Az “egyvonalas” rajzairól ismert grafikusművész örökségét szeretettel és teljes szívvel gondozza a családja. Lányával, Smohayné Simon Gyöngyössel beszélgettünk.
– Édesapád, Simon András „vágyat érzett, hogy nyomot hagyjon a világban”. Te is festesz, alkotsz – ez egyfajta családi örökség?
– Az alkotás vágyát és szeretetét valóban a családban szívtuk magunkba, a sejtjeinkben, a vérünkben van. Művészcsaládban felnőni elképesztően jó dolog. Grafikusművész Édesapám, és rendkívül kreatív, pedagógus végzettségű Édesanyám nagyon jó párost alkottak, röptették a fantáziánkat – ez mind az esti mesékben, mind a családi tevékenységekben megnyilvánult, sok-sok humorral fűszerezve. Négyen vagyunk testvérek, három lány, egy fiú. Mi, lányok rengeteget rajzoltunk, festettünk, táncoltunk, énekeltünk, játékokat találtunk ki. Az alkotás mindig sokféle módon volt jelen az életünkben.
A magunk alkotta játékok voltak a legfantáziadúsabbak,
például megrajzoltuk a figurákat, kivágtuk őket, és síkban papírbabáztunk – ez számított az egyik fő játékunknak –, és nagyon szerettük, mert a fantáziánk végtelenül szárnyalhatott. Emellett a zene szeretetét is már születésünk előtt belénk plántálták a szüleink, ami később hangszeren való tanulásban is megnyilvánult. A hímzés, a varrás, a tánc, az árnyképkivágás, a selyemfestés, a kórusban éneklés, advent idején a betlehem-, karácsonykor a mézeskalács-készítés, a családi játékok mind jelen voltak az életünkben. Támogatást kaptunk, hogy saját egyéniségünk szerint bontakozzunk ki. Az alkotói légkör azóta is meghatározó mindannyiunk számára. Természetes dolog volt, hogy ha készítettünk valamit, azt szívesen megmutattuk egymásnak – mit szólnak hozzá, miben lehetne esetleg javítani? Meg kellett fogalmazni az észrevételeinket – ezzel sokat fejlődött a lényeglátásunk. Később, amikor elkezdtem komolyabban festeni, ugyanígy kikértem és kikérem a mai napig a családom véleményét. Papa példáját követem ebben, mert ő is megmutatta a friss alkotásait otthon: nemcsak megnézhettük, hanem hozzá is szólhattunk az új művéhez. Bizony, volt, hogy mondtuk, hogy picit szögletes valami, vagy kicsit hosszabb a keze Jézusnak, és volt, hogy több logótervből szavazhattunk, hogy szerintünk melyik a legjobb, és miért. Nagyon hamar kialakult egy alkotó csapatszellem köztünk, amely számomra meghatározó lett.
Én a festészetben szépen lassan haladok előre – lassan, de biztosan. (nevet) Érettségi előtt ismerkedtem meg a férjemmel, jövőre már húszéves házasok leszünk. Érettségi után művelődésszervezést tanultam a főiskolán, és közben elvégeztem a festőiskolát is, aztán visszatérve a főiskolára rendezvényszervező és nonprofit menedzser szakirányon diplomáztam. Fiatalon családot alapítottunk – fő művem azóta is a családom. Festés helyett sokáig a családi élet harmóniájának megteremtése volt a fő feladatom. Ezt magamban is abszolút alkotó módon éltem meg. Számomra a művészet és a közösségi lét mindig is összefüggött: szeretem “berántani” az embereket az alkotás légkörébe.
– Mit jelent a Simon család számára a művészet?
– Saját nevemben tudok nyilatkozni. Számomra a művészet mindenképpen közösség- és értékteremtő, feltöltő, elgondolkodtató, felrázó, megerősítő – és még sok mindent sorolhatnék. Édesapám műveinek komoly tartalma van. Minden műve üzenet. Van egy gyönyörű gondolata Papának: „A művészet az emberiségnek egy olyan, ősidők óta tartó lélekemelő ünnepe, amit sem a művész, sem a közönség nem tud a másik nélkül megünnepelni. Hatással vannak egymásra, életük üzenete csak egymásban tud kiteljesedni.”
– Mit üzent édesapád a művészetével?
