Az utóbbi hónapokban ismertté vált szexuális visszaélésekre – a bocsánatkéréstől a klérust ért összehangolt támadás emlegetéséig – eltérő egyház- és világképekről tanúskodó reakciók születtek. Miközben vitaindító írásunkban mérlegre helyezzük a megnyilvánulásokat, kimutatjuk, hogy a keresztény közösséget „ostromlott vár”-ként láttatni több évszázados reflex. De mivel gyógyítjuk a sebeket, és teszünk-e valamit, hogy a jövőben ne kelljen immár menetrendszerűen bocsánatot kérni?
Talán soha ennyi közéleti vonatkozású közleményt nem adtak ki magyar katolikus egyházi vezetők egy hónap alatt, mint tették december eleje óta. A tucatnyi felé közelít azon állásfoglalások száma, amelyek az ősszel napvilágra került szexuális botrányokra reagálnak. A 2024. december 4-én kiadott püspökkari kommüniké után egyes főpásztorok szükségét látták a „párhuzamos indoklásnak”, és ezzel kisebb bocsánatkérési hullám vette kezdetét. (Lásd Marton Zsolt, Varga László, Hortobágyi T. Cirill, Felföldi László, Székely János, Szocska A. Ábel gesztusait.)
Nem csodálkoznánk, ha többen úgy érezték volna, ezzel lépéskényszerbe kerültek. Hiszen a külső szemlélő azt gondolhatja, hogy aki nem szólal meg, egyetért a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) december eleji közleményének hangvételével. (Amely szöveggel kapcsolatban a Szemlélek több súlyos kérdést fogalmazott meg.) De lehettek, akik úgy latolgattak: az egyház már közzétette az álláspontját, nincs szükség újra és újra bizonygatni. És valóban, a püspöki kar többször nyilatkozott a gyermekvédelem ügyében, sőt 2019-ben és 2021-ben is bocsánatot kért a visszaélések miatt.
„Tudatos és szervezett támadássorozat”
Átérezzük ezeket a dilemmákat, és magunk is valljuk, hogy a helyzetre többféle válasz adható. Ahogyan az őszinte szembenézés gesztusai mellett születtek is olyan megnyilatkozások, amelyek máshová helyezték a hangsúlyokat. Újévi köszöntőjében például Veres András MKPK-elnök, miközben együttérzését fejezte ki a visszaélések áldozatai iránt, így fogalmazott:
„Az elmúlt esztendőben az imént említett bűnök miatt, de egyfajta újraéledő egyházellenesség miatt is, számtalan támadás érte az Egyházat. (…) tényszerűen meg lehet állapítani, hogy egy tudatos és szervezett támadássorozatról van szó. Valószínűleg ennek nem is lesz egyhamar vége, mert azok az erők, amelyek e szálakat mozgatják,
a papok bűneit csak ürügyként használják tevékenységükhöz.”
Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök pedig a botrányokat elszigetelt esetekként láttatta, mondván, ezek az ügyek nem minősítik az egyházat, és arra emlékeztetett, hogy milyen sok pap végzi becsülettel a hivatását. És voltak, akik nem érezték szükségét a megszólalásnak – de többükről anélkül is tudható, hogy az áldozatok és a gyermekvédelem ügye mellett állnak.
„A hívő hozzáállásnak is vannak különböző legitim megnyilatkozásai. Van, aki azt helyezi előtérbe, hogy az egyház tudjon az igehirdetéssel foglalkozni, ami elsődleges feladata, és vannak, akik szerint most előbbre való, hogy a kiszolgáltatottak, a védelemre szorulók mellé álljunk” – nyilatkozta Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök karácsonykor a Válasz Online-nak.
E sorok szerzője nem rejti véka alá, hogy hozzá – és sejtésünk szerint a Szemlélek törzsközönségéhez is – azok megszólalása áll közelebb, akik a lábjegyzetek nélküli szembenézés jegyében szólnak hozzá a kérdéshez. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szükség értékeink védelmére, akár katolikus apologetikára. De itt és most talán illőbb, ha ezeket az üzeneteket alárendeljük az áldozatokkal történő együttérzés kifejezésének, a felelősség vállalásának, és azt keressük, hogyan lehetne megelőzni a hasonló eseteket.
Azon is sok múlik, hogy üzenetünket miként tálaljuk. Martos Levente Balázs karácsonyi interjúja példa arra, hogy ugyanazt a mondanivalót lehet így is és úgy is közvetíteni. Ő szintén beszél arról, hogy a keresztényeket mennyi üldöztetés érte; hogy
a szexuális visszaélések többsége nem egyházi térben történik;
és hogy méltatlannak tartja, ha a hírekben ez a téma elnyomja a katolikus közösség megannyi értékes tevékenységét. Mégis, annak árnyéka sem vetődhet rá, hogy „igen, de” módon közelítene a kérdéshez.
