Mi legyen a romtemplommal? Vita a zsámbéki bazilika újjáépítéséről

Újjáépítenék Magyarország egyik legértékesebb középkori műemlékét, a zsámbéki romtemplomot – robbant a hír 2023 decemberében. A nyertes pályamű kihirdetése nagy vihart kavart, ami aztán el is csendesedett. Mi történt az elmúlt két évben, és mi várható Zsámbékon? Szilágyi Diána ennek járt utána a zsámbéki premontrei plébános, Holnapy Dénes Márton segítségével.

Zsámbék közel hatezer lelkes, festői kisváros a Gerecse, a Budai-hegység és az Etyeki-dombság ölelésében, félórányi autóútra Budapesttől. Legfőbb vonzereje a település fölé magasodó premontrei prépostság épületegyüttesének – a 13. századi késő román‒kora gótikus háromhajós templomnak és a hozzá tartozó kolostornak – a romja. Aki járt már a Zsámbéki-medencében, tudja, megunhatatlan a pillanat, amikor a szeszélyes útkanyarulatban felbukkan a dombtetőn az épület sziluettje, amely csonkaságában is időtlen szépségű korona Zsámbék felett. Magyarország történetének legpusztítóbb ‒ 1763-ban Komáromot is csaknem romba döntő ‒ földrengése során sérült meg komolyabban, ekkor omlott le az északi mellékhajó boltozata és oldalfala is, megmaradt köveit pedig a lakosság apránként elhordta.

A némely zsámbéki által Rominak, illetve Öregtemplomnak becézett épület tehát majd’ háromszáz éve rom. A helyi katolikus közösség liturgikus élete a törökök kiűzése és a sváb lakosság 18. század eleji betelepítése után, 1754-ig a Zichy-kastély kápolnájában zajlott, majd a gróf Zichy Miklós anyagi segítségével felépített barokk templomban, amelynek mérete jelenleg is megfelel a település igényeinek. Ennek ellenére a prépostsági templom „ma is szakrális hely”, ahogy Holnapy Dénes Márton premontrei alperjel fogalmaz. „Keresztelő Szent János a titulusa a prépostsági és a plébániatemplomnak is; a Szent János ünnepéhez kötődő vesperást pedig már a rendszerváltozás előtt is az Öregtemplomban végeztük, de tartunk itt esküvőket, keresztelőket is.

Az ötvenes években, amikor az összes ajtó bezárult a rend előtt, a szétszóratásban minden rendtag szobája falán ott lógott a zsámbéki templom képe”

– mondja Márton atya, aki majd’ harminc éve a település plébánosa. Eredetileg építészmérnök, már egyetemi évei alatt is középkori építészettörténettel foglalkozott, és sokat látott az épület romlásából; szakemberként és érzelmi okokból is szívén viseli a templom sorsát.

„Óneső, fene dér, / Jég és hó feszegetik”

A tető nélkül álló középkori épületegyüttes igazi problémája ugyanis az állapotromlás. Az anyagát legnagyobb részben kitevő finomszemcsés mészhomokkő a környezeti erózió, például az ónos eső vagy a jég hatására porózussá válva pusztul, ahogy már Jékely Zoltán is megénekelte az ötvenes évek végén íródott versében. Moha, zuzmó és kisebb cserjék lepik el a falakat, a csapadék elvezetése pedig szintén megoldatlan.

A romtemplom történetében többször voltak állapotmegőrzési munkák, melyek nyomait ma is őrzi az épület, például Möller István 1889-es kő-tégla alapú, vagy Lux Kálmán és Lux Géza 1934-es beton- és műkő-kiegészítéseit, valamint az 1980-as években Sedlmayr János tervei szerint megvalósuló pótlásokat. Möller még csak szűkös anyagi lehetőségei miatt, munkáját ideiglenesnek tekintve alkalmazott követ és téglát, de később a mai műemlékvédelmi irányelveket megfogalmazó 1964-es Velencei Charta is azt tartotta kívánatosnak, hogy

a hiányzó részek kiegészítése során egymástól különítsék el a statikailag szükséges pótlásokat „az eredeti részektől, nehogy a restaurálás meghamisítsa” a műemléket.