– A pontosság kedvéért őt idézem: „Az egyedüli dolog, amiért érdemes ezen a földön élni, az az, hogy az ember tudjon szeretetet adni és elfogadni is. Csak ez teheti boldoggá az embert.” A művészetében ezek a gondolatok testesülnek meg. A rácsodálkozás a Teremtőre, arra, hogy az életünket ajándékba kaptuk, és minden nap hálát adhatunk azért, hogy egyáltalán létezünk. Üzenete a harmónia iránti vágyunkról is szól – harmóniában saját magunkkal, egymással, Istennel.
– Hogyan sugározta édesapád a mély hitét a világ felé?
– Istenből töltekezve a művész érzékeny lelkületével tudott ráhongolódni azokra, akikkel éppen találkozott, akár életében először, vagy éppen sokadjára. Hihetetlenül tudott a másik emberre figyelni, empatikusan hallgatni úgy, hogy teret engedjen beszélgetőpartnerének.
Családján kívül barátai, ismerősei, megrendelői is rendre számolnak be arról, hogy milyen mély nyomott hagyott bennük beszélgetéseik során tanúsított szeretetteli figyelme. Nemcsak a csend és a szavak embere volt, hanem a tetteké is. Szociális érzékenysége kamaszkora óta nagyon fejlett volt, már akkor felismerte, hogy a szeretet elsősorban tettekben nyilvánul meg. Felüdítő humorával elfeledtette a gondokat, bajokat, hamar ki tudott zökkenteni bárkit a szürke hétköznapokból.
A nevetés és a nevettetés az ő különleges adottsága volt.
Vevő volt a minőségi humorra. Nagyon szerettem, ahogyan a szavakkal viccelődött, vagy amikor felhívott minket teljesen elváltoztatott hangon, például a veszprémi állatkert zsiráfjaként. (nevet) Papával nagyon erős kapcsolatunk volt, de azt is mondhatom, hogy van. Sokszor érzem a jelenlétét, a segítségét, még a humorát is. Többször álmodtam már vele, és mindegyikben álmomban kicsattan az egészségtől, és megölelget minket.
– Van olyan alkotása, amely számodra a legkedvesebb?
– Nagyon sok kedvencem van. Például az egyik, amelynek két címe is van: Kibontakozás/A lélek ajándékai. Aztán nagyon szeretem „A szeretet életre hangol”; a „Győzelem!”, „A legszebb közösség I.”; az „Örök tánc”, a „Hűségünk szárnyaló szabadság”; és az „Örök küzdelem” című grafikákat is. De most sok olyan kép is közel áll hozzám, amelyeket korábban nem ismertem. Ezek család témájúak. A harmónia és a letisztultság sugárzik a képeiről. És hozzátartozik a műveihez, hogy nagyon találó címeket is adott a képeinek, ezek egyfajta kiegészítő szerepet játszanak. Most már az én feladatom Papa grafikai nyomataira a címírás – nagyon érdekes ez a folyamat, már csak leírni is, mert nagy erővel hatnak ezek a csodálatos címek, de Papa gyönyörű versei, gondolatai is gyakran megjelennek egy-egy kiállításon a képek alatt.
– Mi az, amit édesapádtól tanultál, és viszed tovább a saját művészetedben?
– Az egyik, amit Papától tanultam, hogy becsüljük meg az alkotásainkat. Szüleink megőrizték kiskori rajzainkat, ráírták a dátumot és az általunk adott címet. Jó minőségű eszközöket biztosítottak számunkra. Életre szóló élmény volt, amikor kaptam egy-egy igazán komoly ceruzakészletet, vagy az a megbecsülés, hogy Papa a zsenge alkotásaimat is bekereteztette, és otthon a falra kerülhettek. Volt, hogy együtt választottunk a keretezőben paszpartut és keretet. Megbecsülték a tehetségünket, ugyanakkor arra is tanítottak, hogy a saját művészetünket is becsüljük meg. Ezt mi is továbbadjuk a gyermekeinknek. Fontos, hogy olyan körülményeket biztosítsunk számukra, melyben ki tudnak bontakozni. És fontos a rend és a rendszerezés is, ami az alkotáshoz is kell – ezt mindkét szülőmtől megtanultam. Papa műterme fantasztikusan rendezett. Az én műtermemre is sokan rácsodálkoztak már, hiányolva a művészi rendetlenséget. Mindennek van helye. Megbízhatóságot is tanultam tőle. Pontos volt, lehetett rá számtani, tartotta a határidőket. Törekedett arra, hogy regenerálódjon, feltöltődjön egy-egy megterhelőbb munkafolyamat után, ebben tudatos volt.
