Donald Trump alelnöke ókori és középkori keresztény gondolkodók tanításával próbálja igazolni az illegális bevándorlók kitoloncolását. De a teológia tényleg azt mondja, hogy minél messzebb van tőlünk valaki, annál kevésbé kell segítenünk neki a bajban? És ha így volna is, az feljogosítana-e az idegenek elleni hergelésre?
Hát nem magasztos fejlemény, hogy napjainkban a világpolitika egyik alapkérdéséről Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás teológiai alapvetéseire hivatkozva folyik vita? Így lelkendezhetne az egyszeri keresztény, miután az amerikai alelnök a két bölcselkedő szenthez kötődő ordo amoris kifejezéssel indokolta, hogy kormánya miért tervezi kitoloncolni az országba illegálisan érkezett menekültek millióit. „Van ez a régimódi koncepció – és szerintem egyébként nagyon keresztény koncepció –, hogy szereted a családodat, aztán szereted a szomszédodat, aztán szereted a közösségedet, aztán szereted a polgártársaidat a saját országodban, és csak ezután következhet a világ többi része” – utalt J. D. Vance a latin kifejezéssel a „szeretet rendjére”.
A Szent Tamás által felelevenített és továbbgondolt ágostoni tétel – ordo caritatis néven – Magyarországon már a 2015-ös migrációs válság idején előkerült, és főleg a bevándorlásellenes kormányzati fellépés apologétái hivatkoztak rá. Többen idézték Papp Miklós morálteológust, aki szerint a családunkon kívüli emberekre, közösségekre koncentrikus körökként érdemes gondolni, és minél távolabb helyezkedik el valaki tőlünk, annál kisebb felelősséget kell vállalnunk érte.
Igaz, Szent Tamás Summa Theologiae című művének alapján hozzátette:
„Ezt a sorrendet felülírhatja a sürgősség sorrendje:
háttérbe szoríthatom a családtagomat, ha valakinek azonnali segítségre van szüksége. Ha egy embertársam beteg, bajban van, elkeseredett, s különösen, ha halálos veszélyben van, a lelkiismeretnek mérlegelnie kell, hogy ki várhat, s hol kell először és hatékonyabban cselekednem. Tovább bonyolíthatja a helyzetet a kompetencia sorrendje: nem egyenlő arányban oszlik meg a felelősség. Akire több bízatott, attól többet kérnek számon. Így a nagyobb hatalommal, szakmai kompetenciával, jobb lehetőségekkel rendelkezőnek előbb kell cselekednie.”
Már csak azt kellene eldönteni, hogy a hazájukból elmenekülők tömegeinek helyzete elegendő ok-e a szeretet rendjének felülírására, illetve a világ legmagasabb GDP-jével rendelkező nagyhatalomra bízatott-e annyival több, hogy átlagon felüli felelősséget viseljen a migránsokért?
Ferenc pápa az iménti kérdésekre az amerikai egyházi vezetőknek írt múlt heti levelében adta meg a maga válaszát. Az egyházfő arra biztatta a püspököket, hogy mondjanak nemet Donald Trump kitoloncolási terveire, és álláspontját az irgalmas szamaritánus példabeszédével támasztotta alá. A hivatkozott evangéliumi részben az írástudók azt kérdezik Jézustól:
„Ki az én felebarátom?”,
és erre válaszként hangzik el a parabola. (A párhuzam még szemléletesebb az amerikai elnök anyanyelvén, ugyanis a felebarát kifejezés angol megfelelője a „neighbour”, vagyis „szomszéd” szó.)
A pápa is elismeri, hogy minden nemzetnek joga van megvédeni magát azokkal szemben, akik súlyos bűncselekményeket követtek el az országban való tartózkodásuk alatt vagy oda érkezésük előtt. Azzal is egyetért, hogy nem kell mindenkit befogadni; szerinte
a jogos önvédelem és a szolidaritás egészséges, fenntartható egyensúlyára kell törekedni.
Hangsúlyozta viszont: a határt akár illegálisan átlépő, de a hazájukat a nyomor, a kizsákmányolás, az üldöztetés vagy a természeti környezet pusztulása miatt elhagyó menekültek kitoloncolása sérti az emberi méltóságot. A keresztény szeretet ugyanis „nem érdekek koncentrikus kiterjesztése, melyek apránként további személyekre és csoportokra is kiszélesíthetők. (…) Az igazi, előmozdítandó ordo amoris az, amit az »irgalmas szamaritánus« példázatán (vö. Lk 10,25–37) való állandó elmélkedés által fedezünk fel, vagyis amikor a kivétel nélkül mindenki felé nyitott testvériséget építő szereteten elmélkedünk.”
