Mindszenty József politikai tekintélye: amikor egy püspökkari körlevél befolyásolta a választásokat

1945 őszén Magyarország a II. világháború utáni első nemzetgyűlési választásra készült. A katolikus püspöki kar korábban, ha el is igazított közéleti kérdésekben, országgyűlési képviselő-választás előtt soha nem adott ki körlevelet. Most a testület – élén a tavasszal elhunyt Serédi Jusztinián helyére lépett Mindszenty Józseffel – választási körlevelet fogadott el, amely csak a prímás aláírásával, de a püspöki kar nevében 1945. október 18-i dátummal jelent meg. Balogh Margit történész írása a 80. évfordulóra.

Korteskedés vagy útmutatás?

A körlevelet eredetileg az október 7-i budapesti törvényhatósági választásokra tervezték kiadni, de a hercegprímási székfoglaló előkészületei mellett nem maradt idő véglegesíteni. A tervezet szövegét ugyanis véleményezésre szétküldték a püspöki kar tagjainak. Kritikai észrevételt négyen tettek. Pétery József váci püspök és Czapik Gyula egri érsek az általánosítást és a sarkos megfogalmazást kifogásolták. Virág Ferenc pécsi püspök óva intett a várható következményektől: „Nem volna szerencsés dolog alkalmat adni az Anyaszentegyház ellenségeinek olyan alaptalan vádaskodásra, hogy a templomokat korteskedés helyévé alacsonyítottuk le és a pártpolitika szolgálatába állítottuk. Ennek kiszámíthatatlan következményei lehetnének.” Náluk is elutasítóbb volt Hamvas Endre csanádi püspök, aki október 9-én saját körlevélben így igazította el papjait: „szigorúan meghagyom, hogy sem a szószéken, sem hivatalainkban, sem az iskolákban, sem egyesületeinkben, vagy bárhol semmiféle szó, megjegyzés, bírálat el ne hangozzék a választási mozgalomban részt vevő pártokkal szemben, sem pro, sem contra.” Ez a testületi körlevél viszont szembement az általa képviselt semlegességgel, hiszen szokatlanul keményen bírálta a kormányt és politikáját. 

A körlevél hangneme eltért az 1945 előtti testületi körlevelek „paposan” kenetteljes, emelkedett enciklikastílusától, amelyek inkább tanulmányszerűek voltak, és iparkodtak elvi síkon maradni. Gyakorlati eredményük ugyan kevés volt, de bajt sem hoztak az egyházra. A bevett szokásjog szerint a püspöki pásztorlevelek cenzúramentesek voltak, de a kritikus püspökök jól érzékelték, hogy a háború utáni szólásszabadság határait a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) parancsnoksága húzza meg, és pontosan megjósolták a következményeket: a baloldali pártok részéről az egyház nagy támadásoknak lesz kitéve. És nem tévedtek.

A szöveg némileg finomítva került a nyomdába, de még így is akkora megütközést keltett, hogy az esztergomi nyomda vezetője bejelentést tett a SZEB városi képviseleténél, mire a körlevelet egy alezredes parancsára október 25-én lefoglalta a rendőrség. A kefelenyomatot külön futár vitte Vorosilov marsallhoz, aki a kefelenyomatban megjelölt, külpolitikai vonatkozások miatt kifogásolt mondatok azonnali törlését rendelte el. Nem közvetlenül a prímást utasította, hanem Balogh István pap-politikust, aki akkoriban a Miniszterelnökség államtitkári posztján ült. Így Dálnoki Miklós Béla miniszterelnöktől kezdve Borbély István jezsuita provinciálisig bezárólag sorra kérték a prímást, hogy tompítson a körlevél állításain.

Cenzúrázott körlevél

A kihagyni kért mondatok közül az egyik az angol Ernest Bevint, a brit diplomácia új vezetőjét idézte: „A legmélyebb fájdalommal kell igazat adnunk az angol külügyminiszter szavainak, hogy úgy látszik, mintha Magyarországon az egyik totális szellemű zsarnokságot a másik váltotta volna fel. Sajnáljuk, hogy ezt meg kell tennünk. […] Különös hatások folytán a magyar élet valóban az egyik totális zsarnokságból a másik felé sodródik.” A kormányt felettébb kínosan érintette, hogy az ország prímása nemhogy nem értékelte a demokratizálódás folyamatát,

de lényegében egyenlőségjelet tett a magát népi demokratikusnak nevező új hatalmi rendszer és a nemzetiszocializmus közé.

