A mai napon indul a pápalátogatást felvezető #pontifex kampányunk, amely öt témát érint. Elsőként az egyházra vonatkozó egyházfői gondolatokat foglaljuk össze.
Talán meglepőnek tűnhet, hogy a katolikus egyházfő társadalmi üzeneteit a közbeszéd terepein felhangosító témák között egy látszólag teológiai téma is szerepel – sokan gondolhatják, hogy a templom falai közé való, a vallásos emberek magánügye. De már a kampány egyik hangsúlyos elemének választott idézet alapján is tetten érhető, hogy Ferenc pápa nagyon másként gondolkodik erről a dilemmáról.
Amikor pontifikátusa kezdetén úgy fogalmazott, hogy „az Egyháznak ma ugyanúgy megvan a létjogosultsága, hogy reményt adjon a fiataloknak, segítse az időseket, utat nyisson a jövőnek, terjessze a szeretetet”, akkor ezzel meghirdette, megerősítette a katolikus egyház össztársadalmi, minden emberre kiterjedő küldetését, érintettségét, legitimációját. Ferenc pápa szerint az egyház léte, tevékenysége, értékképviselete nem vallási belügy. Nem akkora újdonság ez: már egy nappal egyházfővé választása előtt, még bíborosként arról prédikált Jorge Mario Bergoglio, hogy „Jézus ma az egyház ajtaján kopogtat, és ki akar menni onnan”. Hogy mennyire éli is a pápa azt, amiről akkor és azóta is rendszeresen beszél, hűen igazolja, hogy ezt a sztorit Fabiny Tamás, a hazai evangélikus közösség elnök-püspöke is ismeri, előszeretettel népszerűsíti.
A címbéli kérdésre adható legérzékletesebb válasz leginkább az lehet, hogy
olyan egyházról álmodik Ferenc pápa, amiben a pápának meg van engedve, hogy nagyokat álmodjon.
Már Szent II. János Pál pápa is előszeretettel lépett át a protokolláris korlátokon, néha szó szerint – beiktatási szentmiséjén például nem a Szent Péter-bazilika kapuja felé vette az irányt, hanem – a biztonsági őrök legnagyobb rémületére – elindult lefelé a lépcsőn a hívekhez, de az első sajtótájékoztatóján is hamar letette a papírt, lesétált a trónusától az újságírók közé, és úgy kezdett velük társalogni, mintha kollégák lennének. Ez a lazaság tükröződik vissza – bár kétségkívül más lendülettel – Ferenc pápa habitusában is. Egy magyar püspök szerint „szabadon beszélő” pápánk van – és valóban, mintha két külön embert látnánk, amikor az egyházfő papírból olvas, és amikor úgy beszél, hogy mindkét keze üres. Egészen biztosan szívesen mellőzné az előre megírt szövegeket, de az idő igazolta, hogy abban a pozícióban, amelyet betölt, nem megengedhető az állandó improvizálás. Mégis folyamatosan feszegeti a vatikáni államfőtől elvárt viselkedés határait, s ehhez az is hozzátartozik, hogy egy időben kommunikációs munkatársai nem győzték tisztázni, mire is gondolt a pápa, amikor ezt vagy azt mondta. Ma már hivatalos szereplésein többnyire ott a papír a kezében, de ettől függetlenül akkor él, akkor van igazán elemében, ha kiléphet a protokollból. Ilyen esetek a kisebb létszámú találkozói, a vele készített interjúk, és különösen a jelen cikk címét is inspiráló „Álmodjunk együtt” című könyve. Ferenc pápa nem csupán szeret álmodni, de határozottan arra hív, hogy álmodjunk vele bátran, álmodjuk meg saját életutunk folytatását. (Aki még nem olvasta ezt a könyvet, akár digitálisan is hozzájuthat a nem hosszú, de nagyon is lelkesítő íráshoz. Sokat elmond a kötet tartalmáról, hogy #pontifex kampányunkhoz két idézetet is onnan választottunk.)