Ahogy pedig a jezsuiták America magazinjában Stephen J. Pope morálteológus figyelmeztetett, az alelnök a felebarát/szomszéd kifejezést leszűkítően értelmezi, holott Jézus „beleértette a következő embercsoportokat: az özvegyeket, az árvákat, a szegényeket, a betegeket, a fogyatékosokat, a társadalom számkivetettjeit,
és igen, a vendégmunkásokat is”.
Vance-ék érvelése – amíg a saját házunk táján nincs minden rendben, nem kell a nyakunkba venni még a másik baját is – Pope szerint azért is téves, mert nem veszi figyelembe, hogy az érintett régiók „olykor éppen a saját politikánk következményeként” élnek át szenvedéseket és bocsátanak ki menekülteket.
Utóbbi szempont azért is megfontolandó, mivel az Egyesült Államok soha nem volt szemérmes, ha a világ bármely táján érdekeinek érvényesítéséről volt szó, akár katonai, politikai vagy gazdasági erővel, akár a soft power olyan eszközeivel, mint a segélyezés. A gondolatot hazai példával folytatva: ha addig nem kellene a világ más táján élőkkel foglalkozni, amíg nem sikerült a legkisebb borsodi faluban is emberhez méltó életkörülményeket teremteni, akkor
a magyar kormánynak sem volna szabad Ázsiában vagy Afrikában támogatni az üldözött keresztényeket
– márpedig ezt teszi, alighanem helyesen.
Azt tehát bőven vita tárgya lehet, hogy egy ország teherbíró képessége hány menekült befogadását teszi lehetővé, és erre a kérdésre kétségtelenül sokféle válasz adható. Egy viszont bizonyos: az ordo amoris/caritatis sem az Egyesült Államokban, sem Magyarországon nem igazolhatja az egészséges patriotizmus helyett a sovinizmus gerjesztését, és hogy egy kormány az idegenellenesség meglovagolásával/továbbszításával kovácsoljon magának politikai tőkét. Sem itt, sem ott nem legitimálhatja azt a retorikát, amely az emberek rosszabbik énjére építve egy egész társadalmat hergel, és válogatás nélkül mindenkiben, a jóravaló, dolgos bevándorlókban is országveszejtő migránst láttat. Aminek következtében sokan már nemcsak az összes színesbőrű idegenben orrontanak ellenséget, hanem a szomszédban/felebarátban is, ha éppen más a véleménye a bevándorlás kérdésében.
Ez pedig minden, csak éppen nem bármiféle szeretet koncentrikus módon érvényesülő isteni rendje. Sokkal előbb mondanánk ördögi körnek.
Retorika kontra tények
Zavarba ejtő tény, hogy miközben Donald Trump volt az, aki kampányának és politikájának középpontjába emelte az illegális bevándorlók kitoloncolását, a nem mellékesen római katolikus Joe Biden elnöksége alatt tavaly rekordmennyiségű, 271 ezer illegális határátlépőt utasítottak ki az Egyesült Államokból; jóval többet, mint amennyit Trump első ciklusa alatt összesen.
Ami pedig Magyarországot illeti, az Orbán-kormány 2015-ben még a fenti képen látható szlogennel kampányolt a „megélhetési bevándorlók” ellen – ehhez képest a Fidesz-KDNP hatalomra kerülése óta folyamatosan és meredeken emelkedik a hazánkban letelepülő külföldiek száma. Míg a KSH 2010-ben 23 884 bevándorlót rögzített, a legutolsó elérhető adatok szerint ez a szám 2023-ban 61 347-re ugrott. Különösen szembetűnő, hogy az időszak végére Ázsiából tízszer annyi ember érkezett, mint 15 évvel korábban (3824 helyett 37 720).
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
Az „ordo caritatis” katolikus tanítása egyáltalán nem azt jelenti, hogy valakit kevésbé kellene szeretnünk pusztán azért, mert távolabb áll tőlünk, hanem azt, hogy a szeretetünket bölcsen és igazságosan kell gyakorolnunk, figyelembe véve természetes és kötelességszerű kapcsolatainkat. Ez a gondolat már Szent Ágostonnál is világosan kifejezésre jut, aki szerint „tökéletes szeretet az, ha a nagyobb javakat nagyobb szeretettel, a kisebbeket pedig kisebbel szeretjük”. Aquinói Szent Tamás ezt a tanítást bontja ki részletesen, amikor arról beszél, hogy a szeretetnek a természetes kötelességek és közelség mentén rendeződnie kell, anélkül, hogy bárki iránt is igazságtalan vagy érzéketlen lenne.