Mindszenty akkor volt hajlandó törölni a kritikus mondatokat, ha a kormányfő Vorosilov marsallnál elhárítja a magyar–szentszéki diplomáciai kapcsolatok útjában álló akadályokat, és erről október 28., déli 12 óráig táviratban értesíti őt. Az ultimátumra időben megérkezett a megnyugtató válasz, ezért újra kinyomtatták a négy mondattal megrövidített pásztorlevelet, majd futárral szétküldték, és november 1-jén, Mindenszentek ünnepén felolvasták a templomokban. Néhol a túlbuzgó hatóságok – például Zalaapátiban vagy a szombathelyi ferences plébániatemplomban – megakadályozták a körlevél felolvasását, ám az szinte az ország valamennyi katolikus templomában elhangzott, ami nyilvánvalóan befolyással volt a választások kimenetelére.

Az angol külügyminiszter szavait Mindszenty kitörölte ugyan, de a meghagyott mondatok sem voltak kendőzöttek. A múltat „könnyelműnek, elhibázottnak és vétkesnek” jellemezte. Miközben a jövőt kétségtelenül a demokrácia elvei szerint képzelte el, megfogalmazta erősen kritikus véleményét az országban formálódó politikai rendszerről. Rámutatott, hogy a püspöki kar májusi körleveléből áradó bizakodást az idő nem igazolta,

mert azóta csak szaporodtak a visszaélések, romlott a közbiztonság, a rendszer erőszakosságba hajlott.

Elég egy egyéni neheztelés, s máris lefognak embereket, a politikai rendőrség Szibériával fenyegeti a papokat, védtelen polgárokat internálnak, semmibe veszik az erkölcsiséget és az igazságot. S mindezek „aligha következhetnének be, ha a kormányzat erős volna, ha a pártokat a törvénytisztelet szelleme hatná át.”

A pásztorlevél politikai lényege abban állt, hogy a híveket a kommunisták elleni szavazásra szólította fel. Az igaz, hogy kimondva nem foglalt állást egyik párt mellett vagy ellen sem, és a körlevélben valóban nem szerepelt egyetlen párt vagy politikus neve sem. De arra hívta fel a híveket, hogy erkölcsi normák szerint ítéljék meg a jelölteket, ne rettenjenek meg „a gonoszság fiainak fenyegetéseitől”, és arra szavazzanak, aki

„az erkölcsi tisztaság, a jog, az igazság és a rend érdekében fog síkra szállni, s képes lesz küzdeni a jelenlegi szomorú állapotok visszaélései ellen”.

Bármennyire szofisztikáltak voltak ezek a sorok, mégis egy kortesbeszédre emlékeztettek, és implicit módon a kisgazdák, a legerősebb nem kommunista párt felé orientálták a híveket. Ezzel a körlevél, szándékától nem idegenül, elősegítette a polgári erők egységének létrejöttét, és igazolta, hogy Mindszenty és vele a katolikus egyház igen markáns, konzervatív polgári erő. A választások tétjét Mindszenty a kereszténységében fenyegetett haza fennmaradásában látta, és a keresztény erkölcsi elveken alapuló társadalmat hirdette meg egyetlen elfogadható útként.

A körlevél óriási visszhangot váltott ki, mivel ez volt az első, az egyház tekintélyével nyomatékosított rendszerbíráló hang. Az emberek ujjongó lélekkel hallgatták. Nyilvánvalóvá vált, hogy áthidalhatatlan ellentmondás feszült a baloldal politikai koncepciója és Mindszenty jövőképe között.

Az addig ismeretlen prímás viszont egy csapásra az ország legnépszerűbb embere lett.

A november 2-i minisztertanácsi értekezlet szerint a hercegprímás ezzel a pásztorlevéllel „támadást intézett a demokrácia egyes tényezői és a kormányzat ellen”. A pártok pedig közös nyilatkozatot adtak ki, mely szerint a körlevél példátlanul beavatkozik a választási küzdelembe a „reakció” mellett, és megtévesztéssel befolyásolja a katolikus hívőket, ezért felszólították a hercegprímást: ne szóljon bele a közügyekbe. A nagy felhajtás a céljával épp ellentétes eredményt ért el: aki nem volt templomjáró, és addig nem is hallott a körlevélről, az is értesült minden lényegesről, hiszen még a rádióban is másfél napon át a pártok nyilatkozatáról és az azt kiváltó körlevélről szóltak a hírek. A heves fogadtatásra az „illetékes egyházi hely” nyilatkozatot adott ki, visszautasítva a kioktatást: a püspöki kar hagyományosan és kötelességszerűen járt el, amikor a közélet egyes panaszos kérdéseivel nyilvánosan foglalkozott.

