„Meleg a gyermekem, mitévő legyek?” – Egy érintett katolikus szülőpár vallomása

Ötgyermekes család, katolikus szülők, akiknek elsőszülöttje évek óta meleg párkapcsolatban él. Hogyan dolgozták ezt fel, és milyen tanulságokkal szolgálhat esetük más, hasonló cipőben járó családok számára? Mivel a széles nyilvánosság előtt nem tudják vállalni helyzetüket, ezért anonim az interjú „Róberttel” és „Ágnessel” a fiukról, „Tamásról.”

‒ Hogyan tudtátok meg?

‒ Ágnes: Egy véletlen folytán. Fiunk egyszer valahogyan az én profilommal volt bejelentkezve a Youtube-ra, és az előzmények között feltűnően sok, a melegség témájával kapcsolatos videót láttam. Ez bogarat ültetett a fülembe. Aztán egy-két napi őrlődés után rákérdeztünk, hogy mi ez. Ekkor mondta el.

‒ Ez hány éve történt, és milyen idős volt ekkor a fiatok?

‒ Róbert: Most 27 éves, és ez olyan öt éve történt.

‒ Ágnes: Van az nyolc-kilenc is. Érettségijére külföldi utat adtunk neki ajándékba; egy fiúval együtt ment, de akkor még nem tudtuk, hogy milyen viszonyban vannak. Azon a nyáron tudtuk meg.

‒ Voltak előjelek?

‒ Ágnes: Már kisgyerekkorától kezdve, de akkor még nem volt egyértelmű számunkra, hogy miről van szó. Mindig nagyon szelíd, jó magatartású fiú volt, aki soha nem focizott, nem játszott katonásdit, nem voltak matchboxai. Már óvodásként is mindig a lányok társaságát kereste.

‒ Ez mondjuk jelenthetné azt is, hogy érdeklődik irántuk.

Hirdetés

‒ Ágnes: Persze, de az óvó néni mindig azt mondta: a csoportban vannak a fiúk, meg a Tamás és a lányok. Emellett szeretett kézműveskedni, a húgának ékszereket készített, meg ruhát tervezett.

‒ Róbert: Vagy éppen a nagymamával bábokat varrt.

‒ Ágnes: A férjem testvérei már hároméves kora körül szóltak, hogy figyeljünk Tomira, mert valami lehet vele. Még cukkoltak is minket, hogy biztosan meleg.

‒ Ezekben az években sosem kapcsolt be bennetek a vészjelző?

‒ Ágnes: Nem. Ösztönösen hárítottunk, illetve azt gondoltam, hogy csupán az átlagosnál komolyabb, érettebb, érdeklődőbb, fogékonyabb fiú, akinek esténként már háromévesen a Búvár Zsebkönyvből kell olvasni, akinek a Toldi érdekesebb, mint a foci, vagy aki olyanokat mond, hogy anya, engem úgy érdekelnek az élet és a halál dolgai.

‒ Amikor megtudtátok, mi volt az első reakciótok?

‒ Ágnes: Engem elfogott a kétségbeesés: napokig zokogtam és magamba gubóztam.

Lelki szemeim előtt megjelent, hogy milyen gyötrelmes élete lesz, tele megpróbáltatásokkal és megszégyenítéssel.

‒ Róbert: Engem is sokként ért, de én hamar túltettem magam rajta. Nekem olyan szempontból szerencsém volt, hogy a szüleim ‒ igazi nagypolgári családból jövök ‒ mindig nyitottak voltak, rengeteg nyugati ismerőssel, köztük két érintett férfipárral. Vagyis már gyermekként találkoztam a jelenséggel, aminek következtében hamar elfogadóvá váltam.

‒ De első reakciód azért neked is a sokk volt.

‒ Róbert: Nyilván. Ebbe az is belejátszott, hogy

végiggondoltam, mennyi kirekesztésben, megbélyegzésben lesz része, mennyit kell titkolóznia, és hogy nem lesz gyereke. De aztán azt mondtam, oké, ha ez van, akkor így kell élni.

‒ Fiatok testvérei mit mondtak, amikor bátyjuk coming outolt?

‒ Ágnes: Azt hiszem, az utána következő testvérének, Briginek volt a legnehezebb feldolgoznia, mert ők együtt nőttek fel, ráadásul Tamás elsőszülöttként példakép a többiek számára.

‒ Róbert: Amúgy Brigi mintha előbb tudta volna, mint mi.

