„Levadászunk és megölünk” – keresztény mérlegen Donald Trump rettenetes retorikája

„Megtalálunk, feltérképezzük a hálózataitokat, levadászunk és megölünk titeket” – üzente az Egyesült Államok védelmi minisztere a kábítószer-terjesztőknek nemrég, Donald Trump jelenlétében. Pete Hegseth arra reagált így, hogy az amerikai elnök terrorista szervezetté nyilvánította a drogkartelleket. Trump megválasztásának első évfordulóján Erszény Krisztián azt helyezi mérlegre, hogy a politikus egyes szavai, gesztusai miért ütköznek nemcsak a jogállamiságba, hanem a keresztény tanításba is.

„Nem hiszem, hogy formálisan háborút fogunk hirdetni. Inkább egyszerűen megöljük azokat, akik drogot hoznak be az országba, rendben? Megöljük őket. Halottak lesznek.” – nyilatkozta Donald Trump egy másik alkalommal. Abból, hogy a fenyegetés legfelsőbb szintű politikai vezetők szájából hangzott el, joggal gondolhatjuk, hogy ez nem puszta retorika, hanem állami szinten kimondott ígéret. Hogy a politikai vezetés az ítélkezés jogi folyamatát megkerülve elpusztítana minden olyan célpontot, amely megfelel a gyanúnak. És bár a drogkartellek világszerte valóban hatalmas szenvedést, halált és pusztítást okoznak, fel kell tennünk a kérdést:

mi történik egy társadalommal, ha az állam a megtorlás és a gyilkolás nyelvén kezd beszélni?

A keresztény hit egyik alapja, hogy az ember bűnösként is Isten képmása; méltósága tehát nem attól függ, mennyire romlott vagy igaz, hanem attól, hogy Isten életet lehelt belé. A jogállam fogalma ehhez illeszkedik abban, hogy senkit sem lehet ítélet nélkül megölni. De ideális esetben maga a gyilkolás mint megtorló vagy büntető eszköz sem lehet jó, civilizált válasz.

Ha a magát presbiteriánusnak valló Trump jóváhagyását adja ahhoz, hogy a „levadászás” és a megtorló gyilkosság elfogadható eszköz, akkor azt állítja, hogy bizonyos emberek már nem részesei az isteni méltóságnak, de a jog által biztosított, igazságos elbírálásnak sem. Ez az a pont, ahol az evangélium erőteljesen szembemegy a politikával. A keresztény tanítás ugyanis azt mondja, hogy

senkit nem lehet megfosztani a belátás, a megbánás és a megtérés lehetőségétől.

Ha a politika azt üzeni, hogy vannak, akiket minden mérlegelés nélkül meg kell semmisíteni, akkor olyan útra lépünk, amelyen a bosszú megelőzi az igazságot, az erőszak a jogot, a félelem a reményt.

Talán emlékszünk arra a megnyilvánulásra is, amikor az elnök a nemrég meggyilkolt Charlie Kirk temetésén arról beszélt: nem értett egyet a keresztény aktivistával abban, hogy a legjobbat akarta ellenfeleinek. „Utálom az ellenfelemet, és nem akarom neki a legjobbat. Sajnálom.” – mondta. Kijelentésének súlyát csak növeli, hogy azután hangzott el, hogy Kirk özvegye, Erika kijelentette: megbocsátott a férjét megölő férfinak, és „a gyűlöletre nem a gyűlölet a válasz.”

Ennek a gondolatnak a logikáját képviseli az a korábbi rendelkezés is, amellyel a Trump-kormány „zéró tolerancia” elvű bevándorláspolitikája jegyében gyermekeket szakítottak el a szüleiktől, vagy az a narratíva, amikor a Capitolium ostroma előtt az elnök arról beszélt: „Soha nem adjuk fel, soha nem ismerjük el a vereséget, le fogunk sétálni a Capitoliumhoz, és buzdítani fogjuk bátor szenátorainkat és képviselőinket. Harcolni fogunk, pokolian!” Kérdésessé teszi a keresztény lelkületet Trump elnökségének kegyelmi gyakorlata is, amelynek alapján kegyelmet adott több, hozzá politikailag közel álló személynek, illetve olyan embereknek, akik lojálisak maradtak hozzá akkor is, amikor jogi eljárások folytak ellene. Valamint amikor kijelentette, hogy önmagának vagy családtagjainak is bármikor adhatna kegyelmet, ha akarna. Mindez ütközik az igazságosság keresztény felfogásával, mert azt üzenik, hogy a hatalom közelében állók mentesülhetnek a felelősségre vonás alól, másoknak pedig nem jár ugyanaz az elbírálás.

Visszatérve az eseményhez, amelyen Trump a kartelleket „a nyugati félteke ISIS-ének” nyilvánította, joggal kérdezhetjük, hogy mi a helyes reakció ezekkel a szervezetekkel szemben. Tétlenül nézni a gyilkosságokat, a drogok okozta pusztítást? Természetesen nem, a bűnnel szemben fel kell lépni – de nem bármely eszközzel, nem úgy, hogy mi is bűnt követünk el. Mert ha csak egyszer kimondjuk: vannak, akiket tárgyalás nélkül lehet halálba küldeni, akkor mi akadályoz meg abban, hogy holnap másokat nyilvánítsunk törvényen kívülivé, feláldozhatóvá? Ha az állam legitimálja a tárgyalás nélküli megtorló gyilkosságokat, akkor ez a drasztikus erőszak nem talál-e vissza majd azokhoz is, akik egyszer még azt hitték, urai a helyzetnek? (Megjegyzendő, hogy az Egyesült Államokban a törvény sem ír elő halálbüntetést a kábítószer terjesztőire, csak különösen minősített, például ember halálával járó esetekben.)

Keresztény szemmel az egyik legnagyobb kockázat az, hogy torzul az istenkép. Ha a hívő azt látja, hogy a kereszténységet valló elnök szemében az igazságosság egyenlő a megsemmisítéssel, akkor könnyen úgy kezdi látni Istent is, mint aki elsősorban büntet, nem pedig mint aki gyógyít és hazahív. Pedig Krisztus nem azt mondta, hogy „vadásszátok le az ellenségeiteket”, hanem azt, hogy „szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért” (Mt 5:44). Ez nem naiv idealizmus, hanem az evangélium legerősebb, legprovokatívabb mondata!

Hirdetés

A politikai beszédnek súlya van, ezért kérdés: elfogadjuk-e, hogy a biztonság ára az emberi méltóság feladása? Vagy képesek vagyunk kimondani, hogy az igazság nem lehet a vérszomjat kielégítő, egyoldalú erőszak alkalmazása, és a béke megteremtése, megtartása nem épülhet kivégzésekre? Mert ha azt mondjuk, vannak, akik túl bűnösök ahhoz, hogy igazságos ítéletet kapjanak és a büntetést vállalva éljenek, akkor elfelejtjük, hogy egyikünk sem volna itt, ha Isten ugyanígy gondolkodna rólunk.