A Joe Biden amerikai elnök és az abortusz szabályozása körüli vita valójában nem egyetlen ember erkölcsiségéről szól, ezért különösen is érdemes tiszteletteljes párbeszédet folytatni a témáról.
Nem telt el sok idő Joseph R. Biden megválasztása és beiktatása után, s az Egyesült Államok katolikusai körében csak tovább fokozódtak azok az elnök hite körül folyó viták, amelyek már legkésőbb 2020 nyarától élénken zajlottak Amerikában, de Amerikán kívül is. A vita középpontjában voltaképpen egyetlen kérdés állt: ha a demokrata elnök nyíltan támogat olyan törvényeket, amelyek ellentétesek a katolikus tanítással, vajon tekinthető-e egyáltalán katolikusnak (ez a vulgáris kérdés), és járulhat-e szentségekhez (ez a nyilvános vitákhoz méltóbb kérdés)?
Természetesen főként az abortusz kérdésének megítélése állt és áll középpontban, amelynek az Egyesült Államokban egészen más státusza van, mint Európában és a világ más részein.
Újabban hasonló jelentőségre tesz szert a nemi identitás kérdése is, de az abortuszhoz képest másodlagos marad.
Emberpróbáló feladat eligazodni a politikai szimpátiák és ellenszenvek feszült terében elhelyezkedő vitában. A közéleti konfliktusoktól éppúgy érdemes eltekinteni, mint attól, hogy valóban a katolikus hit és az Eucharisztia védelme fontos-e azoknak, akik hosszú hónapok óta hangosan véleményt formálnak, s lényegében az is közömbös, hogy milyen kulturális és pénzügyi háttérországa van az egész problematikának. Az utóbbival kapcsolatban amúgy igencsak érdemes elolvasni Nicolas Senèze Hogyan akarta Amerika megbuktatni a pápát? című könyvét, amely a Magyar Kurír kiadásában jelent meg, és szinte teljesen visszhang nélkül maradt. Elég, ha csak az alapkérdésnek szentel figyelmet az ember: mi mondható el arról a katolikus állami vezetőről, aki nyilvánosan ellentétbe kerül katolikus meggyőződésekkel, és mégis katolikus szentségi gyakorlatot akar folytatni?
A látszólag egyszerű kérdést legalább három tényező teszi rendkívül összetetté, és lényegében egyelőre megválaszolhatatlanná. Először is elvi problémával állunk szemben.
Ha valaki személyes hite alapján rossznak tart valamit, vajon köteles-e nyilvánosan, a demokratikus társadalom keretei között is érvényt szerezni hitbeli meggyőződésének?
Joe Biden többször elmondta, hogy személyesen ellenzi az abortuszt, de e személyes véleményét nem kívánja a törvényhozás alapjává tenni. Van-e joga ehhez? Szétválasztható-e a „személyes” lelkiismeret és a „nyilvános” lelkiismeret, ahogyan egykor a másik katolikus elnök, Kennedy gondolta? Hogy mennyire komoly problémáról van szó, jól mutatja, hogy akik szerint ilyesfajta megkülönböztetés nem lehetséges, s aki ellenzi az abortuszt, annak az állam szférájában is küzdenie kell a tilalmáért, ugyanezt már nem követelik például a házasságtöréssel kapcsolatban. Ha valaki katolikusként ellenzi a házasságtörést, követelnie kell-e, hogy törvény tiltsa? Nem üres okoskodásról van szó, hanem valóban elevenbe vágó kérdésről. Hogyan lehet egyáltalán megkülönböztetni azokat a tetteket, amelyek törvényi tilalmáért küzdenie kell vagy nem kell küzdenie katolikus politikusoknak?
Ha valaki rávágja, hogy mégiscsak hamis az okoskodás, mivel az abortusz emberi életet olt ki, a házasságtörés viszont nem, s ezért a kettő nem helyezhető egy szintre, annak el kell gondolkodnia azon, hogy a halálbüntetés esetében már csekélyebb következetesség figyelhető meg. Számos katolikus van, aki az egyház hivatalos tanításával ellentétben támogatja a halálbüntetést, az élet kioltását, mégis igényt tart a szentségi életre (az már csak ismét politikai mederbe terelné a problémát, ha a lombikprogramot is figyelembe vennénk). Hogyan is van akkor az egész?