A nemzetgyűlési választás

Az 1945. november 4-én megtartott választáson hat párt versengett a mandátumokért, és közöttük egy sem képviselte a politikai katolicizmust. A nyáron kettéhasadt kereszténydemokrata párt Pálffy József vezette szárnyának, amely leginkább élvezte a hercegprímás támogatását, csak a Budapesti Nemzeti Bizottságtól sikerült érvényes működési engedélyt szereznie, ez azonban csupán a főváros területére vonatkozott, az ország egészére nem. Ezért Pálffy a Polgári Demokrata Párthoz csatlakozott, ami nem egyezett Mindszenty elvárásaival. A prímás ugyanis a kisgazdapárt iránt köteleződött el: találkozott a párt vezérkarával, amely az egyház támogatását kérte a választásokon, cserébe ígéretet tett, hogy nem lép fel támadólag a keresztény világnézet ellen, és lehetőség szerint támogatja a katolikus egyház kívánságait.

A klérustól való távolságnak és baloldali kapcsolatainak köszönhetően a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt viszont megkapta az összes szükséges engedélyt, ám végül mégsem indult. Kimerítették a belső viták, de idő sem maradt a felkészülésre. Barankovics István és hívei – a hercegprímással ezúttal összhangban – a kisgazdapártot támogatták a választási küzdelemben. Ugyancsak nem indult önállóan a Keresztény Női Tábor, amelynek vezetője, Slachta Margit szociális testvér nem a kisgazdákkal, hanem a Polgári Demokrata Párttal (PDP) kötött választási szövetséget. Listáról be is jutott a parlamentbe, Pálffy József viszont nem jutott mandátumhoz. A PDP összességében szerény eredményt ért el, a budapesti választóknak nem kellett „az exponált zsidókkal összekevert katolikus lista” – jelentették Mindszenty Józsefnek.

A kommunisták a földosztás és a szovjet hadsereg jelenléte alapján biztosra vették választási sikerüket, az eredmény azonban rácáfolt várakozásaikra. A kisgazdapárt 57 százalékos abszolút többséget szerzett, a két munkáspártnak pedig meg kellett elégednie a szavazatok 17–17 százalékával. A választók a nyugati típusú parlamenti demokráciára és a magántulajdonon alapuló piacgazdaságra voksoltak. A küzdelemben „a megszálló haderők nem nyúltak a megfélemlítés durvább eszközeihez, amit később Kelet-Európa más országaiban alkalmaztak. Ezt a tartózkodást később némi cinizmussal hanyagságnak nevezték” – összegezte véleményét a budapesti amerikai képviselet vezetője.

A fölényes győzelem dacára a kisgazdapárt mégsem egyedül vagy természetes szövetségeseivel koalícióban alakított kormányt, hanem – a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnökének nyomására, de bízván a mielőbbi békekötésben és a szovjet csapatok kivonulásában – beleegyezett a nagykoalícióba. Így több, kulcsfontosságú tárcát a kommunisták kaptak, köztük a Belügyminisztériumot, amely a rendőri szerveket és az államvédelmet is irányította. Ezzel elszalasztódott egy kivételes alkalom a kommunista befolyás korlátozására.

A kommunistáknak keserű és nehezen feldolgozható csalódás volt a 17 százalékos választási eredmény, holott mindenütt a történelmi hagyományokkal bíró szociáldemokraták sarkában jártak, ami ahhoz képest kiváló eredmény, hogy korábban illegalitásban vagy a Szovjetunióban éltek. Csakhogy ők győzelemre számítottak, és a kudarchoz inkább bűnbakokat kerestek, mintsem őszintén szembenéztek volna népszerűtlenségük okaival. Rákosi Mátyás, aki államminiszterként az új kormányfő, Tildy Zoltán egyik helyettese lett, a nemzetgyűlési választások kudarcáért három tényezőt tett felelőssé: az élelmiszerhiányt, az inflációt és az egyház szerepét.

„Nemcsak Mindszenty levelére gondolok, amely nyílt beavatkozás volt a választásba, de gondolok arra a szisztematikus egyházi agitációra, prédikációkra szerte az országban, és amely természetesen különösen a budapesti választások után érvényesült.”

Ekkor fogalmazódott meg először, hogy a hercegprímás a kommunista párt ellenfele. Ami egyébként igaz is volt…