Biztosan dobogós az oktatás, ha a közbeszéd elmúlt évének leggyakrabban előkerülő témáit keressük.
Ez a népszerűség azonban kétesnek, de legalábbis hiábavalónak tűnik: az idő kegyetlennek mondott vasfoga a közel egy évvel ezelőtt írt cikkeinken sem talált fogást, az azokban felvetett problémák változatlanul aktuálisak. Sőt…
VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban 2022 általunk legfontosabbnak tartott témáival foglalkozó írásainkat rendeztük egybe és idézzük fel.
A cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek az idő múlása miatt már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói éppúgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!
Álljanak ki a pedagógusaikért! – ezt üzenik egyházi iskolában tanítók a püspöki karnak
„Kezdődjék meg a nyílt párbeszéd az oktatás kínzó kérdéseiről, melyeket eddig a szőnyeg alá söpörtünk! Vállaljuk fel azokat a konfliktusokat, melyek a magyar iskolarendszer szekrényéből csontvázként buknak elő!
Tegyük jobb hellyé az iskolát
– elsősorban a tanulók számára (használható tankönyvekkel, elfogadható munkaterheléssel, gyermekközpontú csoportlétszámokkal, korszerű alaptantervvel, jól képzett, nem agyonhajszolt tanárokkal)! Hiszen, ha nem így teszünk, lógva marad a levegőben az a kérdés, melyet a tüntető pedagógusok írnak fel gyakran plakátjaikra:
ki fog holnap tanítani?
Hasonlóan pozitívan akarunk hozzáállni a “józan ítélőképességünket” és “felelős magatartásunkat” firtató utolsó mondathoz. Köszönjük a bizalmat, élünk vele ÉS polgári engedetlenségben veszünk részt! Gyakorló pedagógusok vagyunk, szakmánkat hivatásunknak tekintjük, rendelkezünk megfelelő “józansággal” és “felelősséggel”, hogy a magyar közoktatás jelenlegi helyzetét átlátva kijelenthessük: ma, azok számára, akik józanul és felelősen tekintenek a közoktatás elmúlt időszakára, nem maradt más becsületes út, mint minden erővel és eszközzel felhívni a figyelmet a pusztító folyamatokra, amelyeket napról-napra tapasztalunk. Józanok, de felelősek is vagyunk a diákjainkért és magunkért – ezért nem hallgathatunk.
Egyházi fenntartású intézményben dolgozó keresztény pedagógusként kétszeresen is érezzük a katolikus egyház által is elfogadott erkölcsi alapelvek súlyát,
amelyeket minden ember, de különösen a közoktatást hivatásuknak tekintők magukénak vallhatnak: a hátrányos helyzetűek felzárkóztatása, a jövendő nemzedékek demokráciára nevelésének feladata, a közjóért érzett felelősség felvállalása.”
Oktatás: ez még a lejtő, vagy már az alja?
„Hosszú évek óta tart a lejtmenet a közoktatásban.
Hosszú évek óta írjuk, mondjuk, hogy baj van. Baj van, mert a minőségipedagógus-hiány helyrehozhatatlan károkat okoz bizonyos – főleg természettudományos – tantárgyak oktatásában, az integrált SNI-s és BTM-es tanulók ellátásában, a tehetséggondozásban. Baj van, mert évről évre jóval több nagy tapasztalattal rendelkező pedagógus megy nyugdíjba, mint ahány pályakezdő fiatal áll munkába, és a tendencia – a pedagóguskorfát, az 50 évet közelítő átlagéletkort látva – nem tűnik megállíthatónak. Baj van, mert a pályájuk csúcsán lévő pedagógusok egyre nehezebben elviselhető mentális és pszichés terhelése kiégéshez és/vagy pályaelhagyáshoz vezet.
