, semmint egy felbújtó precedenssel gazdagodik!

Erszény Krisztián írása ezen a linken olvasható.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.