Nem a meleglobbitól kellene leginkább félteni gyerekeinket

Már a tizenévesek körében is nagy arányban van jelen a depresszió, a szorongás és a különböző függőségek. Mi meg a nemátalakító műtétekkel vagyunk elfoglalva…mintha nem lenne baj, ha felvágják az ereiket, csak a születési nemükben haljanak meg!

Hetek óta hangos a magyar közbeszéd az új népszavazási kezdeményezéstől, amely a gyermekeinket hivatott megvédeni a nyugatról begyűrűző, dekadens, erőszakos meleglobbitól. Úgy tűnhet, ez minden idők legnagyobb veszélye. Félő, hogy több áldozatot követel majd, mint a koronavírus, amit, ugye, sikerült kétvállra fektetni, dacára a világelső halálozási adatoknak. (Mi lett volna, ha nem fektetjük kétvállra?)

Jelen cikk azt igyekszik körüljárni, hogy mennyire reális a meleglobbit tartani a legsürgetőbb veszélynek a magyar gyermekekre nézve. Nem kertelek: szerintem

van valami, ami sokkal nagyobb baj, rengeteg gyereket érint, és nem nyugatról jön, hanem itt van már évek óta, csak nem vesszük észre

– ez a kiégés, az elmagányosodás, a szorongás, az alacsony önbecsülés és a depresszió. Papként sokat foglalkozom fiatalokkal, plébánosként beszélgetek hitoktatókkal, iskolai órákra járok, előadásokat, lelkigyakorlatokat tartok – megdöbbenve látom, hogy mennyi fiatal, tehetséges, jó képességű lány és fiú hiszi magát tehetségtelennek, gyenge képességűnek, haszontalannak. És lehet, hogy mi megvédjük őket a nemátalakító műtétektől, de úgy tűnik, hogy nem tudjuk megvédeni őket saját életük sötétségétől. Ha szélsőséges akarok lenni, olyan, mintha azt gondolnánk, hogy nem baj, ha felvágják az ereiket, csak a születési nemükben haljanak meg!

Magukra hagyjuk őket, hogy megküzdjenek a démonaikkal. Mi lehet a jelenség hátterében? Nem vagyok pszichológus, csupán hangosan gondolkodom. A szülő, aki babakocsit tol az utcán, és a telefonjába merül ahelyett, hogy a gyermekével beszélgetne; a tablet, az x-box, az okostévé kiváló villanypásztorként működnek, némi szabadidőt adva az amúgy valószínűleg tényleg túlterhelt anyukának, így korán megtanítja a csemetének, hogy az élet dolgaiban egyedül marad. Amikor a gyerkőc iskolás lesz – hála a kiváló magyar oktatási rendszernek – napi hét-nyolc, néha kilenc órát tölt el az intézményben, hogy utána még legalább fele ennyit szánjon a házi feladatokra otthon, de néha ez sem elég, mert természetesen minden nap mennie kell különórára, hiszen muszáj, hogy ő legyen a következő Iron Lady vagy Szoboszlai Dominik, mert ugye az élet csak a világelsőknek tartogat boldogságot. És amikor zombiként dől be este az ágyba, reggel pedig nem akar felkelni, iskolába menni, sőt enervált, kedvetlen, fáradt, nem tudunk másra gondolni, minthogy biztos lusta vagy kamaszodik. Nyilvánvalóan nem az a baja, hogy tizennégy évesen naponta több órát dolgozik, mint a két szülő együttvéve. Ugyan, miért kéne, hogy legyen ideje élni, barátokkal találkozni, párt találni, szórakozni? Nem attól lesz boldog és kiegyensúlyozott, hanem a diplomák számától, és a bankszámla egyenlegétől. Egyértelmű.

A modern ember hajlamos lenézni a középkort. Sötétnek tituláljuk, ahol az állam szigorúan büntette az egyénieskedést, és a legfőbb erény az engedelmesség volt – ennek jegyében hajtották igába a fejüket milliók a feudális társadalom működése érdekében. Ma a kapitalizmust és a fogyasztói társadalmat az tartja fenn, hogy a polgárok teljesítenek. Így szól a közös mítosz: dolgozz minél többet, keress minél többet, hogy aztán fogyaszthass minél többet, és boldog leszel.