– Milyen volt újranyitni a Simon Galériát?
– Papa az elmúlt 20 évben – tisztában lévén mindenki emberi halandóságával, így a sajátjával is – többször szóba hozta, hogy számíthat-e rám az életműve és a galéria továbbvitelében. Mindig „számíthatsz rám” volt a válaszom. Fontos volt számára ezt pár évente tisztázni. Amíg kisebbek voltak a gyerekeink, lehetetlen lett volna a galéria továbbvitele – most, három tizenéves mellett sem könnyű. Két évvel ezelőtt egy közös kikapcsolódás során Papa azt vetette fel, hogy milyen legyen majd a művészeti örökség pecsét a grafikáin. Úgy érzékeltük az évtizedek során, hogy nagyon vágyik arra, hogy az életművét valaki a családon belül vagy a család együtt gondozza, és megnyugtatta a válaszom. Halála után találtuk meg az íróasztala fölött azt a mappát, ami Szellemi hagyaték címmel várt ránk, amiben 2019-ben nagyon gondosan és szeretettel felvázolta a galéria működésével kapcsolatos lehetőségeket, szabadon hagyva minket a döntésünkben. Ezt a szeretettel teli útmutatást tiszteletben tartva beszélte meg a család, hogy mindenképp továbbvisszük az életművet.
A galáriát szeptember közepén, sok-sok felkészülés után nyitottuk meg újra. Ezt úgy tudnám érzékeltetni, hogy a galéria újranyitása olyan volt, mintha egy száguldó vonatra kellett volna felkapaszkodni, és bejutni az üres mozdonyvezetői fülkébe. A tét nagy volt, és csak családi összefogással sikerülhetett.
– Most szeptemberben a Római Magyar Akadémián került megrendezésre a Simon András emlékkiállítás, ami egyben apa-lánya kiállítás is, édesapád vágya szerint. Hogyan éled meg ezt, kettőtöket képviselve?
– Egy évvel ezelőtt ősszel kapta Papa ezt a meghívást, és azonnal arra gondolt, hogy szeretné, hogy ez közös kiállításunk legyen. Nagyon megtisztelő és jóleső volt a gondolat is, és örömmel készültünk lelkileg, azzal az elhatározással, hogy három új képet festek addig. Alkotásra végül semmi lehetőségem nem adódott, mert közben apósom betegsége súlyosbodott, majd karácsonykor elhunyt. Egy hónappal később Papa egészsége rendült meg, és kórházba került. Amikor jobban lett, megkérdeztem, hogy mi legyen a fél év múlva nyíló a kiállítással? Egyértelműen, határozottan azt mondta, hogy menjünk. Márciusban az Úr magához szólította Papát. Így alakult emlékkiállítássá a római kiállítás.
Kettőnk kiállítási anyagát összekészíteni heroikus munka volt, de óriási szeretetfolyamat is, alkotásain keresztül egyfajta különleges, közös minőségi idő Papával. Anyukámmal 2833 grafikából válogattuk ki azt a 31 képet, ami kiállításra került. Kérdés volt, hogy akkor az apa-lánya vonallal mi legyen, de egyértelműen mindenki azt támogatta, hogy maradjon az eredeti koncepció, ezért 11 festménnyel az én műveim is ki vannak állítva. Nagyon csodálatos, méltó helyen van a kiállításunk a Római Magyar Akadémia díszfolyosóján, november 22-ig látogatható.
– November 7-én Szigetszentmiklóson újabb Simon András emlékkiállítás nyílik. Folynak már az előkészületek?
– Igen. Erről a kiállításról Papával állapodott meg a szervező. Emlékkiállításként rendezzük meg november 7-től december 14-ig a szigetszentmiklósi Városi Galériában. Nagy erővel és szeretettel zajlanak az előkészületek, hiszen az életmű továbbvitelének szerves része, hogy a közönség találkozzon a művész alkotásaival, gondolataival.