Ez a szemlélet napjainkban egyre gyakrabban megkérdőjeleződik, bár a történelemben korántsem egyedülálló módon. Az egyik legprogresszívebb terv a templom megmentésére az ötvenes évek végén született, amikor az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem professzorai acélvázas üvegtetővel borították volna, ezzel gyakorlatilag újra létrehozva a templomteret. Ennek a ma is izgalmas elképzelésnek a makettjét a zsámbéki plébánia őrzi.

Hirdetés

„Mord enyészet kormos ökre / folyton-folyvást ökleli”

A templomrom megújítására a zsámbéki önkormányzat 2023 tavaszán írt ki pályázatot. A bírálóbizottságban a település vezetői mellett műemlékvédelmi szakemberek, építészek, Márton atya és a Premontrei Női Kanonokrend általános főnöknője, Juhász Katalin Ágnes nővér is helyet kapott. A tervpályázat tárgya: „a templom- és a kolostoregyüttes újraértelmezésével olyan komplex turisztikai épületegyüttes létrehozása, amely magába foglalja egy modern látogatóközpont felépítését, a templom rekonstrukcióját és a premontrei rendház kialakítását.” A pályázat szerint a turisztikai elemek célja, hogy biztosítsák az épület fenntarthatóságát.

A nyertes pályaművet hazánk egyik legrégibb múltra visszatekintő építészirodája, a Közti Zrt. jegyzi. Tervük nemcsak a templom újjáépítését tartalmazza, hanem (a jelenleg nem létező) északi oldalfalához, a kolostor romjainak helyére rendházat, látogatóközpontot és kiállítótereket, továbbá zarándokszállást és 150 fős konferenciatermet is terveznek. A hetven építészt foglalkoztató iroda nevéhez olyan gigaprojektek kapcsolódnak, mint a 2014-ben megújult Kossuth tér, a Várkert Bazár rekonstrukciója (kb. 10 milliárdos beruházás), a 2020-ban újjászületett Puskás Aréna, a 33 milliárd forintból kialakított Eiffel Műhelyház és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jelenleg 150 milliárd forintra becsült pesti kampuszának tervezése.

Ezek mellett nem tűnik nagy tételnek, hogy a romtemplom tervpályázatát 300 millió forint értékben írták ki, a Közti pedig további 1,1 milliárd forintot kap a fejlesztési tervekre. Sajtóhírek szerint ugyanakkor 10 milliárdos építkezési költséggel kell számolni. Ez így töredéke a legutóbbi évek – többek által megkérdőjelezett hasznosságú és sok közpénzt felemésztő – várbéli építkezéseinek, de a zsámbéki beruházás léptékét elnézve a végszámla jóval több is lehet. A Nemzeti Hauszmann Program részeként a Pénzügyminisztérium kétségkívül gyönyörű épületének újjáépítése lassan 70 milliárd forintnál jár, és a romjaiból újjáépített, reprezentatív előcsarnokkal és bálteremmel is rendelkező József főhercegi palota legalább 53 milliárdba került. Ezek persze nagyobb horderejű építkezések, de mutatják, hogy ilyen esetben a költségvetés „felül nyitott” lehet.

Persze valószínűsíthetjük azt is, hogy a premontrei rend gondosan gazdálkodik majd a neki juttatott adóforintokkal. A nagyszabású türjei felújítást is kihozták 3,17 milliárdból, ahogy a tavaly májusban átadott hétszáz férőhelyes, impozáns gödöllői templom tervezésére és felépítésére 3,9 milliárd forint elég volt. Bár az oltárok, a padok, a stallumok, az ólomüveg ablakok, a díszítőfestés, az orgona és a hangosítás további 600 millió forintba került, és ahogy a város közösségi oldalán található videóban is elhangzik,

„az építkezést Magyarország kormánya támogatta, az adófizetők pénzéből.”