‒ Ágnes: Tényleg! Nekünk Tamás sokáig nem merte elmondani, mert attól félt, hogy elkergetjük. De, gondolom, valakivel meg kellett osztania ezt a feszültséget, ezért beavatta Brigit. Utánunk a testvérek is megtudták, és viszonylag hamar elfogadták a helyzetet. Olyan nem volt, hogy mindannyian leülünk, és megtárgyaljuk a dolgot. Ekkor a legkisebb még csak 4-5 éves volt, kialakulóban lévő nemi identitással, és nem akartuk, hogy ebben az érzékeny korszakban megzavarja. Hagytuk, hogy magától terjedjen el a gyerekeink között.

Tamás azt kérte, hogy a nagyszülőknek ő mondhassa el. Így is történt.

‒ Sokan a helyzeteteket a gyászhoz hasonlítják, csak ez esetben nem valakinek a halálát kell feldolgozni, hanem azt az álmot elengedni, amit a szülő a gyereke jövőjéről szőtt. Mivel neked volt nehezebb, Ági, téged kérdezlek: nálad is megvolt ennek a folyamatnak a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió, végül az elfogadás szakasza?

‒ Ágnes: Nagyjából igen, azzal, hogy a tagadás nálam korábban nyilvánult meg abban, hogy azt mondogattam, biztosan kinövi. Hogy majd jön egy lány, aki visszabillenti a megfelelő vágányra. Amikor szembesültem velem, hogy nem így lesz, az nehéz volt. Az ember alkot magának és a családjának egy boldogságideált, és amikor látod, hogy azt a gyerkőcöd más úton keresi és találja meg, azzal szembesülni nem könnyű.

De végül én is eljutottam az elfogadásra.

‒ Hány év kellett hozzá?

‒ Ágnes: Egy-két év kellett, hogy azt mondhassam, már nem lázongok.

‒ Esetedben feltételek nélküli elfogadásról, vagy csak beletörődésről van szó?

‒ Ágnes: Nehéz ezt szavakba önteni… De látom, ő így boldog, és ez mindent felülír.

‒ Róbert: Az én teljes elfogadásomat csak az árnyalja, hogy a fiam és a párja nem tud teljes értékű családot alkotni, saját gyermekkel.

Ha tehát választhatnék, hogy Tamás meleg legyen vagy sem, azt mondanám, hogy ne, mert úgy egyszerűbb volna az élete.

De ezt leszámítva nekem oké a dolog, mert azt látom, hogy részéről is oké.

‒ Miközben a homoszexualitás kialakulására nincs egyértelmű tudományos magyarázat, sok pszichológus szerint a szülőkkel való kapcsolatnak is köze lehet hozzá. Titeket kiegyensúlyozott családnak ismerlek, és semmi nem utal rá, hogy fiatok valami végzetes traumát szerzett volna. Mégis, volt bennetek önvád, hogy esetleg valamit ti rontottatok el?

‒ Ágnes: Bennem néha az mocorgott, hogy talán nagyon erős példa voltam, ezért Tamás inkább a női lélekkel tudott azonosulni…

‒ Róbert: …Pedig te éppen gyengéd nő vagy, nem az a domináns típus…

‒ Ágnes: …Úgy értem, hogy esetleg pont ezért „ellágyítottam” őt. Meg aztán, ne szépítsük, amikor nagyon érzékeny életszakaszban volt, te hetente hatvan órákat dolgoztál, mert miközben én itthon voltam a gyerekekkel, el kellett tartanod a családot. Nem csoda, hogy olyan erősen kötődött hozzám, hiszen téged alig látott, legfeljebb esténként, lefekvés előtt. Persze mindketten vállaltuk ezt a helyzetet.

‒ Róbert: Valóban, ugyanakkor mind az öt gyerekünk ebben a közegben nőtt fel, és a többi nem lett meleg. Ami pedig a nevelést illeti, senki nem születik szülőnek. Mindannyian élesben tanuljuk, és ha amúgy nem bántalmazod a gyerekeidet, nem telepszel rájuk, hanem normális ember vagy, akkor nem érdemes azon lamentálni, hogy mit ronthattál el. Te így voltál képes csinálni, és az embert annyi hatás éri, hogy senki nem tudja megmondani, a melegség kialakulása szempontjából kinél melyik lesz a meghatározó.

‒ Azon aggódtatok, hogy a többi gyereketekkel mi lesz?

‒ Ágnes: Igen. A két legkisebb gyermekünk jelenleg 16, illetve 19 éves, és még most is megvan a kis antennánk erre. A többieknek már van párjuk, így náluk úgy néz ki, már lefutott ez a meccs.

‒ Fordultatok pszichológushoz, amikor Tamás melegsége a tudomásotokra jutott?

‒ Ágnes: Nem.

‒ Róbert: Én azért sem szorgalmaztam, mert azt gondolom,

ezen nincs mit pszichologizálni. Azzal csak elültetnénk a gyerek fülében a bogarat, hogy baj van vele, nem normális, esetleg beteg. Ezt nem akartam.

