Összeesküvés-elméletek nélkül a moldvai katolikusok kora újkori történetéről – interjú Molnár Antal történésszel

Nemrég kinevezték a Szent István Társulat elnökének, néhány napra rá megjelent a moldvai katolikusokról szóló kötete. Interjú Molnár Antallal, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete Kora újkori osztályának igazgatójával, a Történettudományok Pápai Bizottságának tagjával.

A BESZÉLGETÉS TÖBB NAGY TÉMÁT ÖLEL FEL:

– Hogyan és miért lett a Szent István Társulat elnöke?
– Miként segít értelmezni a holokauszt korszaka napjaink egyházi kihívásait?
– Miben hozott újat a moldvai katolikusokról most megjelent kötete?
– Milyen tapasztalatokat szerzett több pápai intézmény tagjaként?

– Hogyan lett történészként a Szent István Társulat elnöke? 

– Noha a Társulat elnöki posztja elsősorban reprezentatív szerepkör, számomra sokkal többet jelent formalitásnál. Ez a megbízatás egy több mint másfél évszázados múltú, nagy presztízsű intézményhez köt, amely a katolikus könyvkiadásban, tudományos életben és egyházi kultúrában máig meghatározó szereplő. A Társulat egyszerre klasszikus egyesület, professzionális könyvkiadó és tudományos akadémia. Ez a hármas szerkezet nagy felelősséget hordoz a múlt méltó képviseletében és a jövő alakításában. Bár az elnöki pozícióhoz nem tartoznak formális döntési jogkörök, számomra lehetőséget ad arra, hogy javaslatokkal, kezdeményezésekkel és szimbolikus jelenléttel erősítsem azokat a szellemi és tudományos irányokat, amelyeket fontosnak tartok. Különösen nagy jelentőséget tulajdonítok annak, hogy a Társulat tudományos profilja az elmúlt években új lendületet kapott, többek között a megújult Szent István Tudományos Akadémia keretei között, Barna Gábor főtitkár szerepvállalásának köszönhetően.

– Márciusban az Akadémia a tagjai közé is választotta.

– Valóban. E minőségemben továbbra is a megújulást szeretném támogatni. Különösen inspiráló, hogy a Társulat nemcsak lelkiségi vagy népszerűsítő kiadványokat, hanem magas szintű teológiai, filozófiai és történeti műveket is publikál. Ez a tudományos igényesség különbözteti meg sok más egyházi kiadótól. A megtisztelő felkérés tehát alkalmat ad arra, hogy hozzájáruljak az egyházi tudományosság és közgondolkodás formálásához. És ez számomra személyes ügy. Úgy látom, a múlt ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy a jelen vallási és kulturális folyamatait megértsük. Sőt, éppen ez lehet a tudományos igényű egyházi könyvkiadás egyik legfontosabb legitimációja és küldetése. A jelen értelmezésének legnagyobb akadálya sokszor nem is a tudáshiány, hanem

a múlt ideologikus ismerete, azaz a rendelkezésre álló adatok ideologikus szelekciója és elrendezése.

A történettudomány nem azért fontos, mert kész recepteket kínál a jelen dilemmáira, hanem mert segít megérteni a döntések hátterét, a folyamatok mélyrétegét, és azt is, hogy sokszor miért nincsenek egyszerű válaszok. Ezért a történelmi kontextusba helyezett reflexió, a múlt bonyolultságának felismerése képes árnyaltabbá tenni a mai vitáinkat is. Sokszor éppen akkor válik igazán izgalmassá egy jelenkori egyházi vagy társadalmi kérdés, amikor az ember felfedezi, hogy ezek már bizony előfordultak a történelemben, igaz, más formában, más kontextusban, de hasonló logikák alapján. A történelem nem ismétli önmagát, de az emberi döntések, intézményi reakciók, dilemmák és hibák mintázatai visszatérnek.