Ez a videó ízelítőt ad a templomszenteléshez kötődő ünnepségsorozatból, és abból a szempontból is tanulságos, mert látható, hogy a nagy eseményre Csornáról, Türjéről és Zsámbékról is összegyűltek a premontrei szerzetesek ‒ a nővérekkel együtt körülbelül húszan… A csornai premontrei prépostság 11 tagot számlál, Gödöllőn kilenc, Zsámbékon a nővérekkel és a Gödöllőről érkezett szerzetesekkel együtt összesen nyolc fő lakik.

A zsámbéki templom „újragondolási” tervével tehát nem az a gond, hogy pazarlóan drága volna, vagy hogy a zsámbékiak később ne tudnák megtölteni élettel, bár ‒ Gödöllővel ellentétben ‒ itt nincs tényleges szükség egy új templomra, ahogy a maroknyi szerzetesnek új rendházra pláne nem. Igaz, a rekonstrukciót Márton atya szerint nem a hívek száma indokolja,  ahogyan annak idején sem ezért építettek ekkora templomot.

Valter Ilona régészprofesszor, aki a második helyreállítás előtt, 1986 és 1991 között öt éven át dolgozott a templom ásatásain, 2023-ban pedig munkatársaival (az önkormányzat és a premontreiek támogatásával) monográfiát szentelt a témának, egyenesen úgy fogalmazott egy interjúban: „Az ellen, hogy a templomot lefedjék, tulajdonképpen nem tiltakozom, mert én igazán nyomon követtem, mennyire romlik az állapota, és előbb-utóbb nem lehet megúszni azt, hogy tető kerüljön rá. A magam részéről teljesen kétségbe vagyok esve, hogy a terv szerint a premontrei rend – egy volt műemlékes építész közreműködésével – modern kolostort szeretne építeni a középkori romokra, amibe fölköltöznének, mellé pedig egy látogatóközpontot.” Szerinte az építkezés nem valósítható meg a középkori falmaradványok eltüntetése nélkül. „Másutt egy darab középkori falat is óvunk, itt pedig felvállalnák a teljes kolostor megsemmisítését.”

Hasonló véleményt fogalmazott meg a nemzetközi műemlékvédelmi szervezet, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága is, előrebocsátva: „A meghirdetett építészeti tervpályázat lehetőséget teremt arra, hogy a romtemplom védelmére a hely rangjához méltó helyreállítási javaslatok szülessenek, a területet, a romtemplom környezetét méltó módon rendezzék, és arányos léptékű szakrális funkciónak is lehetőséget teremtsenek.” Emellett azonban hangsúlyozta, hogy csak azokat a tervjavaslatokat tudja elfogadni, amelyek romként kívánják megőrzi a templomot, olyan torzóként ikonikus műemlékekkel vonva párhuzamot, mint az avignoni híd vagy a római Colosseum, melyeket szintén nem jutna eszünkbe újjáépíteni. Időnként azonban ezeket a műemlékeket is kell konzerválni, és ez még külföldön sem mindig zajlik zökkenőmentesen, még akkor sem, ha magánadakozók állnak sorba. A zsámbéki épületegyüttes kezelője az önkormányzat, tulajdonosa viszont a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt., tehát az állam – nálunk ehhez mért keretekkel lehet gazdálkodni.

„Nem kár érte, rúgjuk szerte, / Rágjuk szerte ékes köveit!”

Hogy az állam vagy egy önkormányzat mennyire jó gazdája a műemlékeknek, arról főleg akkor lobban fel széles körűbb szakmai vita, ha valamit már menthetetlenül elszúrtak. A műemlékekről történő gondolkodást a hazai intézményi keretek átalakulása is jelzi. Az elmúlt évtizedekben a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal örökséggazdálkodási, majd ingatlanfejlesztési gazdasági társaságokká szálazódott, és már itt is vagyunk a jelenben, amikor valamit elsősorban nem megőrizni szeretnénk az utókornak, hanem turisztikai látványosságként minél több pénzt kisajtolni belőle, látogatóközpontokkal, csalogató attrakciókkal felturbózva. Diósgyőr és Nagyvázsony vára elrettentő példái ennek a sterilre csiszolt, sosem volt – a történelmet meghamisító – módon túlépített és a turisztikai igényekre kihegyezett szemléletnek. Ezzel jár, hogy akár hozzá is építenek a jelenkor igényei szerint, és ahol nem tudják, milyen volt az eredeti állapot, analógiák alapján kipótolják az épületet vagy a berendezést, ami néha jól sikerül, néha kevésbé.

