Sokféle megközelítése létezik egyházon belül az LMBTQI+-jogoknak, a legelterjedtebbekkel szemben azonban számos ellenvetés tehető. Olvasói levél.
Keresztényként sokféleképpen viszonyulhatunk az LMBTQI+-jogokhoz és –mozgalmakhoz. Négy alapvető típust különítek el, amelyek közül álláspontom szerint kettő az, ami történetileg védhető, és amelyek között a vita elsősorban folyik. Mégis, a másik kettő álláspont sokkal elterjedtebb. Miért javaslom, hogy legyünk kicsit kritikusabbak a saját álláspontunkkal kapcsolatban?
Számos szempontból alakítottak már ki csoportokat ebben és hasonló kérdésekben. Az egyik legismertebb Samuel Wells világhírű anglikán papé, teológusé, aki Speaking the Truth: Preaching in a Pluralistic Culture c. kötetében (2008) négy nézőpontot különített el, kifejezetten a homoszexualitás kérdésében. Felsorolta ezek előnyeit és hátrányait, hangsúlyozva, hogy az álláspontok egymással párhuzamosan élhetnek az egyes gyülekezetekben, közösségekben.
Wells megnevezte egyrészt (saját szóhasználatában) a szentségre alapulót: ez kizárja a homoszexualitás tényleges megélését. Másrészt az Isten országára fókuszálót, amely szerint a homoszexualitás kérdése sokadrangú a jóval fajsúlyosabbak (Jézus élete és műve, szegénység, háborúk, evangelizáció) sorában. Harmadrészt a lelkipásztori megközelítést: őszinte szembenézést a valósággal, a bűnös természetünkkel, az egyéni küzdelmekkel és megaláztatásokkal, a világban és az egyházban mindig is nagy számban jelen lévő melegek aktivitásával. Végül a felszabadítás teológiáját, amely az igazságosságra, a változó világra, új bibliaértelmezésekre alapozva az emberi jogokra és egyenlőségre fektet kiemelt hangsúlyt.
Az időszerű magyarországi valóságra figyelve szintén négy álláspontot látok a tágabb LMBTQI+-közösséggel kapcsolatban. Két tengely mentén értelmeztem a kérdést. Egyrészt, az adott álláspont következetesnek tekinthető-e az elmúlt kétezer évet tekintve, akár részleteiben, akár elvi szempontból, de mindenképpen biblikus alapon? Ha igen, történetinek, ha nem (vagy csak korlátozottan), akkor a korszellemhez és a közvélemény igényeihez igazodónak (egy szóval: populárisnak) neveztem. Másrészt, a jól ismert kettős felosztást, a konzervatív és progresszív (vagy: modernista) tengelyt alkalmaztam: mindkét hagyomány gazdagította a kereszténység történelmét, mégis, jelentős különbségek találhatók köztük. A négyes csoportosítás első látásra bizonyosan különös lesz az Olvasónak. Azzal a céllal mutatom be őket, hogy világossá tegyem:
a gyakran hangzatos világi és egyházi állásfoglalások sokszor törékenyek és esetlegesek lehetnek, ha a történelem mérlegén mérettetnek meg.
A két, történetileg és biblikusan egyaránt védhető álláspont közül az első a történeti-konzervatív, amely szerint a homoszexualitás (és általában az LMBTQI+ mozgalom célkitűzései) nem egyszerűen nem elfogadhatók, hanem kifejezetten büntetendők vagy elítélendők. Látni kell: ez volt az uralkodó álláspont a kereszténység történetében (és általában a Bibliában), és a mai napig az az ábrahámi vallásokat követő országok igen jelentős részében. Se szeri, se száma az egyházatyáknak, zsinatoknak, könyveknek, akik és amelyek a homoszexualitást a legnagyobb bűnök között emlegetik, vagy éppen a pillanatnyinál nagyobb büntetést követelnek a bűnösöknek. Ez adja szalonképtelenségét is, mégis az álláspont, vagy legalább az árnyéka a mai napig élénken él hazánkban: a Publicus Intézet július végén közzétett reprezentatív felmérése szerint például a megkérdezettek 22 százaléka visszataszítónak és természetellenesnek tartja a homoszexualitást.