– Ezt akár az újonnan készülő könyvek is támogathatják? 

– Abszolút! A népszerűsítő, lelkiségi vagy apologetikus kiadványok mellett szükség van azokra a magas szintű teológiai, történeti és filozófiai munkákra, amelyek hozzájárulnak az árnyaltabb egyházi közgondolkodás kialakulásához. Ezek a művek nemcsak a szűk akadémiai közösség számára fontosak, hanem hosszú távon ezek alapozzák meg azt a tudásbázist, amelyből a társadalmi és egyházi diskurzus is táplálkozik. Ezért fontos, hogy

Hirdetés

olyan témák is napvilágot lássanak, amelyek kényesek, vitatottak,

és amelyek nélkül nem érthetjük meg a jelen dilemmáit, mint például az egyház szerepét a társadalmi változásokban, a vallási pluralizmus kihívásait, a női szerepek alakulását, vagy épp a katolicizmus keleti kapcsolatainak múltját. Lényeges ugyanakkor, hogy ne csak a múltat mutassuk be, de azt is, hogyan alakultak ki azok a paradigmák, amelyekben ma gondolkodunk. Ahogy egy régi egyházi irat vagy zsinati dokumentum újraolvasása is megvilágítja, hogy bizonyos viták nem újak, hanem régi dilemmák újrafogalmazásai, és ha ezt felismerjük, nagyobb türelemmel és bölcsességgel viszonyulhatunk hozzájuk. 

– Tudna erre konkrét példát mondani?

– Ahogy említettem, egy történész képes más perspektívába helyezni a jelen kihívásait. Például: miért nem lép gyorsabban az egyház bizonyos kérdésekben? Nos, ennek nem csupán mai okai vannak, hanem történeti gyökerei is, az intézményi emlékezetben, a működési kultúrában vagy akár a teológiai reflexiók történeti fejlődésében. Vegyük a holokauszt és az egyház viszonyát. Egyesek szerint az egyháznak határozottabban kellett volna fellépnie, mások szerint nem volt mozgástér, és példaként a holland püspöki kart emlegetik, amely felszólalt a deportálások ellen, és erre válaszul kegyetlen megtorlás következett.

– Az egyház hallgatását sérelmezők közül többen odáig mennek, hogy XII. Piuszt máig Hitler pápájaként emlegetik.

– Pedig a levéltári kutatások újabb és újabb részleteket tártak fel, és kiderült, hogy a vatikáni embermentő akciók egy része nem spontán volt, hanem Rómából koordinált, a nunciatúrák költségvetéséből finanszírozott tevékenység. Ez a tudás nem mentesít senkit, de árnyalja a képet. Az ilyen történelmi példák ahhoz is hozzásegítenek, hogy jobban megértsük az egyház előtt a jelen korban álló kihívásokat. Hogy emlékeztessem az embereket, az egyháznak mindig újra kellett értelmeznie önmagát, alkalmazkodnia kellett történelmi kontextusokhoz, miközben őriznie is kellett valamit, ami több az adott kor szelleménél. Ezt az egyensúlyt megtalálni sosem volt könnyű, és ma sem az. Aki ezt látja, talán több türelemmel és mélyebb megértéssel viszonyul a jelen dilemmáihoz is.

– Május végén megjelent kötete a moldvai katolikusokról szól, 580 oldalon. Miért foglalkoztatta ez a téma, és miben hoz újat a könyv a korábbi történeti megközelítésekhez képest?

– A téma régóta izgatott, mind tudományos értelemben, mind személyes, nemzeti elköteleződés okán. Ez a kérdés a magyar történeti gondolkodás egyik fájó pontja: hogyan történhetett meg, hogy ezek az elszigetelt, de magyarul beszélő, katolikus közösségek hosszú időn át nem kaptak megfelelő lelkipásztori ellátást a saját nyelvükön? Sokan (magyar részről) a római vagy a magyar egyház hibájaként értelmezték ezt, mások (román részről) pedig azt feltételezték, hogy ezek az emberek eleve nem is magyar eredetűek.