Azt is hosszú évek óta írjuk, mondjuk, hogy mindezek hátterében – ha nem is kizárólag, de döntően – az anyagi megbecsülés hiánya áll. Magasabb jövedelem, méltányos bérezés nélkül soha nem kecmergünk ki az ördögi körből: a kevés pályakezdő, a sok pályaelhagyó és nyugdíjba vonuló pedagógushiányt generál, emiatt ránk, pályán maradókra, hivatástudatból még tanítókra már-már elviselhetetlen munkaterhelés hárul, amiért aránytalanul kevés, de önmagában is megalázó fizetést kapunk (miközben a túlórákat, a helyettesítéseket, az ügyeleteket sehogy, vagy éppen csak nyögvenyelősen fizetik), ezért egyre kevesebben választják a pedagógusképzést, és még annál is kevesebb lesz a pályát valóban elkezdők száma… A kör, az egyre szűkebb kör bezárul… (…)
Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a baj most sokkal nagyobb és összetettebb, mint elsőre tűnik, és bizony, pénzzel nem is orvosolható.
Az oktatás alulfinanszírozottságának ugyanis következménye a szakmai mélyrepülés, de maga az alulfinanszírozottság is következmény.
Egy olyan társadalomban ugyanis, ahol a hangadók az erőt hangsúlyozzák az értelemmel, a győzni akarást az együttműködéssel, az érdeket az értékkel szemben, az oktatás és benne a pedagógusok ügye csak vesztes ügy lehet.”
Miért fontos egy országnak, hogy szeresse a tanárait?
„Amikor olyanoktól várjuk az oktatási, vagy akár a szociális rendszer reformját, akik súlyos odafigyelés-hiányuk miatt politikai pályára léptek – irreális elvárásokat támasztunk velük szemben. Súlyosan traumatizált, gyorspácolt emberek ülnek nagyon komoly vezető beosztásokban – lelkük mélyén sértődött kisgyerekek, akik azon veszekednek, kinél van a homokozólapát, és folyton árulkodnak a nemlétező óvó néninek.
Egyszerű állampolgárként a legtöbb, amivel ezen a helyzeten javíthatunk: a szavaink.
Rendszeresen kifejezhetjük hálánkat a tanároknak, amilyen módon csak tudjuk, hogy érezzék, fontosak nekünk.
Rájuk bízzuk a gyermekeinket: szinte több időt töltenek velük, mint velünk. Ahogy beszélünk a tanárokról, úgy alakítjuk egymásban róluk a képet.
Ha anyagi megbecsülést nem is, szellemit adhatunk nekik. A szavaink mindig nálunk vannak, és hatalmunk van áldást szórni. Éljünk vele, hogy életet adhassunk!
Erre bíztat minket a Szentírás is:
“Élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi.” (Péld 18,21)”
Nincs jövő pedagógusok nélkül
„Mekkora a baj az oktatás területén? Mivel elégedetlenek leginkább a pedagógusok? Ha tényleg olyan nagy a probléma, miért nem tudnak egységesen kiállni magukért a tanárok és az óvodapedagógusok? Hogyan jutottunk el odáig, hogy az oktatásért is felelős belügyminiszter egyértelműnek mondja a pedagógusbérek emelésének szükségességét, aztán a “Nem ígérek semmit, és azt betartom” mondattal le is zárja a témát?
Több szempontból is tabudöntögető volt a Szemlélek Társalgó legutóbbi alkalma, melynek vendégei ezúttal Horváth Péter, a Nemzeti Pedagógus Kar elnöke, a győri Révai Miklós Gimnázium igazgatója és Dr. Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora, az Oktatási Hivatal egykori vezetője voltak.”
Pályaelhagyó tanár: „Annak legyen lelkiismeret-furdalása, aki engem ebbe a döntésbe kényszerített”
„Két nő, egy hivatás – mindkettejüknek a szíve csücske. Guoth-Fridrich Erika tavaly az egyik legnépszerűbb hetilap címlapján a “pedagógusnap arca” volt – idén felállt, elhagyta a katedrát. Takács Judit még kitart, és mindent megtesz, hogy tovább végezhesse szeretett hivatását – például másoknál takarít. (…)
– Mindig is nyomasztottak a körülmények, tulajdonképpen
a pályám kezdete óta nehézségeket okozott az alacsony fizetés. Már napi szinten foglalkoztatott, hogy meddig bírom,
bírjuk, jó ideje úgy éreztem magam, mint egy űzött vad. Eddig bírtam. (…)
– Isten hívott erre a pályára, ez tart meg.
