Mire figyelmeztet minket a katolikus egyházzal szövetséges Franco-diktatúra?

Ötven éve, Francisco Franco 1975. november 20-ai halálával bukott meg a több mint három évtizeden át regnáló spanyol diktatúra. A rendszer egyik támasza az egyház volt. Milyen tanulságokkal jár a „katolikus királyok” országának 20. századi történelme napjaink Magyarországa, a politikai kereszténység fellegvára számára? Vendégszerzőnk, Völgyi András írása.

A történtek fontos előzménye, hogy a katolikus egyház a Franco-diktatúrát megelőző, három évig tartó polgárháborút részben egyházüldözésnek tartja; az áldozatok közül többeket szentté is avattak. Ha csak ezt az időszakot nézzük, a katolikusok többsége a konzervatív-legitimista oldalon állt, és erre jó oka is lehetett. A köztársasági és a kommunista erők az egyházban közellenséget láttak, a régi elnyomó feudális világ megtestesítőjét.

A mintegy 40 ezer ember halálát okozó vörösterror áldozatai között nagy számban találunk papokat, szerzeteseket és világi katolikusokat.

A fehérterror kíméletesebben bánt a klerikusokkal: hozzávetőlegesen 150 ezer áldozata között a vallási hovatartozás nem játszott meghatározó szerepet.

Tanulságos, hogy mi vezetett ehhez a véres fordulathoz. A fényűző spanyol birodalom eltékozolta a gyarmatokon szerzett anyagi javakat, és ebből a pazarlásból a felsőpapság is kivette a részét. A katolikus egyház a spanyol királyság egyik legfőbb szövetségese és haszonélvezője volt. Az 1812-es alkotmányozást a régi rendhez ragaszkodó konzervatívok és a reformpártiak évszázados küzdelme követte. A francia belpolitikához hasonlóan a hatalmi viszonyok alakulása itt sem volt mentes a szélsőségektől és a hirtelen változásoktól. 1873-1874, az első köztársaság rövid életű bevezetése után, katonai puccsok árnyékában, 1931 és 1939 között jelenhettek meg a demokratizálódás felé mutató célok a második spanyol köztársaság időszakában. Ekkor kellett volna rendezni a katolikus egyház túlzott társadalmi befolyásának megosztó kérdéseit.

A köztársaságiak az állam és az egyház teljes szétválasztását tűzték zászlajukra. Államosították az egyház iskoláit és más vagyonelemeit, korlátozták a szerzetesrendeket és vallási egyesületeket, mely lépéseket XI. Piusz pápa Dilectissima Nobis kezdetű, 1933-as enciklikájában ítélte el. A kommunisták alapállása ehhez képest is kifejezetten antiklerikális volt, és az egyház teljes jogfosztása sem állt távol a törekvéseiktől.

Az egyház és az állam közötti megbékélés fokozatos ellehetetlenülését templomok és kolostorok felgyújtása jelezte.

A mérsékelt és szélsőséges jobboldali erők – 1939-től konkrétan a Franco-diktatúra – ennek következtében szövetségesként tekintettek a katolikus egyházra, mely a köztársasági évek rossz tapasztalatai miatt megmentőként fogadta a polgárháború győzteseit. 1937. július 1-jén a spanyol püspökök feltétlen támogatásukról biztosították a még harcoló nacionalista tábornokot, és sok szerencsét kívántak „keresztes hadjáratának” véghezviteléhez.

Felemás egyházpolitika

Franco hatalomra került ellenforradalmi rendszere sok tekintetben kedvezett az egyházaknak. Betiltotta például a válást, büntette az istenkáromlást, kötelező iskolai hitoktatást vezetett be, és jelentős összegeket fordított templomok felújítására. Jó néven vette a papok és püspökök politikai szerepvállalását, de csak ha feltétel nélkül támogatták a „vezér” egyszemélyes uralmát. A spanyol egyház szemet hunyt a diktatúra túlkapásai, majd egyre súlyosabb bűnei felett; a klérus és a katolikus sajtó még a tömeges politikai gyilkosságokról is hallgatott. 1946-tól a fémpénzeken és a bankjegyeken „Francisco Franco, Isten kegyelméből Spanyolország vezérének” képmása szerepelt. Az 1966-os államtörvény kimondta, hogy államfői tisztsége az egész életére szól, személye pedig „Isten küldötteként” minden és mindenki fölött áll.

