A legvérmesebb kritikusok szerint a szokásos egyházellenes törekvések sorába illik, ezért mindenestül elvetendő a Konklávé. Más, árnyaltabb – köztük katolikus körökben is megfogalmazott – vélemények úgy tartják: bár színvonala és/vagy tartalma helyenként hagy kívánnivalót maga után, az amerikai-angol filmnek vannak erényei. A Szemlélek is beült a moziba.
Nem az angol Robert Harris volt az első, aki 2016-os Conclave (Konklávé) című regényében fikciós környezetbe helyezett, és meghökkentő kimenetellel jelenített meg egy pápaválasztást. The Shoes of the Fisherman (A halász cipője) címmel az ausztrál Morris L. West már 1963-ban eljátszott a gondolattal, hogy Szent Péter székébe olyan jelölt – az elhunyt pápa által in pectore, azaz a politikai helyzet miatt titokban kinevezett ukrán bíboros – kerül, akire végképp senki sem számított. A regény pont június 3-án, XXIII. János pápa halálának napján jelent meg, és egy formabontó, gesztusaival a mostani Ferenc pápára hasonlító Péter-utód alakját rajzolja meg. Ekkor az egyházat megújító II. Vatikáni Zsinat alig nyolc hónapja ülésezett, így el lehet képzelni, hogy a cselekménybeli I. Kirill mekkora kontrasztként jelenhetett meg a régi stílusú pápasághoz szokott olvasók előtt.
West művéből többek között Laurence Olivier, Anthony Quinn és Vittorio De Sica szereplésével 1968-ban filmet forgattak – csakúgy, mint most Harris könyvéből tette Edward Berger rendező (korábban: Nyugaton a helyzet változatlan, Terror, Rio, Volt egyszer két Németország). A hazánkban október végén bemutatott alkotásban olyan színészek remekelnek, mint Ralph Fiennes, Stanley Tucci, Isabella Rossellini vagy John Lithgow. A forgatókönyv alapjául szolgáló mű – eredendően újságíró – szerzője történelmi regényeivel tört be az irodalmi piacra, és különösen kedveli a „Mi lett volna, ha…” típusú cselekményeket. Mindjárt első, Fatherland (Apaföld) című, 1992-es regényében a félmúlt egyik lehetséges alternatívájaként azt taglalja, mennyiben lett volna más Európa, ha a II. világháborút a náci Németország nyeri.
A Konklávé az első, és mindezidáig egyetlen egyházi témájú regénye, így nem mondható tárgya avatott szakértőjének. Ehhez képest – legalábbis a film alapján – elég jól felkészült a kérdéskörből, sőt gyanúnk szerint olvashatta Morris L. West 1963-as művét is. Nála ugyancsak meghatározó szereplő egy in pectore kinevezett, a könyvben iraki, a filmben már afganisztáni bíboros, mely eljárás annyira ritka a Vatikán modern kori gyakorlatában, hogy e motívum alkalmazása/átemelése akár a plágium kérdését is felvethetné. És ami a szerző világnézetét illeti: életrajza szerint korábban a brit Munkáspárt támogatója volt, ma pedig a Liberális Demokraták híve. Ilyenformán azok számára, akik a filmet egyházellenesnek látják, és minden ilyen esetben tudni vélik, honnan fúj a szél, ez a körülmény nyilván értékes muníció. De erről kicsit később.
A Konklávé valamikor az elképzelt közeljövőben játszódik. A regnáló pápa halála után új választást tartanak, melynek négy esélyese a szavazássorozat kezdetén a progresszív Bellini bíboros az Egyesült Államokból; konzervatív nigériai kollégája, Adeyemi; a mérsékeltebben hagyományőrző kanadai Tremblay; valamint az olasz Tedesco, aki tradicionalista nézeteivel a II. Vatikáni Zsinat előtti egyházat kívánja vissza. A főszereplő pedig a liberális szárnyhoz húzó, hitével bajlódó Lawrence bíboros (Ralph Fiennes), aki a konklávé levezénylőjeként végigkíséri a filmbéli fejleményeket.
A történet két fő cselekményszálat sző egy fonattá. Mindenekelőtt a pápaválasztás informális egyeztetésekkel, lobbizással, intrikákkal tarkított folyamatát a bíborosok összesereglésétől a szavazási fordulókon át a váratlan, meghökkentő végkifejletig. Ezzel párhuzamosan bontakozik ki az egyik főszereplő összeesküvése, majd annak leleplezése a személyes érdekek főpaphoz méltatlan képviseletével, az ellenjelöltet kompromittáló ügy „feljátszásával”, titkos számlamásolatok köröztetésével és hasonló módszerekkel.