Váratlan segítőtársa akadhat az embernek a domonkos teológiában. Aquinói Szent Tamásról írt 2008-as könyvében Herbert McCabe, a jeles domonkos teológus tisztázni igyekszik az idevágó nehézségeket, s az angyali doktor alapján a következőkre jut. „Tamás felteszi a kérdést, hogy az állami törvényeknek minden jó cselekedetet meg kell-e parancsolnia (azaz jóvá kell-e hagynia), és azt feleli, hogy igen; ebben az értelemben az állami törvény az erkölcsiséget támogatja. Azután azt a kérdést teszi fel, hogy az állami törvénynek minden rossz cselekedet tiltania kell-e, s azt feleli, hogy nem. Ebben az értelemben különbség van az állami törvény és az erkölcsiség között. Az állami törvények a közjót szolgálják. És gyakran előfordul, mutat rá Tamás, hogy erkölcsileg rossz tettek betiltása nagyobb kárt tenne a közjóban, mint tolerálásuk. A tolerancia ilyenkor nem erény, hanem az emberi törvény óhatatlan korlátozottságának tett engedmény. Ezért logikailag nem hibás, ha valaki tolerálja az abortuszt engedélyező törvényt, miközben nagy rossznak tartja.”
Ennyiben tehát Joe Biden magatartása összhangban lenne a tomista gondolkodással, legalábbis modern szakértőinek értelmezése alapján. Ettől azonban még nem dőlhetünk hátra, s nem mondhatjuk, hogy Szent Tamás tekintélye megvédi 21. századi amerikai testvérének eljárását.
Evangelium vitae kezdetű enciklikájában II. János Pál pápa egyértelmű erkölcsi nézeteket fektet le ugyan, mégis tesz bizonyos engedményeket. Többek között így fogalmaz: „amikor nem lehetséges teljesen megakadályozni vagy eltöröltetni egy abortusz-törvényt, egy parlamenti képviselő, akinek abortuszellenes személyes véleménye mindenki előtt világosan ismert, leadhatja szavazatát egy olyan törvényjavaslatra, mely csökkenteni akarja a hatályos törvény kárait és a negatív hatásokat a kultúra és a közerkölcsök területén”. Ez önmagában is értelmezésre szorul. De a szent pápából ettől függetlenül jól láthatóan akkora erkölcsi viszolygást vált ki az abortusz, hogy jobbnak látná, ha valaki lemondana az állásáról vagy az előmeneteléről, csak ne támogassa nyíltan vagy hallgatólagosan a rosszat. A lengyel pápának ez az intése és figyelmeztetése a második olyan tényező, amely összetetté és nehézzé teszi az egész problematikát.
Végül nem hagyható figyelmen kívül, hogy nem csupán elvi, erkölcsi és jogelméleti kérdéssel állunk szemben, hanem olyan jelenséggel, amely igen különböző állásfoglalásokra indítja a püspököket. Január 20-án nagy meglepetést okozott José H. Gomez, Los Angeles-i érsek, az amerikai püspöki konferencia elnöke, aki a hivatalába beiktatott katolikus elnököt nem pusztán együttműködéséről biztosította, de azt is kijelentette, hogy „az új elnök olyan politikai programot kíván folytatni, amely előmozdítana erkölcsileg rossz dolgokat, veszélybe sodorja az emberi életet és méltóságot, leginkább az abortusz, a fogamzásgátlás, a házasság és a nemi identitás területén. Aggodalomra ad okot számunkra, hogy szabad lehet-e az egyház, s a hívők szabadon a lelkiismeretük szerint tudnak-e élni.” Nem sokkal ezután Rómába repült Blaise Cupich chicagói bíboros-érsek, ami önmagában is igen sokat elmondott a helyzet kényességéről.
Tavasszal már valóságos nyilatkozatháború robbant ki az amerikai püspökök között, főként azután, hogy kiderült, a püspöki konferencia olyan nyilatkozatot adhat ki, amely nem támogatja az egyház tanításával ellentétes politikai programot képviselő állami vezetők szentségi életét.
Az amerikai egyházat ismerők a jól ismert törésvonalakkal szembesülhettek, de szokatlanul éles formában.