A „Jó és a Rossz harcában” minden bűne ellenére ő lett a „jó oldal” megtestesítője.

Pedig uralma elején és végén Franco a Szentszékkel inkább ellenségesnek mutatkozott. Akadályozta például XI. Piusz pápa Mit brennender Sorge című, a nácizmust elítélő 1937-es enciklikájának további spanyolországi terjedését, és magának követelte a spanyol királyok hagyományos püspök-kinevezési (főkegyúri) jogát. A Szentszék a javaslattételi lehetőséget megadta neki, és ezt az 1953-as konkordátumban meg is erősítette, melynek apropóján a diktátort magas pápai kitüntetésben részesítette. A kommunista veszély miatt Európa nagyhatalmai és az Egyesült Államok elnézőbbek voltak a Franco-féle önkényuralommal, és 1955-ben az ENSZ is a tagállamai közé fogadta Spanyolországot.

A II. Vatikáni Zsinat és VI. Pál pápasága újra befagyasztotta a spanyol-szentszéki diplomáciai kapcsolatokat. Franco rossz szemmel nézte az állam és az egyház szétválasztása, a demokrácia és a vallásszabadság mellett elköteleződő zsinati határozatokat. Propagandája az új egyházfőt egyenesen „kommunistának”, a „vörös papság” képviselőjének és „szabadkőművesnek” bélyegezte. Az állam kétarcú egyházpolitikája odáig fajult, hogy idővel százával tartottak börtönben katolikus papokat, mert nem voltak hajlandók kiszolgálni a rendszert.

VI. Pál elítélte az ellenzéki szereplőkre kiszabott halálbüntetéseket,

és megyéspüspökök helyett segédpüspökök kinevezésével kerülte ki, hogy az állam beleszólhasson a főpásztorok kinevezésébe.

Franco egyházi kultusza

Ennek ellenére Franco kultusza egyes katolikus körökben még az elhunyta után is tovább élt. Halálának évfordulóján, november 20-án sok templomban megemlékeztek róla, és tisztelettel őrizték a hozzá kapcsolódó tárgyi emlékeket. Az állami és az egyházi kultusz összefonódása a diktátor által választott, az El Escorial királyi kolostortól 10 kilométerre kialakított nyughelyen, az „Elesettek völgyében” volt a leginkább szembetűnő. Itt 1940 és 1959 között politikai foglyokkal építették fel azt a bencés kolostort, melynek sziklába vájt karcsú templomhajója hosszabb a vatikáni Szent Péter-bazilikáénál.

A „vezér” monumentális mauzóleuma a polgárháború áldozatai között kapott helyet.

A felette magasodó hegyre egy 152 méter magas keresztet állítottak, mely vetekszik több világhíres felhőkarcoló magasságával. Ennek a megalomán kultusznak vetett véget a spanyol kormány, amikor – választási ígéretét teljesítve – 2019-ben Franco koporsóját egy temetőbe szállította, és a tábornok családjának kriptájában helyezte el.

A demokratikus nyugat-európai környezetben felnövekedett új nemzedékkel, mely nem volt hajlandó a szülők sérelmei alapján politizálni, a Franco-diktatúra utolsó éveiben egyre nyilvánvalóbbá vált a rendszer tarthatatlansága. Ifjúsági és civil szervezetek alakultak, ellenzéki kerekasztal szerveződött a rendszerváltozás érdekében, aminek hatására az egyházban is jelentkezett a múlttal való szembenézés igénye. 1971-ben nyilvánosságra került Az egyház és a politikai közösség című püspökkari dokumentum, mely bár minősített többség híján nem vált hivatalos nyilatkozattá, komoly hatást gyakorolt azzal, hogy

tágan értelmezve bocsánatot kért a spanyoloktól,

amiért a polgárháború alatt és után a katolikus egyház nem tudta előmozdítani a társadalmi megbékélést. A püspöki kar ezután fokozatosan lemondott a politikai kiváltságairól, és állást foglalt a többpártrendszer mellett. Mindez jelentős elmozdulás volt a Franco-diktatúrát addig feltétel nélkül támogató katolikus vezetés részéről, a rendszer 1975-ös bukását azonban nem követte őszinte szembenézés a múlttal, és elmaradt a hivatalos, egyöntetű bocsánatkérés is.