Robert Harris regénye alapján a forgatókönyvet Peter Straughan írta (korábban: Suszter, szabó, baka, kém, Kecskebűvölők, Mrs. Ratcliffe forradalma). Az angol szerző egy interjúban elmondta, hogy katolikusnak nevelték, egykor ministrált is; hitét nem, felekezeti identitását viszont bizonyos értelemben megőrizte, e kettősség miatt is érdekelte a feladat. Mint kifejtette, leginkább a főszereplő Lawrence bíboros karakterével tudott azonosulni, merthogy számára ő testesíti meg azt a „vonakodó hőst”, akire korunknak szüksége van. „Az elején még minél kisebb megrázkódtatásokkal akar túlesni a választáson, hogy aztán visszavonulhasson, és megpróbálja visszanyerni hitét. Karakterét az teszi érdekessé, hogy egy ponton úgy dönt: ahelyett, hogy a könnyebbik utat választaná, küzdeni fog mindazért, amit helyesnek tart” – nyilatkozta a forgatókönyvíró, jelezve, hogy érdeklődésének tárgya nem csupán az egyház belső élete, hanem általános érvényű jellemvonások felmutatása.
Ez lényeges körülmény, mert ha az alkotásra nem a legszigorúbb katolikus elvárásokkal tekintünk, hanem – egy kritikus kifejezésével – „intelligens módon szórakoztató” filmként szemléljük, amely történetesen vatikáni környezetben játszódik, ám a szó legtágabb értelmében egyetemes gondolatokat indíthat el nézőjében, máris több értéket fedezhetünk fel benne. Márpedig az alkotók a klérusban itt tetten érhető, ám azon is túlmutató emberi viszonyrendszereket jelenítenek meg, és ábrázolják a közös ügy iránt érzett felelősséget az abból fakadó személyes ambíciókkal kéz a kézben, mutatják meg a hatalom természetét, és az alá-fölérendeltségből eredő kiszolgáltatottságot.
Jól példázza mindezt a film egyik kulcsjelenete, amikor Lawrence bíboros a konklávé kezdetén mondott beszédében
az egyház egyik meghatározó vétkének nevezi a bizonyosságot, és bátorítja társait, adjanak teret a kételynek – máskülönben a hitből vakhit válik.
Példaként Jézust említi, aki a kereszten maga is úgymond az elbizonytalanodását fejezte ki, amikor így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Az iménti szavak értelmét jól ismerő kritikusok joggal figyelmeztetnek, hogy egy bíborosnak tudnia illene: ez esetben nem a szó hétköznapi értelmében vett kételyről van szó. A Megváltó a 22. zsoltár első sorát idézi – a haldokló zsidók szokásos imáját – kis változtatással, és a legkevésbé sem számonkérőn, hanem Isten szándékát fürkésző módon, „odabízó hitvallással”.
Hasonló motívum, amikor a film elején az elhunyt pápáról az egyik bíboros azt mondja: tudomása szerint neki is voltak kételyei. „A hitében?” – kérdezi társa. „Nem. Az egyházban” – hangzik a válasz. Ha szó szerint vesszük, ezt állítani a Jézus földi helytartójának tekintett egyházfőről maga a blaszfémia. Ha viszont képletesen értelmezzük, és például Ferenc pápának a klerikalizmust, egyes egyházi gyakorlatokat bíráló szavaira gondolunk, mindjárt a helyén tudjuk kezelni a film ilyen jeleneteit.
Ezek a jelenetek ugyanakkor zavarba ejtően kettősek. Ami a látványt illeti: igényes operatőri munka, szép, olykor festményszerű beállításokkal – a színészi teljesítmények mellett ezt a vérmesebb kritikusok is elismerik. Ugyanakkor szinte az egész cselekmény nyomasztóan zárt, sötét tónusú térben zajlik. A látványtervező a konklávé helyszínét, a Sixtus-kápolnát a drámaibb hatás kedvéért a valóságosnál börtönszerűbbnek, a bíborosok szállását pedig lehangolóan szürke falúnak, falansztert idézőnek álmodta meg – ezzel is hangsúlyozandó az esemény, illetve az egyház központjának világtól elzárt, titokzatos mivoltát. Ha ezt kevésbé valószerűtlen, illetve hatásvadász módon teszi, az csak javára vált volna a mozi hitelességének. Ugyanez mondható el az összeesküvésszálat sejtelmes kísérő, baljós, thrillereket idéző zenéről. Mondják, a filmzene akkor éri el célját, ha szinte észrevehetetlenül simul bele a történetbe, vagy emel ki bizonyos jeleneteket. Itt ellenben többször azt érezni, hogy a hatást a végletekig fokozva rátelepszik az alkotásra, sőt nem egy esetben mondhatni „leugrik” a vászonról.