Persze ott a másik oldal is, a mi elvárásaink, látogatóként. Az épület legyen akadálymentes, lehetőleg klimatizált, igényes mosdóval, büfével, meg egy helyiség, ahol átpelenkázhatom a gyereket. Nos, ezeknek az igényeknek eredeti formájában kevés középkori várunk felel meg… Arról szintén szemérmesen hallgatni szoktunk, hogy műemlékeinket valamiből fenn is kell tartani, talán ezért sem véletlen, hogy egyre több szerzetesi közösség próbálkozik azzal, miképp tudná legalább némileg önellátóvá tenni magát, függetlenebbnek lenni önkormányzattól, államtól. Erre vannak sikeresebb és kevésbé sikeres próbálkozások; a nemrég felújított türjei premontrei prépostsági templom látogatóközpontjában például kézműves sört mérnek, hamarosan pedig csokoládémanufaktúra is nyílik.

Zsámbékon láthatóan nem a „fine dining” irányába indulnak, már csak azért sem, mert az egykori Zsámbéki Tanítóképző Főiskola (ma Apor Vilmos Katolikus Főiskola) Vácra költözése után nehéz helyzetbe kerültek a helyi vendéglátóipari- és szálláshelyek, ezért nem szerettek volna konkurálni velük. A tervek szerint így is évi hatvanezer látogatóra számítanak, megduplázva a jelenlegi látogatottságot, ami további átalakításokat hozhat magával, hiszen a terület megközelítése nehézkes, és a parkolási lehetőségek is szűkösek.

„Most hordom homlokomban / A szent, csodás romot”

Márton atya szintén figyelemmel kíséri a műemlékvédelmi tendenciákat, de diplomatikusan így fogalmaz: „Van, ami jobban, van, ami kevésbé tetszik a felújítások közül. Zsámbék esetében nem szabad figyelmen kívül hagynunk egy lényeges pontot. Az Öregtemplom sosem plébániatemplom volt, hanem a francia eredetű Smaragd nemzetség kegyúri temploma. Építése ennek a nemzetségnek a világi reprezentációját szolgálta. A középkorban gyakori volt, hogy a templom nyugati szárnyát egy vagy két toronnyal úgynevezett Westwerkké, erődítménnyé alakították. Ez volt tehát a kegyúr vára is. Zsámbékon is így lehetett, az északi oldalon pedig levéltár, irattár kapott helyet, hiszen a premontreiek írástudókként is a kegyúr szolgálatában álltak, mindenféle közigazgatási eljárásban voltak a segítségére. A templomban a szerzetesek végezték a zsolozsmát, a szentmiséket, itt is laktak a kolostorban, de az épületnek nem az volt a lényege, hogy a faluból mindenki beférjen, hanem a kegyúr kereszténységét volt hivatott demonstrálni.

Bármilyen furcsán hangzik is, a 21. században a kegyúr az önkormányzat,

és az ő önreprezentációs, turisztikai és településfejlesztési igényei jelennek meg ebben a koncepcióban. A konferenciaterem például mindenképp a várost szolgálná ‒ a jelenlegi házasságkötő termünk katasztrofális ‒, de ez a terület kulturális programok és helyi rendezvények méltó helyszíne is lehetne, és szeretnénk, ha a helyiek is magukénak éreznék a változást. Nekünk, premontreieknek nagyon fontos a templom, és ha szükség van ránk, akkor, ahogy eddig is: itt vagyunk; de ne gondolja senki, hogy a szálakat a premontreiek »felköltözési szándéka« mozgatja. Úgy gondolom, minden épület leginkább az eredeti funkciójában tud működni. Itt egykor templom és kolostor volt, de kitalálhatunk más funkciót is, mint a szocializmus idején, vagy az elvallástalanodó Nyugat-Európában: lehet belőle könyvtár vagy vendéglő, de minden egyéb gyengébb funkció volna, mint az eredeti.”