Magyarországi párhuzamok

Hazánkban a spanyolországihoz több tekintetben is hasonló történelmi folyamatok zajlottak. A katolikus államegyházi befolyás 19. századi megszüntetése és a további szekularizációs törvények, az 1919-21-es vörös-, majd fehérterror, a két világháború közötti „keresztény kurzus”, a nyilas és a kommunista önkényuralom, vagy éppen 1956 sortüzei és lincselései hasonló, kultúrharcos vagy polgárháborús mintázatokba illeszkednek. Az antiklerikális tényezők megerősödését Magyarországon is az segítette elő, hogy a katolikus egyház összefonódott a hatalmi elittel.

A vörösterror nálunk is az ellenforradalmi oldalra, Horthy Miklós mellé állította a katolikus társadalom többségét,

melynek értelmiségi rétege zömmel maga is hozzájárult az antiszemita légkör kialakulásához. Az uralkodó felfogás a II. világháború idején – a Horthy-rendszer németbarát propagandájához igazodva – nagyobb veszélyt látott a kommunizmusban, mint a nácizmusban. Ez pedig sokak számára megakadályozta még a nyilas rémuralom erkölcsi alapon történő elutasítását is.

A kommunizmus évtizedei nem segítették az egyház önállóságának és hitelességének helyreállítását. A kezdeti, Mindszenty József nevével fémjelzett ellenállást a bíboros letartóztatása után hamar felváltotta a behódolás, a Rákosi-rendszerben még csak kényszerből, a Kádár-rendszerben egyre támogatóbb főpapi hozzáállással. Ehhez hozzájárult, hogy a magyar kormány a spanyolhoz képest teljes főkegyúri jogot gyakorolhatott nemcsak a püspökök, de rajtuk keresztül további egyházi kinevezések felett is.

A rendszerváltás nálunk is felemásan zajlott, s

elmaradt a hivatalos és közösségi szembenézés a bukott rendszert kiszolgáló egyházi gyakorlatokkal.

Helyette maradt a „kommunistázás” és az egyház üldözött-áldozati helyzetének túlhangsúlyozása. Pedig a 19-20. században elszenvedett és okozott sérelmek feldolgozásának feltétele, hogy meghaladjuk a fekete-fehér narratívát, melynek árnyalása és a történelmi valósághoz igazítása egyéni és közösségi felelősségünk.

És hogy mi a Franco-rendszer, illetve a spanyol-magyar párhuzam tanulsága a 21. században? Leginkább az, hogy a hiteles kereszténység nem a világi hatalom pártfogásában bízik, működésének legfőbb biztosítékát nem a vagyoni helyzetében és a hatalmi befolyásában látja. Nem fél a másként gondolkodóktól, és nem látja minden kritikus megnyilvánulásban az újabb egyházüldözés lehetőségét. Ezért nem is törekszik a szekuláris társadalmak minden jogalapot nélkülöző túlzott befolyásolására.

Nem fogad el semmilyen vezérkultuszt, és nem állít senkit maga fölé hamis megváltói szerepbe,

az Isten iránti feltétlen tiszteletet és engedelmességet nem terjeszti ki semmilyen földi hatalomra. Felnőtt, érett hitre, állandó önigazolások nélküli identitásra és testvéries közösségi jelenlétre törekszik. Egyszerű, transzparens, szolgálattevő, a birtokában lévő nagy kulturális értékeknek is csak felelős őrzője és további gazdagítója. Püspökei és papjai nem vesznek részt a pártpolitikában, és nem is köteleződnek el egyetlen párt támogatása mellett sem. A kereszténység jelenléte és szelíd hatása a világi társadalomban mindenekelőtt az élő egyházi közösségek elkötelezett tagjainak minél hitelesebb életvitelén és közéleti aktivitásán keresztül valósulhat meg – mint a krisztusi kovász a készülő kenyérben.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.