A mai társadalomnak nincs szüksége kizsákmányolásra, kizsákmányoljuk mi saját magunkat.

Feláldozzuk a boldogságunkat a teljesítménykényszer oltárán, és ebbe neveljük bele a fiataljainkat is: elhitetjük velük, hogy csak akkor szerethetőek, ha ötösöket hoznak haza, ha sikeresen szerepelnek az iskolai versenyeken, és ha menő egyetemre jutnak be. Beléjük neveljük, hogy a teljesítmény biztosítja a helyüket és az értéküket a társadalomban, de ez nem vezethet máshoz, csak szorongáshoz, kiégéshez, az önbecsülés csökkenéséhez. A teljesítményelvű társadalom mindenképpen depresszív, kudarcot valló embereket hoz létre, akik meg vannak győződve arról, hogy értéktelenek és nem szerethetőek. És ezt mi csináljuk, nem a nyugat.

Minden kornak megvan a maga betegsége. A középkorban járványok tizedelték a lakosságot – ezeken úgy-ahogy győzött az emberiség az egészségügy és a tudomány segítségével. Századunk társadalmát nem a baktériumok, és nem is a vírusok pusztítják, hanem mi magunk. Ma az idegi alapú betegségek, a depresszió, az önpusztítás, a szorongás, a függőségek szedik a maguk tizedét az emberek között. Ez ellen nem véd a maszk, és nincs vakcina. Mi pedig úgy neveljük a gyerekeinket, hogy ezeket a hibás mintákat képesek legyenek átvenni, és továbbvinni, mint a boldogsághoz vezető utat, habár mi magunk sem találtuk meg rajta a boldogságunkat.

Nagyon szeretem Jézus megkeresztelkedésének jelenetét Máté evangéliumában (3, 17). Jézus, földi működésének kezdetén, elmegy Jánoshoz, hogy alámerüljön a Jordán vizébe. Amikor feljön, szózat hallatszik az égből, a Mennyei Atya hangja: “Te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem!” Az az érdekes, hogy eddig a pillanatig Jézus még nem tett semmit, ami emberi szemmel dicséretet érdemelne. Még nem mondott egyetlen prédikációt, és nem gyógyított meg egyetlen beteget sem. Az Atya szeretete nem a teljesítménye miatt árad rá, hanem egyszerűen csak gyönyörködik benne, mert szereti. Hány fiatal boldogabb lenne ma, ha a szüleitől gyakran hallotta volna, hogy “Gyönyörködöm benned!” “Jó, hogy vagy!” “Büszke vagyok rád!”.

Mi lenne, ha tényleg összefognánk, és megvédenénk a jövő ifjúságát? Nem kell nemzeti konzultáció, nem kell népszavazás. Egy dologra van szükség: mondjuk el nekik, hogy akkor is szeretjük őket, ha nem ötössel térnek haza! Hogy a teljesítmény fontos, de nem minden. Nem azon múlik a boldogság. Mondjuk el nekik, hogy értékesek, függetlenül a fizetésük összegétől és a diplomáik számától! Hogy csinálhatják azt, amit szeretnek, akkor is, ha nem kapnak érte milliós juttatást. És ne mondogassuk nekik, hogy tökéletesek! Mondogassuk azt, hogy szerethetőek! Tanítsuk meg őket, hogy az élet velejárói a bukások, a sikertelenségek – ezekkel együtt kell elfogadnunk magunkat, és ők nem ezek ellenére, hanem ezekkel együtt méltók a szeretetre! És hogy lehetnek olimpiai bajnokok, de tényleg csak akkor, ha ők akarják, és szívesen dolgoznak érte. Mert máskülönben megfosztjuk őket a legfontosabbtól: az önfeledt, boldog gyerekkortól. És ez sokkal rosszabb, mint egy nemátalakító műtét.

Isten fogadott gyermeke, ember, szenvedélyes igazság-kereső.