Nem liberális, nem konzervatív – Leó pápa evangéliumi úton vezeti az egyházat

Egy évvel ezelőtt lépett ki arra a bizonyos erkélyre az első észak-amerikai katolikus egyházfő, akit már azelőtt Ferenc pápához kezdtek hasonlítani, hogy megválasztották volna. Ő viszont mostanra elérte, hogy feledésbe merüljön a hasonlítgatás.

Kiszámítható meglepetés

2025 májusában talán csak a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményénél rivaldafényt kereső sirályok voltak képesek némileg elterelni a figyelmet arról a feszültségről, amely az új pápa iránt megfogalmazott várakozásokat kísérte. Ma már nem könnyű visszaidézni, de komoly megosztottsággal fordult rá a katolikus egyház a Ferenc pápa után maradt űr pótlására. A lelkes rajongótábor mellett hangos ellenzői is voltak a reformer pápaságnak, sokan nem tudtak mit kezdeni azzal a „tangózással”, ahogy Ferenc kiment a peremre, aztán be is hozott onnan mindenféle szokatlan dolgokat, az elváltak áldozáshoz járulásának esetleges lehetőségétől az azonos nemű pároknak adható új áldásformula bevezetéséig.

S ez csak a jéghegy csúcsa volt – jelen írás szempontjából annyit érdemes kiemelni, hogy a következő pápa vállára már jó előre odapakolt a fél, ha nem az egész világ mindenféle elvárásokat, az „így tovább”-tól a „most kéne ezt abbahagyni” típusú üzenetekig. Vajon konzervatív fordulat következik, vagy megyünk tovább a liberálisabb vonalon – pedzegették világszerte, azt feltételezve, hogy az egyház működési logikája összeegyeztethető korunk politikai sémáival.

Aztán egy viszonylag rövid, gyors konklávé lezárásaként kilépett a világ elé Robert Francis Prevost, és hirtelen nem az lett a téma, milyen irányvonalat képvisel, hanem hogy mi következik abból, hogy „amerikai pápánk lett”. Nagyjából semmi olyasmi, amit Donald Trumppal az élen sokan igyekeztek beleolvasni a döntésbe. Ezt már a bejelentéskor elmondtam a Partizán adásában, majd a Telexen megírtam, hogy a bíborosok döntése alapján egy „erre tovább, de nem pont így” pápaság vette kezdetét.

XIV. Leó lelkisége és emberi habitusa elődjénél mérsékeltebb, de szintén haladó egyházkormányzást vetített előre. Ma már tudjuk, látjuk: úgy is lett. Ahogy pápasága első 100 napjának összefoglalásaként írtam:

egyik lobbicsoport sem igazán mondhatja büszkén, hogy „Leó a mi pápánk”.

És ez jól is van így: ennél katolikusabb, egyetemesebb döntés aligha születhetett volna.

Utólag könnyebb felfedezni az összefüggéseket, de teológiai megközelítésben teljesen érthető, hogy egyrészt folytatódott a világ újabb régiójának bevonása a pápai küldetés horizontjának tágításába. (Sok száz év olasz, majd lengyel, német, argentin pápái után az Egyesült Államok teljesen beleillik a sormintába.) Ráadásul Robert Francis Prevost az öt legmagasabb rangú bíboros egyike volt, aki talán épp azzal kerülte el a pápaesélyesség reflektorfényét, hogy nem a képzeletbeli pálya valamely szélén, hanem – sportnyelven szólva – a középpályán érzi otthon magát. Sem nem csatár, sem nem védő – épp ilyen konszolidáló, integratív személyiség lehet képes arra, hogy úgy vigye tovább az egyházi megújulást, hogy közben lecsendesítse a belső viharokat is.

Míg tehát érthetően sokakat meglepett, hogy épp őrá esett a választás, nagyon is bölcs döntésnek tűnt, hogy egy egyáltalán nem szürke, de nem is harsány, viszont kihagyhatatlan láncszem szerepét betöltő karakter ülhetett Szent Péter székébe.

Hirdetés

Cselekvő figyelmesség

Bár bizonyos távolságból követve XIV. Leó első évét úgy tűnhet, túl csendes, szinte visszahúzódó vezetője lett a katolikus egyháznak, valójában egy tudatos, aktív, cselekvő időszak zárul le most. Az elmúlt egy évben egymást érték a találkozók, megbeszélések, sürögtek-forogtak az állami és egyházi vezetők a pápa környezetében, ő pedig leginkább meghallgatott, figyelt, intellektuális természetéből fakadóan igyekezett megérteni az idők jeleit, s ezáltal betájolni, mit is vár tőle Isten, akinek a szolgálatába szegődött. Visszatért Castel Gandolfóba is, sőt

felhívta a figyelmet a pihenés fontosságára azzal, hogy szinte heti rendszerességgel ellátogat a pápák nyári rezidenciájára.

Tétlenkedésnek természetesen nyoma sem volt eddigi pápaságában. Befejezte és közreadta az elődje által megkezdett Dilexi te kezdetű apostoli buzdítást, szintén végigvitte, majd lezárta az ugyancsak „megörökölt” jubileumi szentévet, folytatta az ukrán-orosz békemissziót, a Gázai övezet sorsát pedig olyannyira a szívén viselte, hogy első, 2025-ben megvalósított apostoli utazása során Törökország mellett abba a Libanonba is ellátogatott, amely a háborús zóna tőszomszédságában helyezkedik el, az ott élők hosszú ideje szenvednek is a közel-keleti forrongások miatt. Ezen útja kiváló alkalom volt a mindenkori pápa hídépítő küldetésének hangsúlyozására, amit a pontifex maximus megjelölés is érzékletesen kifejez. Hidat építeni földrészek, vallások, társadalmi csoportok között – e téren is otthonosan mozog Leó pápa.