‒ Inkább arra gondoltam, hogy kértetek-e tanácsot ahhoz, szülőként miként dolgozzátok fel a helyzetet.

‒ Róbert: Nem, mert szerintem egy szülő nem tehet mást, mint hogy elfogadja, még akkor is, ha nem ért egyet vele. Most olvasd a gyereked fejére, hogy vállalhatatlan útra lépett, netán tagadd ki? Azzal csak elmarod magadtól. Ilyenkor segít, ha belegondolsz, hogy milyen más, ennél sokkal súlyosabb drámák történnek mások életében.

Konkrét példák az ismerősi körből: az egyik családban a gyerek drogfüggő, a másikban alkoholista, a harmadikban meghalt. Ehhez képest a mi fiunk itt van, kiteljesedett élettel, boldogan.

‒ A családban, rokonságban, baráti körben kik tudnak Tamás helyzetéről?

‒ Ágnes: A nagycsaládból már mindenki tudja. Ezen kívül Tamás és párjának barátai, ismerősei.

‒ Olyannyira, hogy a közösségi médiában fényképet is megosztottak magukról.

‒ Róbert: Igen. Ő abszolút fölvállalja, mi viszont a tágabb környezetünkben elhallgatjuk.

‒ Miért?

‒ Róbert: Ez érdekes kérdés, mert miközben megbarátkoztam a helyzettel, a barátok, az ismerősök, a kollégák előtt titkolózunk. Ez azért van, mert azt tapasztalom, hogy a mi, ötvenes nemzedékünk, pláne az idősebbek körében sokan úgy tesznek, mintha elfogadnák, közben pedig az ember háta mögött könnyen mondanak olyanokat:

„Hallottad, hogy a fiuk buzi? Pedig olyan rendes, katolikus családból származik. Ki gondolta volna? Szegények! Hú, mekkora kereszt ez nekik!”

Én meg utálom, ha sajnálnak, ha segíteni akarnak; tessék engem békén hagyni! Vagyis nem akarom kitenni magamat és a családunkat annak, hogy a hátunk mögött súgjanak-búgjanak.

‒ Ágnes: Én is így vagyok vele, plusz nem szeretném, hogy azt találgassák, katolikus létünkre melyikünk okozott akkora traumát, ami miatt az egyikük meleg lett.

‒ Közben, ha vállalnátok a nyilvánosságot, az esetleg segítene javítani a homoszexualitás megítélésén és sorstársaitok helyzetén. Hogy ha egy ilyen rendes családban is előfordul, akkor ezek szerint létező jelenség…

‒ Ágnes: Így van, de mi nem jutottunk el idáig. Amúgy szerintem épp most van változóban a homoszexualitás megítélése, akár egyházon belül is.

‒ Róbert: Ezért is jó, hogy most ‒ ha név nélkül is, de ‒ beszélgetünk.

Ha csak egy családnak segítünk vele, már megérte.

‒ Templomjáró katolikusok vagytok. Milyen erkölcsi, hitbeli kérdések merültek fel bennetek?

‒ Róbert: Sőt alapvégzettségünk szerint mindketten teológusok volnánk. Amikor a dolog kiderül, az ember nyilván elgondolkodik azon, ez most egyházi szempontból hogy is van, de

én ebben a helyzetben elsősorban apa vagyok, és csak utána katolikus.

Szerencsénkre Ferenc pápa pont akkor kezdte meg szolgálatát és beszélt együttérzően a melegekről, amikor Tamás helyzetét megtudtuk. Meg aztán ismerjük a mondást: Isten nem teremt selejtet, tehát ha valaki ilyen adottságokat kapott, akkor azzal kell boldogulnia. Tudom, persze, az egyház azt tanítja, hogy a hajlam még nem bűn, csak ne éld meg, és akkor minden rendben van.

‒ Könnyű mondani…

‒ Róbert: Persze. Amikor viszont te vagy a családtagod érintett, más a helyzet, hiszen a szexualitás mélyen belénk van kódolva. Egy párkapcsolat egyébként messze nem csak a nemiségről szól, sőt az élet előrehaladtával, az erős fiatalkori ösztönök csillapodásával egyre inkább kevésbé lesz meghatározó. Ötvenpluszosként nekem sem szokott eszembe jutni, hogy heteroszexuális vagyok, nem ez határozza meg az életemet. Nem úgy, mint a természetes vágy egy társ után, akitől reggel elbúcsúzol, akihez este hazatérsz, akivel megoszthatod a gondjaidat. És még esetleg gyermeket is neveltek ‒ a mi esetünkben két olyan fiúról beszélünk, akikben több a gondoskodó, női gén, az anyai ösztön, mint más férfiakban. Ebből a kérdésből a társadalom csinál hisztériát, ezért is fájdalmas, hogy Tamásék az előítéletek miatt Magyarországon valószínűleg soha nem fognak tudni kézen fogva sétálni a városban vagy megölelni egymást a buszon.