A másik álláspont a történeti-progresszív (vagy történeti-modernista). Eszerint (a mai helyzetet elemezve) az LMBTQI+-közösség tagjait épp olyan jogok és kötelezettségek illetik, mint bárki mást, mert (a tudományos eredményeket, a jogi környezetet, a világi hatásokat gondosan megvizsgálva) a történelmi helyzet megérett erre. Egyszerű, úgymond technikai jogkiterjesztés történik az egyházakban is. Ez ahhoz hasonlítható, mint amikor Pál apostol kiterjesztette az evangéliumot a zsidó törvényeket nem megtartó pogányokra, vagy amikor a rabszolgák felszabadításuk után teljes jogú és megbecsült egyháztagok lehettek. Ide sorolható többek között a női lelkészség intézménye a protestáns felekezetekben. Az LMBTQI+-közösség szabadon csatlakozhat az egyházhoz és közösségben élheti meg hitét. Házasodhat, keresztelkedhet. Fontos kiemelten hangsúlyozni (ezt gyakran elfelejtik), hogy a kötelezettségek természetesen éppúgy (vagy: legalább úgy) vonatkoznak rájuk, mint bármely „régi” egyháztagra: házastársi hűség, szolgálatok, közösségi élet és így tovább. A nézőpont hátránya, hogy mivel Isten üdvtervére vagy Isten jövőre vonatkozó (és nem szükségszerűen ismert) akaratára vonatkozó kijelentéseket tesz, teológiailag mindig támadható lesz és igazságtartalmáról emberi értelemben csak később (sokszor évtizedek, évszázadok múlva) szerezhetünk nagyobb bizonyosságot.
A két másik csoport jóval hangosabb Magyarországon, pedig véleményem szerint megközelítésük kevésbé védhető vagy az elképzelésük kevésbé megvalósítható.
Az egyik ilyen a „szeretem a bűnöst, de gyűlölöm (vagy: megítélem) a bűnt” alapú megközelítés. Ez kizárja a homoszexualitás megélését, ugyanakkor befogadó módon igyekszik megismertetni az evangéliumot a bűnösökkel.
Abban bízik, hogy a megtért személy nem folytathatja tovább az életét, mert a Szentírás szava és parancsa úgyis felülírja a vágyait és meg fogja tagadni azokat. Sőt, egyes szervezetek kifejezetten bátorítják a gyülekezeteket, hogy (természetesen csak ideiglenesen) be- és elfogadjanak szexuálisan aktív LMBTQI+-tagokat, mint a brit Evangéliumi Szövetség (Biblical and pastoral responses to homosexuality c. nyilatkozat). Ezt populáris konzervatív álláspontnak nevezem. Az soha nem volt számottevő áramlat a kereszténység kétezer éves történetében és jelentős részben a történeti-konzervatív álláspont 21. századi szalonképtelensége, és a keresztény tömegek megszólíthatósága miatt vált (különböző változatokban) konzervatív keresztény körökben a legelterjedtebbé.
Három ellenvetés tehető ezen állásponttal szemben. Egyrészt, az legalább részben a képviselői által sokszor kárhoztatott felvilágosodás eszmeiségéből, illetve az emberi jogok modern elméletéből fakad (mondhatnánk: éppúgy, mint a magyar reformkor Petőfistül, Széchenyistül és Kossuthostul, vagy épp a dualizmus Tisza Istvánnal bezárólag). A házasságtörő asszonyról szóló igeszakasz idézése („Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz” – János 8:11) azért nem jó érv, mert abban a korban elképzelhetetlen lett volna, hogy Jézus egy meleggel (vagy: egy aktív, hűségen alapuló meleg párkapcsolatban élővel) beszélgetett volna így és az bekerült volna az Újszövetségbe.
Másrészt, ha a „szeretem a bűnöst, de gyűlölöm a bűnt” megközelítése igaz, akkor az (logikusan) alkalmazható lenne akár a rabszolgafelszabadítás vagy a nők jogegyenlősége ellen is – ahogy rendszeresen alkalmazták is a történelem során. A mai morális standardokat természetesen nem mindig indokolt kivetíteni a múltra, de jó példa erre a holland gyarmatbirodalom aranykora és egyházszervezetük. Még a 18. századi mainstream protestáns teológia is a rabszolgatartás biblikus volta mellett érvelt. Fontosabbnak tartották, hogy a rabszolgák lelki értelemben legyenek megszabadítva a bűntől, mint tulajdonjogi értelemben a szolgaságtól. A protestáns lelkészek és gyülekezeti tagok, elöljárók maguk is tartottak rabszolgát, és a rabszolgák evangelizálása nem bizonyult túl eredményesnek. Sok helyütt jogilag szabályozták: a kereszténnyé vált rabszolgák törvényesen is rabszolgák maradhattak. Mindezt a mai helyzetre vonatkoztatva: a látszólag „LMBTQI+-barát” álláspont mind a közösség tagjainak evangelizációjához, mind világi helyzetük javításához csak korlátozottan járul hozzá.