A könyvemmel ebből az érzelmileg és ideológiailag terhelt közegből akartam kiemelni a kérdést,

és visszavinni oda, ahová való, a 17. század történeti kontextusába, a nemzetállami gondolkodást megelőző korszakba. Azt vizsgáltam meg, hogy az egyház milyen lehetőségekkel rendelkezett, és hogyan próbált válaszolni az ott élő katolikus hívek igényeire. Kutatásom egyik alappillére a kutnári katolikus zsinat, vagy inkább papi gyűlés (1642) forrásanyaga volt, amely a moldvai katolikus közösségek életébe, és az őket gondozó misszionáriusok működésébe engedett betekintést.

A könyv több ponton is újdonságot tartalmaz. Egyrészt először próbáltam meg integrálni a moldvai katolikusok történetét a délkelet-európai, különösen a balkáni katolikus kisebbségek történeti kontextusába.

Ezzel túlléptem azon a szemléleten, amely a moldvai magyarok ügyét kizárólag nemzeti szempontból értelmezte.

Másrészt a kutatás alapját elsődleges vatikáni levéltári források képezték, amelyekre eddig kevés magyar történeti munka támaszkodott ilyen mélységben. Ezen források alapján rekonstruálhatóvá vált, hogy a Róma által Moldvába küldött papok miért nem magyarok voltak, hanem itáliaiak vagy balkániak. Elárulom, egyszerűen azért, mert Magyarországnak a 16–18. században nem volt elegendő vagy kiküldhető papja, sem intézményi kapacitása, hogy missziós feladatokat vállaljon a Kárpátokon túl. Tehát, legalábbis a kora újkorban, nem volt „titkos összeesküvés” a magyar közösség asszimilálására, hanem mindez kényszerhelyzetek következménye.

– A későbbi évszázadokban hogyan változtatott a képen a román államiság?

– A 19. század második felétől, a román nemzetállam kialakulásától kezdve a kontextus megváltozott, és a nacionalista szempont erőteljes lett a moldvai katolikus egyházban is. Másrészt a kutnári zsinaton éppen a sokat szidott olasz misszionáriusok javasolták a magyarországi (esztergomi) egyházfegyelem és liturgia bevezetését Moldvában, vagyis felismerték azt a szoros kötődést, amely a magyar etnikumú és nyelvű híveket a magyar kánonjogi és liturgikus tájhoz kapcsolta. Ez a fajta történeti tisztázás persze a múltról szól, de a jelenhez is kulcsot ad. Megmutatja, hogyan alakítják a szerkezeti adottságok, a forrásokhoz való hozzáférés és az intézményi logika azokat a döntéseket, amelyeket mi sokszor erkölcsi vagy nemzeti kategóriák szerint ítélünk meg.

– A kötet a Történettudományok Pápai Bizottságának sorozatában jelent meg. De miért angolul?

– Fontos volt számomra, hogy ezzel szimbolikus hidat is képezzek Róma, a világegyház és a magyar történeti érzékenységek között. Ez a történet nemcsak a moldvai magyarokról szól, hanem arról is, hogyan értjük vagy hogyan értjük félre az egyház múltját és jelenét a nemzeti nézőpont és az egyetemes egyház logikája között. Másrészt nagyon fontos, hogy a mi történeti narratívánk jelen legyen a világ fontos központjaiban, így a Vatikánban is. Ha erre folyamatosan nagy hangsúlyt fektettünk volna, számos kudarcot megspórolhattunk volna.

A világ teljes félreértéséről tanúskodnak azok a nyilatkozatok, amelyek azt vetik a társadalomtudósok szemére, hogy az adófizetők pénzéből idegen nyelven publikálnak.