‒ Ágnes: Én is forgattam magamban, hogy mi is a helyzet az egyház tanításával.

Akadtak, és talán most is akadnak kérdéseim, de arra jutottam, hogy a gyermekem boldogsága felülír minden mást.

Én egyébként felnőtt megtérő vagyok, tehát számomra sok minden nem annyira zsigerből jön, mint annak, aki beleszületett az egyházba.

‒ Úgy tudom, a fiatok egyházi iskolába járt. Ma templomjáró?

‒ Róbert: Nem. Sőt, a coming outja után átesett a ló túlsó oldalára. Pár évig feltűnő, nekem már-már provokatív hosszú, lila kabátban járt, karkötőt viselt, amire már én is azt mondtam magamban, hogy ez azért túlzás. Aztán szerencsére idővel konszolidálódott a helyzet.

‒ Ez persze még nem erkölcsi, inkább ízlésbeli kérdés.

‒ Róbert: Hogyne. Egyébként érthető reakció volt: miután megkönnyebbült, hogy nem kell többé titkolóznia, felszabadultság vett rajta erőt, és úgy érezte, mindazt meg kell mutatnia a világnak, amit addig elfojtott vagy elrejtett.

‒ Ágnes: Egyébként, talán a fiunk dolga miatt, az utóbbi években a vallás háttérbe szorult az életünkben.

‒ Róbert: Nem az a fő oka.

‒ Ágnes: De ez is szerepet játszott benne. Vagyis amikor azt mondjuk, hogy elfogadtuk a helyzetet, talán azért is van, mert nekünk már nem olyan mély a hitünk. Annak biztos nehezebb, akinek életében meghatározó a vallás.

‒ Vagy éppen könnyebb, hiszen a mélyen hívő ember könnyebben rá tud hagyatkozni Isten akaratára, gondviselésére.

‒ Ágnes: Valóban. Akkor úgy mondom, hogy

azoknak nehezebb lehet, akik formális vallásosságot képviselnek, és a törvény betűjét előbbre valónak tartják annak szelleménél.

‒ Jól tudom, hogy Tamás stabil párkapcsolatban él immár évek óta?

‒ Róbert: Igen, öt éve. Kapcsolatukat a nagycsalád jelenlétében egy házi szertartás keretében jelképesen is megerősítették, és esküvel kötelezték el magukat egymás mellett. Bejegyzett élettársi kapcsolatra is léphettek volna, de ezt egyelőre két okból sem szeretnék. Így jó eséllyel elesnének az örökbefogadás lehetőségétől ‒ azt csak egyikük tehetné meg, és a szabályozás előnyben részesíti a heteroszexuális párokat ‒, illetve nem akarják, hogy bárhol nyilvántartsák őket.

‒ Milyen élmény volt részt venni ezen a szertartáson?

‒ Róbert: Érdekes módon nagyon tartottunk tőle.

‒ Miért?

‒ Ágnes: Főleg 85 éves apósom miatt. Ahogy a férjem mondta, édesapja alapból elfogadó személyiség, de elkötelezett katolikusként távol áll tőle, hogy tevőlegesen támogassa a meleg párkapcsolatokat. Jó előre jelezte is, hogy ne számítsunk a jelenlétére. Ehhez képest Tamás őt kérte fel, hogy mondjon beszédet.

‒ Hogyhogy?

‒ Róbert: Mert ő a család központi alakja. A „nagy bölcs bagoly”.

Tamás pedig úgy kérte fel, hogy arra nem lehetett nemet mondani. Aztán olyan beszédet mondott, hogy utána a család még hetekig arról beszélt.

‒ Azon keresztény szülőknek, akik most kerülnek hasonló helyzetbe, mit mondanátok biztatásként?

‒ Ágnes: Én nehezen találom a szavakat. Valami olyasmit mondanék, hogy előállhatnak mindenféle élethelyzetek, de attól még nem kell föladni a szeretetet.

‒ Róbert: Én azt, hogy fogadják el a helyzetet, hiszen a gyerekükről van szó. Sőt, ennél erősebbet is mondok: fel a fejjel, minden rendben lesz! Egyébként pedig fontos, hogy erről beszéljünk, hiszen a statisztikák szerint a társadalom 2-10 százaléka meleg, ugyanakkor a katolikus közösségben ez máig erős tabu.

Üzenjük az érintetteknek, hogy ne szorongjanak, ne aggodalmaskodjanak, mert ezzel az élet igazán lényeges dolgai nem változtak meg.