A tervpályázatok között több is volt, amely a templomot romként, mementóként őrizné meg, földbe süllyesztett kiállítóterekkel, rendházzal és konferenciaközponttal. Felvetésünkre, hogy mégsem ezek a pályázatok nyerték el a zsűri tetszését, hanem egy jóval túlépítettebb, robosztus és az épület jelenlegi karakterét megváltoztató vízió, Márton atya azt mondja, szerinte jó lett volna először ötletpályázatot kiírni, de erre nem volt lehetőség. A beérkezett pályázatok nyomán viszont újra lehetne gondolni a programot, akár az északi oldalon lévő, rosszul kihasználható út és parkoló bevonásával, akár a program szűkítésével. Hozzáállásukat a premontreiek egyik jelmondatával jelzi: „Ad omne opus bonum paratum”, vagyis minden jóra készen állunk.

„Problémának látom, hogy a felújítással kapcsolatban fontos átfogó és részproblémák azonos súllyal kerülnek egymás mellé. Egyik oldalról azon vitatkozunk, hogy ez romként szép, és legyen-e belőle más, miközben az alapvető probléma az, hogy jelenlegi állapotában az Öregtemplom hamarosan az enyészeté lesz. A Kőtára is omlásveszélyes, emellett átgondolásra szorul, és a műemlék jelentőségéhez méltó, korszerűbb kurátori megközelítést igényelne. Ha meg kell erősíteni egy pillért, mert ledől, akkor nincs az a statikus, aki úgy nyilatkozik, hogy azt a jelenlegi alapra fel lehet húzni. Ahhoz az eddigi alapot 21. századira kell cserélni, ez pedig tényleg csapás a régészek számára, de ezzel szembe kell nézni.

Az viszont nem lehet, hogy a viták kereszttüzében lassan összedől a templom,

mert akkor eltékozoltuk a mögöttünk álló éveket. Valamit kell tenni az épülettel ‒ hogy mit, azon vitatkozhatunk. Itt a nyertes, és van több megvásárolt pályázat is; ezekben a tervekben nemcsak a premontreieknek van helyük, de a turistáknak, a zarándokoknak, a helybélieknek is. Hosszan érveltem amellett, hogy mivel a tanítás mellett a szegényekkel is foglalkozunk, szombatonként 300 családnak adunk ételt, valahogy ez is jelenjen meg a tervben; ne olyan hely legyen itt, ahova csak a gazdagok tudnak bejönni. Jelenlegi formájában a tervbe ez nem került bele. Persze, lehet, hogy nem kell mindent megjeleníteni, amit elképzelünk…”

A helyi lakosokat érthetően erősen megosztották a tervek; Márton atya megfogalmazásában: „Volt, akinek tetszettek, volt, akinek nagyon nem”. Rövid kérdezősködésünkre a településen többen elmesélik, hogy aláírásgyűjtés indult az átalakítás megakadályozására, de abban minden megszólított egyetért, hogy „valamit kezdeni kell a templommal”, mert nem szeretnék, ha összeomlana.

„Attól tartok, ebben a formában, a jelenlegi gazdasági helyzetben meg sem fog valósulni ez a terv” ‒ mondja Márton atya, és szavait alátámasztani látszik a városi főépítész, Marthi Zsuzsa is, aki a Buda Környéki Televíziónak adott 2024 novemberi interjújában a következő öt év városi nagyberuházásai között nem is említi a templomdomb esetleges átalakítását. „Nagy dolognak tartom, ami eddig sikerült. Nemcsak ezt a tanulmánykötetet, hanem a honlapot is, amelyen összegyűjtöttük mindazt a tudást, amivel eddig rendelkezünk. Idáig jutottunk… Én most kicsit a csodára várok” ‒ összegez Holnapy Dénes Márton.