A figyelmesség, a közelség szép kifejezése, hogy az új egyhàzfő mindegyik apostoli útján – idén már Monacóban, Algériában, Angolában, Kamerunban és Egyenlítői-Guineában is járt, s épp Spanyolországba készül – törekszik a helyiek nyelvén beszélni. Magától értetődik – ami eddig nem volt az –, hogy a fehér reverendás főpásztor folyékonyan beszél angolul, hiszen ez az anyanyelve, de jól elboldogul spanyolul, franciául, portugálul is, a klasszikus pápai nyelv, az olasz mellett.

Hogy nem csak szimbolikus értelemben jelent határvonalat Leó pápaságában az idei május, onnan tudható, hogy a hónap közepén fog megjelenni az új pápa első enciklikája, körlevele, amelynek nem csupán a kezdete, vagy címe ismert – Magnifica humanitas –, hanem a tematikája is. Már megválasztását követően jelezte az egyházfő, hogy névválasztását elsősorban XIII. Leó inspirálta, aki 135 éve ugyancsak május 15-én adta ki a rendszerezett katolikus társadalmi tanítás alapművének számító Rerum novarum kezdetű enciklikát. Ezúttal viszont nem a munkásosztály kerül fókuszba, hanem a mesterséges intelligencia lehetősége és kihívásai, valamint a béke témája és az emberiségre leselkedő aktuális veszélyek dominálják majd a körlevelet.

Szelíd oroszlán

Hogy a katolikus tanítás szerinti béke nem azonos a pacifizmussal, annak maga Leó pápa az egyik leghitelesebb képviselője. Ennek felmutatásában praktikus segítőtársnak bizonyul néhány honfitársa, név szerint Donald Trump, J. D. Vance és Pete Hegseth is. Az amerikai kormányzat csúcsszereplői ugyanis valamiért úgy érezték, szinte kórusban szükséges kioktatniuk az egyházfőt a Biblia ismeretéből, teológiából, különösen is a béke keresztényi értelmezéséből. E téren azonban egyrészt emberükre találtak, másrészt nem sikerült elérniük, amit alighanem szerettek volna kiprovokálni. XIV. Leó ugyanis nem állt bele az üzengetősdibe, csupán újságírói kérdésekre válaszolva szólt pár szót a témáról, s azt is jelezte, hogy afrikai útjának beszédeit hetekkel korábban előkészítette, senki ne keressen bennük aktuálpolitikai célzásokat. És mondott még valamit, át is adom a szót neki:

„Nem félek a Trump-adminisztrációtól.

Továbbra is fennhangon hirdetem az evangélium üzenetét, ez az, amiért az Egyház dolgozik.” Kemény szavak ezek, alighanem II. János Páltól hallottunk legutóbb hasonló nyílt, bátor kiállást e világi erőfitogtatókkal szemben.

Nem ma kezdődött ez a történet és nem is Virágvasárnap, amikor a katolikus egyházfő félreérthetetlenül azt üzente: „Jézus nem hallgatja meg a háborút indítók imádságát, hanem elutasítja azt!”. Leó pápa már püspökként, majd bíborosként sem bátortalankodott, amikor politikai vezetők evangéliummal ellentétes cselekedeteire, szavaira adódott lehetősége reagálni. Márpedig a lehetőség folyamatosan ott van az egyház tagjai, így vezető képviselői előtt, és Robert Francis Prevost szelídségével együtt többször is élt a közösségi média adta lehetőségekkel, hogy felhívja a figyelmet a katolikus egyház tanítására. Akár a hazai egyházi vezetőket is inspirálhatja határozott, bátor kiállása közéleti kérdésekben, pártpolitikától mentesen, mindig az evangélium képviseletében.

Íme, egy különleges egyházfői karakter: mosolygós, kedves, szelíd, derűs, de ha kell, Leó lévén egy oroszlán bátorságával, tekintélyével védelmezi az értékeit, kijelöli a határokat, amelyeken túl az embertelenség, a békétlenség aknamezője található. Oda nem kellene eljutni. Jobb lenne békében élni, együtt haladni közös történelmünk útján, szeretni egymást – ez van az ágostonos szerzetesből lett pápa zászlajára írva.

Az első pápai év mindezek fényében nem is igazán visszatekintésre, hanem lendületvételre, megújulásra hív.

Akár abban az értelemben is, hogy hagyjuk magunk mögött az egyházon belüli pártoskodást – lásd a konzervatív kontra liberális különbségtételt –, keressük inkább az egységet, amihez biztos alapot nyújt az evangélium. Társadalmi konfliktusok miatt forrongó korunkban nagy szükségünk van a XIV. Leó által képviselt határozott szelídségre és szelíd határozottságra. Miközben hálával idézzük fel az első pápai év kincseit, s érdeklődve tekintünk az ígéretes folytatás felé, fedezzük fel, mit tanulhatunk személyesen az első észak-amerikai pápától, Szent Ágoston lelki testvérétől, a szelíd oroszlántól.