Samuel J. Aquila denveri érsek felpanaszolta, hogy a püspökök már nem gyakran ítélnek el jelenségeket, túlságosan elfogadók lettek, s a szeretet, amelyet persze tanúsítaniuk kell, könnyen elszakadhat az igazságtól, ha nem hívja fel a figyelmet az Eucharisztia méltatlan vételének veszélyére. „Nem jó, ha valaki a polgári elkötelezettséget választja az örök élet helyett, s én, a püspök, nagyon hanyag lennék, ha csöndben maradnék, ha azok, akiket szeretnem kell, veszélybe sodornák örök lelküket.”
Ezek egyértelmű szavak. De ugyanilyen egyértelmű volt aztán Robert W. McElroy San Diegó-i püspök, aki kijelentette, hogy „rossz döntés kizárni az abortuszt támogató politikai vezetőket az Eucharisztiából, és e döntés szörnyen romboló következményekkel járna – nem azért, amit az abortuszról mond, hanem azért, amit az Eucharisztiáról.” Az Eucharisztia ugyanis „nem állítható politikai célok szolgálatába”, jóllehet „pontosan ez történik, ha kizárjuk az egyház tanításával szembehelyezkedő katolikus vezetőket. Ebben az esetben fegyverként használjuk az Eucharisztiát, s politikai harcban használt eszközzé silányítjuk.”
Hogy a püspökök közötti egység és összhang mennyire szerves része a problémának, azt semmi sem tanúsítja jobban, mint a Hittani Kongregációnak május 7-én az amerikai püspököknek írt levele. A levél Gomez érsek március 30-i üzenetére válaszol, amelyben a konferencia elnöke az Eucharisztiára való politikai méltatlanság ügyében tervezett nyilatkozatról tájékoztatta Rómát. A terjedelmes levélnek minden bekezdése figyelmet érdemelne, de elég csak a legfontosabbakat kiemelni belőle. Luis Ladaria bíboros, a kongregáció prefektusa arra intett, hogy a politikusok méltó és méltatlan áldozásáról nemzeti szinten kiadott nyilatkozat könnyen fokozhatná a püspökök közötti feszültséget, ahelyett, hogy az egységüket erősítené meg, s ezért kétlépéses párbeszédfolyamatot ajánlott. Először a püspökök egymás között folytassanak józan párbeszédet, majd második lépésben a joghatóságuk alá tartozó politikusokkal is, hogy megismerjék a vitatott kérdésekben elfoglalt álláspontjukat. Ráadásul a többi ország püspöki konferenciáival folytatott párbeszédet is fontosnak tartja a Vatikán, amely szerint politikai vonatkozású nyilatkozat csak akkor adható ki az Egyesült Államokban, ha az amerikai püspökök teljes összhangját tanúsítja. Nagyon fontos eleme a szövegnek, hogy „egy ilyen nyilatkozat nem keltheti azt a benyomást, miszerint csakis az abortusz és az eutanázia jelent súlyos kérdést a katolikus erkölcsi és társadalmi tanításon belül”, és nem ébresztheti azt a látszatot, hogy csak a katolikusok egyik csoportjának, nem pedig minden egyes hívőnek kell […] teljes mértékben Jézus Krisztus evangéliumához igazítania az életét ahhoz”, hogy méltón vehesse magához az Eucharisztiát. Ezek világos szavak: sokféle kérdés mérlegelésére van szükség, és a nem politikus katolikusok esetleges méltatlansága szintén nagyon fontos.
Az amerikai püspökök hiába kérték, hogy Joseph Ratzinger bíboros 2004-ben Theodore McCarrick (akkori) bíborosnak írt – sokkal élesebben és konkrétabban fogalmazó – levelét vehessék alapul, Ladaria bíboros kijelentette, hogy a Hittani Kongregáció 2002-ben A katolikusok részvétele a politikai életben című dokumentumához kell tartaniuk magukat. Ez pedig egyebek mellett leszögezi, hogy „a keresztény hit szerves egységet alkot, s ezért nem megengedhető, hogy egyes elemeit elszigetelten kiemeljék az egész katolikus tanítás kárára” (4). 2021-ben a Hittani Kongregáció tehát ugyanúgy a józanság és a megfontoltság letéteményese, mint ahogyan közel két évtizede volt. Csak remélni lehet, hogy felhevült amerikai légkörben a püspökök is megfontolják józan szavait.
Görföl Tibor
a szerző teológus