Így tehát az „ordo caritatis” nem más, mint a szeretet igazságos és felelős gyakorlásának rendje. Nemcsak jogunk, de erkölcsi kötelességünk is, hogy családunk, közösségünk, nemzetünk iránt különleges felelősséget vállaljunk, hiszen éppen ezek a kötelékek jelentik számunkra az elsődleges erkölcsi feladatot. Ez azonban nem zárja ki az univerzális szeretetet sem, éppen ellenkezőleg: feltételezi azt. A közösségeink iránti kötelességeink teljesítése nem csökkenti, hanem éppen hogy megerősíti azt a képességünket, hogy a távolabb élő emberek iránt is hitelesen, felelősségteljesen cselekedjünk. Amint Aquinói Szent Tamás is kiemeli, a sürgős szükséghelyzet természetesen felülírhatja a szeretet normális rendjét: életveszélyben vagy súlyos szükségben a távoli idegennek is tartozunk segítséggel. Ez azonban nem jelent abszolút kötelezettséget arra, hogy bárki és mindenki azonnali igényét a nemzetállam határain túlmenően, kritikátlanul kielégítsük.
A cikk szerzője említést tesz arról, hogy a migránsok helyzete elég sürgős-e ahhoz, hogy felülírja a szeretet természetes rendjét. Itt azonban a cikk egy fontos teológiai és erkölcsi kérdést hagy figyelmen kívül: az egyes államok felelőssége nem korlátlan, hanem az általuk kormányzott közösség jólétének és stabilitásának megőrzésére is kiterjed. XIII. Leó pápa világosan tanítja az „Immortale Dei” enciklikában, hogy az állam elsődleges kötelessége saját polgárai közös javának (bonum commune) védelme, és ez az állam erkölcsi kötelezettségeinek keretét jelenti. Ez nem önzés, hanem az igazságosság és a szubszidiaritás elvéből következő, természetjogi alapvetés. Az egyetemes szeretet tehát nem jelenthet olyan követelést, amely veszélyezteti a nemzetek belső rendjét és fenntartható közjóját.
Ferenc pápa álláspontját sem szabad leegyszerűsíteni. Ő maga is hangsúlyozza, hogy minden országnak joga van az önvédelemhez és a bevándorlás szabályozásához. Ebből következik, hogy a katolikus tanítás nem mond ellent az állam jogos törekvésének arra, hogy saját állampolgárainak érdekeit elsődlegesen vegye figyelembe. Az irgalmas szamaritánus példázata, amelyet a pápa idéz, valóban arra hívja fel a figyelmet, hogy legyünk irgalmasak a rászoruló iránt, ugyanakkor ez a példabeszéd nem tartalmaz politikai előírást arról, hogy az államok hogyan alakítsák ki migrációs politikájukat. Az egyéni irgalmasság és a nemzeti politika közötti különbség alapvető: míg az egyén személyes irgalmassági cselekedeteket köteles gyakorolni, addig az állam vezetői a közösség egészének javáért felelősek. Szent Pál apostol is erre utal, amikor azt tanítja a Rómaiakhoz írt levél 13. fejezetében, hogy a világi hatalom „nem hiába viseli a kardot”: ez a szöveg világosan legitimálja az állam jogát arra, hogy rendet tartson és igazságos törvényeket hozzon.
A migráció kérdése a mai társadalmakban valóban összetett, azonban az „ordo caritatis” helyes értelmezése azt diktálja, hogy a migrációt felelős módon, mértékletesen és a közjó figyelembevételével kell kezelni. Ebből következően egy ország nem köteles erkölcsi értelemben arra, hogy mindenkinek állampolgárságot vagy tartózkodási jogot biztosítson, aki azt kéri, hanem jogosan állapíthat meg olyan feltételeket, amelyek a közösség hosszútávú érdekeit és stabilitását szolgálják. Az illegális migráció kritikája tehát nem azonos a xenofóbiával, sem a gyűlöletkeltéssel; sokkal inkább a szubszidiaritás és az igazságosság elvének bölcs alkalmazását jelenti. Ezt a distinkciót semmilyen módon nem szabad összemosni a valódi rasszizmussal vagy sovinizmussal.
A hagyományos katolikus tanítás alapján az „ordo caritatis” igenis legitimen alkalmazható a bevándorlás kérdésében, mégpedig úgy, hogy tiszteletben tartja a helyi közösségek, nemzetek jogait és kötelességeit. A patriotizmus egészséges formája, amelyet XIII. Leó pápa is erénynek tartott, a helyi közösségek védelmét és fenntartható fejlődését szolgálja, nem pedig a gyűlölet vagy sovinizmus eszközévé válik. Éppen ezért nem helyes az „ordo caritatis” elvét sem démonizálni, sem félreértelmezni, hanem fontos felismerni, hogy az valóban az isteni bölcsességből fakadó erkölcsi rendet képviseli, amely a helyes szeretetet a bölcsesség, az igazságosság és az arányosság mérlegével méri ki, egyaránt elutasítva a gyűlöletet, a közönyt és a meggondolatlan, irracionális utópizmust is.