Ennek a könyvnek egy brit újságíró a társszerzője. Ha meg szeretnénk érteni, milyen egyházról álmodik az egyházfő, hasznos lehet végignézni az Austen Ivereigh pápai életrajzíróval készült videóinterjúnkat. Ebből ugyanis világosan kiderül, hogy a szinodalitás nem pusztán egy néhány évig tartó megújulási folyamatot jelöl a katolikus világegyház életében, hanem ez maga Ferenc pápa egyházképének lényege.
Közös tervezés, együtthaladás, meghallgatás, elkísérés, különösen pedig a klerikalizmus káros jelenségének kiűzése az egyházi működésből.
Ferenc pápaságának egyik fontos, és nem csupán elméleti kulcsfogalma a megkülönböztetés. A kifejezés jelentését olyan példák segíthetik mélyebben megérteni, mint katolikus egyház homoszexuális vagy elvált emberekkel való kapcsolata. A korábbi, jórészt ítélkező, kirekesztő, feltételeket szabó hozzáállást 2013 óta markánsan felváltotta a bűncselekmény és a valamilyen állapotban lévő személy megkülönböztetése. Akik Ferenc pápát a katolikus tanítás fellazításával, megtagadásával vádolják – és akadt erre példa nem is egyszer –, valójában nem értik, vagy nem helyeslik a megkülönböztetésen alapuló teológiát, noha annak gyökerei egészen Jézusig nyúlnak vissza.
Ennek az egyházszemléletnek egy másik vízió ad legitimációt, amely alighanem már a nem hívők többségének is a könyökén jön ki: Ferenc pápa a katolikus egyházat tábori kórháznak tekinti, nem szentek, morálisan felsőbbrendű kiválasztott elit gyülekezetének. Érdemes az egyik elterjedt pápai idézetet kicsit bővebb szövegkörnyezetben idézni: „Ez a vétkesek egyháza.
Nem tudom hol van a szentek egyháza, mi itt mindannyian bűnösök vagyunk.
És ki vagyok én, hogy megítéljek valakit, ha egyszer jó szándékú? Azonban ha inkább az ördög bandájához akar tartozni, nos, akkor meg kell védenünk magunkat. Manapság nagyítóval vizsgálják ezt a kérdést, de úgy vélem, az evangélium lényegét kell néznünk: Jézus mindenkit hív.”
Ferenc pápa egyházképe kapcsán kihagyhatatlan fogalom az irgalmasság, olyannyira, hogy még egy könyve is ezt a címet viseli: Az irgalom egyháza. Ez azonban magyarul nem adja igazán vissza azt, ami az előbb leírtakból is kiolvasható – az angol merciful kifejezés sokkal inkább kifejezi, hogy „kegyelemmel teljes”, semmint „megkegyelmező”. Ferenc víziója az irgalmas egyházról nem holmi szánakozó, elnéző hozzáállású emberek gyülekezete, hanem
olyan közösség, aminek a kegyelem az üzemanyaga, a figyelmesség a fő tulajdonsága, az átölelés a leggyakoribb cselekedete.
Sokat lehetne még írni Ferenc pápa egyházképéről, de sokkal fontosabb, hogy a saját egyházképünket engedjük bátran párbeszédbe lépni ezekkel a gondolatokkal, víziókkal! Ne hagyjuk, hogy megzavarjanak bennünket olyan kétes hangok, miszerint a nem hívő embereket ne érdekelné Ferenc pápa, hogy a katolikusság valami templomon belüli „ügy” lenne, hogy a hívők magasabb fokán állnának a tökéletességnek a nem hívőknél! Magyarországon sajátos okból kevéssé ismerjük a katolikusságnak azt a sokszínű, gyümölcsöző, vitális, életadó, valódi szabadságot garantáló valóságát, amely az igazi kereszténység alapjain áll, és amelyet Ferenc pápa is hűen képvisel, és amelyért meg is kapja időnként a gyalázkodó szavakat, akár magyar részről is.
Ferenc pápa egyházában élet van, dinamika van, a sebeket nem takargatják, hanem feltárják és gyógyítják, a problémákat nem elhallgatják, hanem tisztelettel megbeszélik, a másként gondolkodókra odafigyelnek, meghallgatják őket, nem ítélkeznek, hanem meghívnak, inspirálnak. Ez az egyház evangéliumi koncepciója, és aki ténylegesen megismeri és megérti, alighanem szívesen is tartozna hozzá.