Végül, bár sok példa található arra, hogy a „mások” keresztény közösségekben felhagynak az addig folytatott életükkel, és (akár egyedülállóként, akár megházasodva) aktív egyháztagokká válnak, a mindennapi életben ez inkább kérdéseket vet fel. A protestáns teológiákban például a megtérés-megigazulás utáni megszentelődés során Krisztus gyermekeként folyamatosan igyekszünk hozzá hasonlóvá válni. Noha ez bűnös természetünk miatt soha nem sikerülhet, de a gyümölcsök között szerepelnie kell annak, hogy mind kevesebbet vétkezünk. Mivel a homoszexualitás megélése e szerint az álláspont szerint nem nagyobb bűn, mint a hazugság, a fösvénység vagy a paráznaság, és utóbbiakat az ember soha nem képes teljesen elhagyni (ha egyáltalán képes mindegyikben javulni), mindez vajon azt jelenti, hogy (például) egy meleg ember a gyülekezetben is megélheti esetenként a szexualitását, feltéve, ha azt mindig megbánja és igyekszik legközelebb nem megtenni? Ha valaki megtért, de utána újra és újra meleg életet folytat, akkor sem veszíti el megváltottságát? Hazudni hazudhat (mert képtelen legalább néha nem hazudni), de ilyen életet nem folytathat (hiszen a szexuális önmegtartóztatás akarati döntés)?
Összefoglalva: tudathasadásos álláspont ez, és a magukat konzervatív-evangéliumi keresztényeknek vallók szájából ez az álláspont csak korlátozottan tekinthető hitelesnek – az inkább a történeti-konzervatív és a történeti-progresszív álláspontoknak egy populáris és „szavazatmaximalizáló” keveréke.
Egyáltalán nem jobb a helyzet, sőt, az „Isten (csak) szeretet” típusú érvelésekkel sem,
amely az utolsó, negyedik a sorban. Ezt hívom populáris progresszívnak (vagy populáris modernistának). Ez azt hangsúlyozza, hogy Isten minden embert szeret, így az LMBTQI+ közösség tagjait is. Mivel általában nem történik meg az álláspont finomítása, a megszólalók és a hallgatók magától értetődőnek veszik, hogy őket is elfogadja Isten, ugyanolyan jogok (sőt, néha többletjogok) illetik őket, mint bárki mást, és különösebb feltételek nélkül (vagy legfeljebb minimális feltételekkel) a feltámadás után Isten jelenlétébe jutnak majd.
Az álláspont súlyos hibája tehát, hogy nem szól kötelezettségekről, isteni parancsokról, parancsszegésekről – márpedig a megtérésnek, krisztusi életnek nagyon komoly szabályai vannak a Tízparancsolattól az egyháztagságon át a szolgálatokig és a gyermekek keresztény neveléséig. Ez a nézet megüresíti a keresztény tanítást, és olyan színben tünteti fel Krisztus földi pályafutását, Isten üdvtervét, amely nem is állhatna messzebb a valóságtól. Nem, vagy alig szólít fel erkölcsös és dolgos földi életre, és a társadalmi kérdésekben való aktív szerepvállalásra. Végül: általában szót sem ejt Krisztus megváltó keresztáldozatáról.
Zárásként: meglátásom szerint a mai Magyarországon és a dolgok mélyén elsősorban a történeti-konzervatív és a történeti-progresszív álláspontok között zajlik a vita. A felszínen és az aktuálpolitikában ezek azonban különféle okokból nehezen eladhatók és a szélesebb közvélemény és az egyháztagok előtt nyilvánosan nehezen képviselhetők, akár azért, mert szalonképtelenek, akár azért, mert intellektuálisan nehezebben befogadhatók vagy védhetők. Ezért aztán a másik kettő (a populáris konzervatív és a populáris progresszív) kerülnek előtérbe, amelyek viszont több sebből véreznek. Ettől még egyes részeikben igazak lehetnek, és a valóságban a négy álláspont között természetesen jelentős átfedések, együttélések találhatók.
Javaslom, hogy azok, akik a sajátjukat egyedüli igazként a zászlójukra tűzik, próbálják azt imádságos szívvel a történelem sodrásában elhelyezni és árnyalni, újragondolni.
Monostori Tibor PhD, közgazdász, történész