Miközben a cselekmény a mű sok dicsérője szerint sem túl erős, sőt helyenként közhelyes, illetve sekélyes – egyikük szerint „egyes jeleneteket a ChatGPT is írhatta volna” –, a bíborosok párbeszédei, még ha elnagyoltan is, de híven illusztrálják az egyház főbb törésvonalait. Legalábbis azokat, amelyek az újságok számára témát szoktak adni: „konzervatív” és „liberális” irányzatok, erőskezű kontra másokat meghallgató egyházi vezető, igazság versus irgalom, modernizmus vagy hagyományőrzés, bevándorlás, iszlám, terrorizmus, homoszexualitás, az afrikai egyház és a cölibátus nehéz viszonya. És amint Ferenc pápa erénye, hogy mer nem intézményként, hanem hús-vér, esendő, adott esetben haragra gerjedő, majd bocsánatot kérő emberként viselkedni, a film is érzékletesen rajzolja meg a bíborosok emberi vonásait: hogyan cigarettáznak önfeledten, hogyan veszítik el türelmüket és emelik fel a hangjukat, vagy hogyan pletykálkodnak a folyosón.
Miközben az alkotók kétségtelenül a progresszívnek mondott irányzat szemszögéből láttatják az eseményeket, a mű a szereplők többségét szerencsés módon nem fekete-fehér személyiségként jeleníti meg. Megmutatja, esetenként átélhetővé teszi kinek-kinek a maga igazságát, motivációit, és a negatív karakterekben is mutat rokonszenves vonásokat. Amikor pedig az Isabella Rossellini alakította apáca a történet egy pontján gúnyos pukedlizéssel fejezi ki, mit is gondol a jelenlétében civakodó bíborosokról, abban a finom, fricskaszerű mozdulatban alighanem sok néző klérussal kapcsolatos érzülete benne van.
„Nem akartunk kesztyűs kézzel bánni az egyházzal, hiszen sok minden felróható neki, ugyanakkor a katolikus egyház szívét tiszteletteljesen akartuk bemutatni” – nyilatkozta Peter Straughan forgatókönyvíró. És ha lehet hinni neki, az illetékesek kifejezetten segítőkészen vezették végig a stábot a Vatikánon, hogy az egyes helyszíneket annak alapján rekonstruálhassák a stúdióban. Eddig nem érkezett, és témája miatt nem is valószínűsíthető olyan elismerés a Konklávéról, mint amilyet a papi abúzusokról szóló Spotlight című, 2015-ös amerikai film bemutatója után fogalmazott meg a Szentszék. Mindenesetre az, hogy a regény cselekményének ismeretében segítették annak megfilmesítését, legalábbis jóindulatot mutat.
Az alkotás jó szakmai visszhangot kapott. A Rotten Tomatoes nevű internetes filmes oldal összesítése szerint a kritikák több mint 90 százaléka kedvező, az átlagos pontozás pedig 8/10. Az egyházi sajtóban már jóval megosztottabb a fogadtatás. Progresszívnek nevezett helyeken, például a jezsuiták America magazinjában vagy a National Catholic Reporterben hangsúlyozták a Konklávé művészi értékét, és üdvözölték üzenetét a befogadó, irgalmas, másokat nem kioktató, hanem meghallgató egyházról – lásd a minapi püspöki szinódust a szinodalitásról.
Más helyeken viszont jobbára negatív kritikák jelentek meg, kifogásolva a film fent taglalt alapállását, a bíborosok úgymond karikatúraszerű ábrázolását, és azt, hogy a szereplők többsége a maga pecsenyéjét sütögető, nem pedig az egyházáért felelősséget viselő főpapnak mutatkozik. Szóvá teszik, hogy a forgatókönyv csak a már idézett egyházi „slágertémákat” tartalmazza, és még csak utalást sem tesz azokra a mélyebb, hitbeli, lelki, pasztorális tényezőkre, amelyeket a bíborosok egy valóságos konklávén mérlegelnek. „Ha érdekel egy olyan film a katolikus egyházról, amelynek forgatókönyvét akár a The New York Times szerkesztőbizottsága is írhatta volna, akkor ez a te mozid” – summázta véleményét a mű megtekintése után a markáns médiatevékenységet folytató Robert Barron amerikai püspök. (A liberális napilapban megjelent kritika valóban sok értéket lát a filmben, de nem lelkendezik érte, sőt a már emlegetett – de a spoilerezést elkerülendő nem részletezett – végét elhibázottnak és hiteltelennek tartja, ami rányomja bélyegét az egész műre.)
Mivel az egyháznak a jelenleginél gyalázatosabb már nemigen lehetne a sajtója – ellentétben azon véleményekkel, amelyek szerint a bíborosok filmbéli ábrázolása kárt okoz a katolicizmusnak – a Konklávé aligha tud rontani a helyzeten. Mi több, ha hibáin túllendülve az erényeire, a főpapi párbeszédekből kihüvelyezhető üzeneteire figyelünk, akkor nem azt fogjuk számolgatni, hány teológiai tévedést vagy egyházellenes törekvést érünk tetten a vásznon, hanem olyan – helyenként görbe – tükörként szemlélhetjük, amelybe belepillantva mérlegre helyezhetjük saját egyházképünket, a pápasághoz fűződő viszonyunkat, vagy akár mindennapi kereszténységünket.
