„Nagy baj lesz, amikor az egyháznak túl jól fog menni” – gondolatok politikáról és kereszténységről

A politikai kereszténység szolgálja a hitéletet, vagy inkább eltávolít tőle? A témáról indított vitához hozzászóló Löffler Erzsébet szerint a kereszténység nem kulturális címke és nem hatalmi eszköz, hanem személyes életforma, amelyet nem törvények, hanem a szeretet parancsa hitelesít. Történelmi példáktól a mai morális dilemmákig jutva arra figyelmeztet: ha az egyház túl közel kerül a politikához, erkölcsi tekintélyét kockáztatja.

Reichert János hozzászólása indított arra, hogy magam is megosszam gondolataimat a Szemlélek olvasóival. Előrebocsátom, hogy majdnem mindennel egyetértek abból, amit Reichert János leírt. Felmerült azonban bennem néhány gondolat, amit az olvasók figyelmébe ajánlok. Én is kereszténynek tartom magam, de ez mindegy is; a kérdés az, hogy keresztény életem feltűnt-e már akár csak egyetlen embernek is, aki emiatt követendő példának tekintett. Mert ha nem, semmit sem ér a kereszténységem.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a kereszténység mint kultúrkör és identitás nem egyenlő az élő hittel. Én nem is hiszek a politikai kereszténység önzetlenségében és őszinteségében. Néhai pap ismerősöm, egykori lelki vezetőm sokat hangoztatta, hogy „nagy baj lesz akkor, amikor az egyháznak túl jól fog menni”. Félek, igaza lett… 

Felvetődik a kérdés, hogy mit jelentett a kereszténység bő ezer évvel ezelőtt, és mit jelent ma? Az, hogy az ezer évvel ezelőtti kereszténység politikai vagy hitből fakadó kereszténység volt-e, most maradjon nyitott kérdés. El lehet gondolkozni rajta. Azt azonban tudni kell, hogy a középkorban állam és egyház szimbiózisa szükségszerű volt.

Ma viszont nemhogy nem szükségszerű, de az egyházak számára kimondottan hátrányos. Nem anyagilag, hanem morálisan. 

Magyarország természetesen keresztény ország. Szent István király azzal biztosította megmaradásunkat az ő idejében már keresztény Európában, hogy megtérítette népét, amely nemcsak letelepedett a Kárpát-medencében, hanem fölvette a környező népek szokásait, köztük az európai identitást meghatározó keresztény vallást. Ez hosszabb folyamat volt, nem jelentette minden egyes ember azonnali megtérését, de jelentette a – nem feltétlenül erőszakmentes – alkalmazkodást azokhoz a körülményekhez, amelyek a megmaradás és a beilleszkedés feltételei voltak. A feltételek között nemcsak a kereszténység felvétele szerepelt, hanem egyebek között az is, hogy fel kellett hagyni a nomád életformával: a nyugati irányba történő további terjeszkedést a megszilárdult keresztény államalakulatok határai akadályozták.  

Vajon a mai Magyarország keresztény ország? Ha visszatekintünk a Szent István-i életműre, a középkori gyökerekre, akkor mindenképpen. Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy ma a társadalom mekkora hányada tartja magát keresztény identitásúnak, minden bizonnyal szép számot kapunk. Ha viszont az a kérdés, hogy a népesség hány százaléka gyakorolja keresztény vallását, akkor bizony már a 10 százalék is egész jó arány. 

Egy kormánynak, egy miniszterelnöknek – ha keresztény, ha nem – kötelessége azokat az állampolgárokat is képviselnie, akik nem rá szavaztak,

akik egy vagy több kérdésben – vagy akár semmiben – nem értenek vele egyet. Hogy a politikusok mikor kinek a kedvében szeretnének járni, az az éppen aktuális érdekeiken múlik. Ha történetesen törvény által betiltanák az abortuszt, azzal sok szavazatot veszítenének. Úgyhogy erre senki se számítson…

Azt is le kell szögeznünk, hogy a tízparancsolat mind a mai napig olyan magatartást ír elő a keresztény híveknek, amely magatartást minden jó érzésű ember – függetlenül attól, hogy keresztény identitású vagy sem, hisz-e Istenben vagy sem – követni próbál, és amely parancsokhoz mint emberi normákhoz tartja magát. 

Hirdetés

Persze, vannak itt árnyaltabb kérdések is. Például az, hogy

kinek kell képviselnie és hirdetnie a keresztény hitelveket? Az államnak vagy a keresztény egyházaknak?

Gondolkoztunk-e már azon, hogy a társadalmi normák között sok olyan van, amely jócskán eltávolodott a keresztény egyházak törvényeitől? Keresztény létünkre is megértjük, nem ítéljük el az elváltakat, az újraházasodottakat, vagy azokat a házaspárokat, akik a születésszabályozás azon formáihoz fordulnak, amelyek nem a magzat elpusztításával járnak, illetve akik a mesterséges megtermékenyítés lehetőségeihez folyamodnak, amikor természetes úton nem sikerül gyermeket nemzeniük. Gondoljunk csak bele, hogy közöttünk sok tízezer – sok esetben már felnőtt – ember él, akik úgynevezett lombikbébik voltak. Ki meri kijelenteni, hogy nem kellett volna világra jönniük? Ezekre a morális kérdésekre a hívek  az egyházaiktól várnak (nem feltétlenül elutasító) választ. Az igaz, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8), de az ember és lehetőségei sokat változtak az Egyház kétezer éves története során.

A hívő keresztény emberek belső indíttatásból ellenzik az abortuszt, mert hiszik, hogy a gyermek Isten ajándéka, amit nem dobunk csak úgy el.

Hiába tiltanák a magzatgyilkosságot világi törvények, azokat simán ki lehet játszani.

Sajnálnám azt a gyermeket, aki csak azért születhet meg, mert nem lehet tőle legálisan megszabadulni. Lehetnek itt akármilyen liberális törvények, ha én keresztényként ragaszkodom az élet védelméhez… 

Van-e jogunk ahhoz, hogy ítéletet mondjunk a másfajta nemi identitású emberekről? Ferenc pápa azt mondta: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzem fölöttük?” Természetesen nem azokra gondolok, akik megbotránkozást keltenek – ilyenek vannak bőven a heteroszexuálisok között is –, hanem azokra, akik nem tehetnek róla, így születtek, így hozták a körülmények, de egyébként jó emberek, sőt sokan közülük hívő keresztények.

Keresztény ember, keresztény közösség megengedheti-e magának, hogy gyűlöletet érezzen azok iránt, akik nem keresztények, idegenek, más a bőrük színe, vagy csak egy olyan ország polgárai, akiket a hivatalos álláspont immár ellenségnek tekint?

Hogyan fér bele a keresztény életeszményünkbe, hogy nem tudunk ellenségkép nélkül élni,

hogy a „békéért is harcolunk”? Hogyan lehetséges, hogy a keresztény ország egyik fele gyűlöli a másikat?  

Kereszténynek lenni nem feltétlenül kulturális beágyazottság, nemcsak identitás, pláne nem pártpolitikai hovatartozás, hanem elsősorban és mindenekfölött hit, meggyőződés és életforma kérdése. Ennek az életformának a legfőbb parancsa a szeretet. Nemcsak a felebarát, hanem minden ember szeretete. Jézus így beszélt erről: „Nektek pedig, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket!” (Lk 6,27–28) Ha keresztények módjára szeretnénk élni, fontos a következő gondolatot is szem előtt tartanunk,: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük.” (Mt 7,12) Ezek a jézusi gondolatok örökérvényűek, és mindenféle politikától mentesek.

*
„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.