Nekem ez nem munka, ez hivatás – el sem tudom elképzelni, hogy bármi mást csináljak.
Mindig megtalálom, ami a pályán tart. Ez nem mindig könnyű, és nem is mindent értek. De ez egy gyönyörű hivatás: gyerekekkel dolgozni, látni a lelküket, a csillogó szemüket, velük együtt fejlődni, látni, ahogy a személyiségük kibontakozik, óriási ajándék és megtiszteltetés. Egy csoda. És az, hogy ennek a csodának részese lehetek, nálam még felülír mindent.”
A pedagóguslét olyan, mint áldozatnak lenni egy bántalmazó kapcsolatban
„Már túl régóta nézzük, ahogyan összetörik tanáraink önbizalmát, elveszik méltóságukat, autonómiájukat, és így gyakorlatilag kivéreztetik a szakmát.
Hogy érik ezt el?
Például a méltatlanul alacsony fizetéssel, az indokolatlanul sok adminisztrációval, az olyan minősítési rendszer működtetésével, amelyről tudjuk, hogy eredményeinek semmi köze a pedagógus munkájának minőségéhez. (…)
A pedagógus, aki lelkes egyetemistaként, tele hittel és elszántsággal, még meg akarta váltani a világot – vagy legalábbis tanítani akart, tudást átadni a jövő generációjának –, a rendszer miatt lassan elveszti önbizalmát és önértékelését. A bántalmazó ezzel elérte célját:
kiszolgáltatottá tette a pedagógusokat egy olyan rendszernek, amelyben nagyon nehéz emelt fejjel létezni.
Így érthető, hogy miért lehet a pedagógusokkal szinte mindent megtenni.”
Tiszteletem! Kérdésem van kettő tanárként és fejlesztő szakértőként:
1. Három differenciál egyenletből, két kémia képletből, 5 Csokonai versből és 10 fekvőtámaszból hogyan lesz egy fiatalnak önbecsülése és az életére vonatkozó elképzelése? Válaszalternatívát kínálok: ” Sehogy! ”
2. Ha az óvoda (szeretetkörnyezete és csoportos léte) után azonnal egyedül fejlődő „versenykörnyezetbe” kerül már az alsó tagozatban, akkor hogyan nem lesz belőle tizenéves korára egy elidegenedett, csalódott, a másik ember felé szinte 0 bizalommal működő fiatal, aki vagy hatalmas egoval tarol másokat, vagy kisebbrendűségi érzéssel programozza magát a következő 60 évre? Válaszalternatívát kínálok: ” Sehogy! ”
Tudom, hogy a XXI. század meghozza majd
– az „emberi erőforrás”– azaz mások álmának megvalósítója vagy mások eszközként használója helyett és
– a múlt századi ” szocialista embertípusa”, helyett a közösségi embert (nem az egyéni- elidegenedett kultúrát),
– a saját életet tervezni tudást a képességek, készségek, előző élettapasztalatokból tervezni tudó fiatalt,( nem a kóborló kiszolgáltatottat)
– és a szeretet és együttműködés iskoláját, ami nagyságrenddel nagyobb eredményeket képes a tanári hivatásokkal és a szülőkkel együtt felmutatni a fiatalokkal való közös munkában.
Az óvoda és az iskolarendszer értékteremtő. Ma az értékteremtésben már nincs csak önmagában értékelendő „szolgáltató”, mint a tanár, hanem az értéket együtt hozzák létre a „Szolgáltató” és az Ügyfelek”. A kettőjük kapcsolata és a kapcsolat folyamata a döntő a jövőben, s így érdemes kilépni abból a kábulatból, hogy önmagában a szolgáltató képes értéket létrehozni. S ha ad, akkor az elégséges. Köszönöm a szíves figyelmet!