„Nem támogathatom azt a kormányt, amelyik…” – vita a politikai kereszténységről

Mi a kiút a politikai kereszténység történelmi zsákutcájából? című vitaindító írásunkra újabb válasz érkezett. Reichert János szerint nem elég, ha egy politikus kereszténynek mondja magát – annak megfelelően is kell viselkednie és tevékenykednie.

A Szemlélek egészséges lelkisége – miszerint a keresztényeknek kötelességük részt venni a közéletben – fontos kérdést hoz asztalra és jókor, a vehemens választási kampány idején. Az eddigi cikkek (Völgyi Andrásé és Molnár Péteré) mellé szeretnék rögzíteni három olyan alapvetést, amelyek nélkül hitem szerint nem lehetséges érdemben gondolkozni e tárgyban. Előrebocsátom: szélsőségesen római katolikus vagyok.

Először is le kell szögeznünk, hogy hitünk alapján az Ember istenképisége döntő a közéleti állásfoglalásban is. Tehát csak az Isten teremtette személy üdvözül, semmilyen intézmény, párt, önkormányzat vagy állam sincs meghívva az üdvösségre. Az Örök Bíró mérlegre fogja tenni cselekedeteinket, továbbá szavainkat, gondolatainkat, sőt – ne feledjük! – mulasztásainkat is.

Hadd hozzak kézenfekvő példákat! Nemet kell mondani arra, ha egy miniszterelnök a népe egyik felét kiirtandó poloskának nevezi, hozzátéve: „Túl sok mindent éltek túl.” Ez biztatás polgárháborúra – csöndben elmenni e mellett: mulasztással elkövetett bűn. Nem tudom kereszténynek tekinteni azt a kormányzatot, amelyik államosítja a mesterséges megtermékenyítést, amiről Egyházamnak világos állásfoglalása van.

Az ilyen kormányzat nem az enyém.

És ha ugyanez a kormányzat tudomásul veszi a liberális, azaz gáttalan abortuszt, akkor meg pláne nem támogathatom.

Másodszor, a II. Vatikáni Zsinat rögzítette az irányt: képviselni a krisztusi értékeket a társadalomban, nyilvánosan is – ámde ez nem jelentheti az egyes pártok iránti vak lojalitást. A keresztény kiáll az igazságosság, a személy tisztelete, a közösségek szubszidiaritása, a társadalmi szolidaritás mellett, de ugyanazzal az elkötelezettséggel áll ki a korrupció, a gyűlöletkeltés, a földi vezető istenítése ellen is.

Nem támogathatom azt a kormányzatot, amelyik fuldoklik a korrupcióban, amelyik takargatja a hozzá közel állóknak az államot megkárosító bűneit (ad absurdum gyermekvédelmi intézményekben a pedofíliát), amelyik ellehetetleníti az önkormányzatiságot, amelyik „szociálpolitika” címén sokkal nagyobb támogatást biztosít a gazdagoknak, a jobban keresőknek, mint a szegényeknek.

Nem támogatható a gyűlölködő politikus, sem a gyűlöletet szító sajtó.

Továbbá ha egy párt a zászlajára tűzi a „keresztény” terminust, az minimálisan azt jelenti, hogy tagjai keresztényként élnek, és keresztény elvek szerint politizálnak. Nem a szomszéd országon vagy az ellenzéken kérik számon az elveket, hanem a saját kormányukon, sőt a saját pártjuk vezetőin.

Harmadszor, Molnár Péter így fogalmaz: „keresztényként én miért nem élhetek azokkal az eszközökkel, amelyek egy demokráciában bármely meggyőződést valló közösség számára adottak?” Aztán: „miért nem fogadjuk el tehát, hogy egy demokráciában az oldalválasztás szükségszerű? Aztán: „Hiszen a házasság mibenléte politikai téma? Igen, az. A homoszexualitásról tett bármilyen megállapítás politikai téma? Persze hogy az.”

Hirdetés

Vigyázzunk, el ne veszítsük a talajt a lábunk alól! Hogy milyen eszközökkel élhetek keresztényként a demokráciában, azt nem más, mint a keresztény hitem határozza meg. Ha egyesek például a nézetemmel ellentétes céllal tüntetnek, attól még nekem nem kell tüntetnem ellenük. Ha nem szeretem mondjuk a Pride-ot, attól még nem kell ellentüntetést szerveznem. Egyáltalán: keresztényként kizárólag keresztény módon léphetek fel, akár demokrácia van, akár diktatúra.

És ugyanezen a vágányon haladva: a házasság számomra nem politikai kérdés, hanem szentírási alapokon áll. A házasság szentség, „lesznek ketten egy testté” – ezt semmiféle állam nem írhatja sem át, sem felül. Tehát az állam házasságfogalmához a keresztény hitemnek semmi köze. Fordítva sem lenne. Ha az állam elő akarná írni, hogy én, Isten teremtette személy, kivel „legyek egy testté”, bizony azonnal felháborodnék, és nem hajtanám végre az állami verdiktet.

Végül az oldalválasztásról. Római katolikusként a szabad akaratban hiszek: nem akarhatom a rosszat, a bűnt – a kisebbik rosszat, a kevesebb bűnt sem. Nem bonyolult ez:

nem támogathatom a kormányzati korrupciót azért, mert valamelyik ellenzéki mozgalom pártolja az azonos neműek (állam előtti) házasságát.

Az pedig nonszensz, ha valaki keresztény házasságról beszél az anyakönyvi hivatalban, ott ugyanis nem köthető keresztény házasság.

Az evangélium világos irányt mutat. „Ti adjatok nekik enni”, és „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha átkoznak és üldöznek titeket, és hazug módon minden rosszat rátok fognak énmiattam; örüljetek és ujjongjatok, mert bőséges jutalmatok van a mennyben, így üldözték az előttetek élt prófétákat is.”

Az Egyház nem érdekvédelmi szövetség, és boldogok vagyunk, ha Krisztus miatt üldöznek, de Krisztus nevében üldözni bárkit is – erre nincs felhatalmazás az Úrtól. Nem feladatunk elválasztani a búzát a konkolytól, azt majd elintézi az Aratás Ura. Borzalmas, ha egy pedofíliában, korrupcióban, gyűlöletszításban vastagon érintett politikai erő Szent Mihály arkangyalt játszik.

*

(Völgyi András vitaindító cikkére reagálva korábban már olvashatták Molnár Péter és Meskó Zsolt írását. Az  címen továbbra is várjuk mindazok igényes hozzászólását, akik állam és egyház kapcsolatában az eddigi írásokkal vitatkozva máshová helyezik a hangsúlyokat.)

*
„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.