Ez fontos feladat, misszió, és sok szempontból előbbre tartanánk, ha ezt korábban felismertük volna. 

– Sok tevékenysége között Rómában is tanít a Pápai Keleti Intézetben. Miben más ott az akadémiai közeg, mint itthon?

– Ugyan magyarországi egyházi intézményben csak rövidebb ideig tanítottam, az itthoni közeg nem hasonlítható össze a Pápai Keleti Intézettel. Ez az intézmény a Vatikán egyik kiemelt képzési helye, amely történetileg is különleges szerepet tölt be, a „keleti nyitás” idején alapították 1917-ben, és a kezdetektől az volt a célja, hogy a keleti egyházak – köztük az ortodox és a keleti katolikus közösségek – papjait, teológusait képezze. A mai helyzet viszont kihívásokkal teli. Az intézmény az elmúlt években komoly fenntarthatósági problémákkal szembesült. Csökken a hallgatói létszám, apadnak az ösztöndíjforrások, és szűkül a nemzetközi merítési lehetőség. A Keleti Intézet ezért a

radikális színvonalemelés mellett döntött, szigorították a felvételi követelményeket, átalakították a tanulmányi struktúrát,

és a laikus tudományosság irányából is igyekeznek vérfrissítést hozni. Az, hogy engem is meghívtak tanítani, ennek a szemléletváltásnak a része. Ez azonban nem kockázatmentes, mert ha nő a követelmény, de kevés a hallgató, akkor előfordulhat, hogy a diákok egy másik, kevésbé szigorú intézményt választanak, főleg, ha a végén úgyis csak a doktori cím számít, nem az, hogy hol szerezték. A kérdés az, hogy sikerül-e kialakítani egy kisebb, de magas színvonalú és nemzetközileg is látható közösséget. Ha igen, az intézet akár világszínvonalú szereplővé is válhat az orientalisztika területén. 

– Tagja a Történettudományok Pápai Bizottságának is. Ott miről beszélgetnek, netán vitatkoznak a tagok?

– A Bizottság egyfajta intellektuális olvasztótégely, harminc taggal, a világ különböző pontjairól érkező történészekkel. Ez önmagában is garantálja, hogy a találkozásaink sosem unalmasak. A bizottságban nincsenek klasszikus értelemben vett „ütközések”, de nagyon eltérő módon látjuk ugyanazokat a kérdéseket. Például amikor a 20. század egyházát, a diktatúrákhoz való viszonyát vagy épp a különböző kontinenseken tapasztalható vallási hanyatlást elemezzük, egészen más nézőpontból beszél egy portugál püspök, mint mondjuk egy dél-amerikai történész vagy egy olasz kutató. Ezek a különbségek nem konfliktusokat, hanem termékeny eszmecseréket szülnek. Ami viszont nagyon is valóságos, az a strukturális válság. Egy portugál püspök nemrég egy bizottsági ülésen felidézte, hogy az elmúlt tíz évben a szerzetesi intézmények száma világszinten megfeleződött. Ez olyan problémákat is felvet, hogy

mi legyen a kiüresedett rendházakkal, a fenntarthatatlanná váló egyházi felsőoktatással

vagy az egyházi intézmények elapadó finanszírozásával. Ezek húsba vágó kérdések, amelyek a történetírásban is tükröződnek. Ráadásul most már nemcsak elméleti kérdések kerülnek elő, de gyakorlati dilemmák is. Hogyan lehet úgy konferenciát szervezni, hogy közben a bizottság költségvetése drasztikusan csökkent? Korábban évente két plenáris ülésünk volt, mostantól csak egy. A könyvkiadásunk finanszírozása is sokkal nehezebb lett. Egyszóval: viták vannak, de ezek inkább különböző világok párbeszédei. A közös cél viszont közösséggé formál bennünket, még ha a forrásaink, a fókuszpontjaink vagy a jövőről alkotott képünk időnként különböznek is.