Már az is sokatmondó, hogy árnyalt, több szempontot mérlegelő nyilatkozatát egy olyan világi lapnak adta, amely tavaly ősszel több egyházi botrányt tárt a nyilvánosság elé. Ezzel is jelezve, hogy a sajtót – Ferenc pápához vagy éppen Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapáthoz hasonlóan – nem ellenségnek, hanem partnernek tekinti a gyermekvédelem terén.
Diadalmas világnézet?
Egyházi vezetők és világi hívők körében ugyanakkor létező, és bizonyos mértékig érthető reflex védekezésként ellentámadásba lendülni. Sőt, az 1962-65-ös II. Vatikáni Zsinatig ez volt az uralkodó felfogás. A 18-19. századra visszanyúló hagyomány a keresztény közösséget ostromlott várként láttatni, ahol az igazhívők a világ ármánykodása ellenében hősiesen védelmezik a Prohászka Ottokár-féle „diadalmas világnézet” bástyáit. (Lásd keretes írásunkat.)
Az utóbbi évszázadokban a katolikus egyházat a reformáció, majd a felvilágosodás, később a kommunizmus/államszocializmus képviselői állították kihívás elé, illetve támadták vagy üldözték, napjainkban pedig a szekularizációt, valamint a balliberális korszellemet szokás ellenségként azonosítani. Ezzel párhuzamosan azonban erősödött a belátás, hogy keresztényként küldetésünk nem csupán az „ostromlott vár”-ban élőkhöz szól, hanem mindenkihez, és érdemes szóba elegyedni az „ellenséggel”, hátha tanulhatunk egymástól.
Érzékletesen beszélt erről a néhai Mustó Péter jezsuita szerzetes, felelevenítve, hogy a II. Vatikáni Zsinat előtt maga is a régi egyházképben nevelkedett. Aztán
egyszer kimerészkedett úgymond a várfalon túlra,
és látta, hogy ott is emberek élnek, a maguk küzdelmével, igazságkeresésével, akár elfogultságával, és úgy érezte, velük is dolga van. Ezért állt szóba a protestánsokkal már akkor, amikor az még nem volt magától értetődő, és ez vezette el a dél-amerikai szegénynegyedekbe is, együttműködve akár nem hívő munkatársakkal.
Csontvázakat a szekrényből
A mostani megszólalások nem csupán kommunikációs különbségeket jeleznek, hanem eltérő egyház- és világképekről is tanúskodnak. Püspökeink a fenti két megközelítés közti feszültségben élnek, és nyilván nem könnyű megtalálni az „idők szavának” leginkább megfelelő beszédmódot. Ilyen helyzetekben segíthet, ha a konyhakész válaszok mellett – vagy akár helyett – kérdéseket teszünk fel. Például:
■ Ha egyházellenességet emlegetünk, megkérdeztük-e a világ fiait, az miből táplálkozik? Nem lehet, hogy egy-egy érzéketlen mondatunkkal, az általunk felismert igazság ellentmondást nem tűrő képviseletével, vagy az egyház valamely szolgájának elfogadhatatlan viselkedésével mi is hozzájárultunk a negatív hozzáálláshoz?
■ A politikában is látjuk: táborunk magjának összetartásához elegendő lehet azonosítani vélt vagy valós ellenségeinket; de dolgozunk-e azon, hogy értékeinket, érveinket, szempontjainkat átélhető módon mutassuk fel a világ számára?
■ Miközben a kereszténység valóban sok méltatlan támadás célpontja, mennyiben árnyalja a képet, hogy a mai Magyarországon az egyházak a kormányzat jóvoltából kiváltságos helyzetet élveznek, és világnézetükkel akár mások érezhetik magukat másodrangú állampolgárnak?
Míg a világ őszinte válaszokat vár az egyháztól, az ostromlott vár kérdésében eltérő felfogást vallóknak mindenekelőtt házon belül volna érdemes beszélgetni. Ha nem jutunk is mindjárt közös nevezőre, legalább értsük jobban, hogy ki milyen megfontolásokból képviseli a maga igazságát. Közben hasznos lehet tudatosítani, hogy bármit üzenünk a nyilvánosságnak, azt az áldozatok füle hallatára tesszük. Segíthet érző módon megfogalmazni mondandónkat, ha magunk elé képzeljük őket, és arra gondolunk, mi mozdíthatja elő az egyházban elveszített bizalmuk helyreállítását, és mi az, ami – akár a legjobb szándékunk mellett is – esetleg csak mélyíti a sebeket.
Ami pedig a visszaélések miatt menetrendszerűen kirobbanó botrányok ódiumát illeti, kérdés, hogy a szekrényeink mélyén rejtőzködő csontvázak miatt szeretnénk-e a tartós félsz állapotában maradni. Akarjuk-e, hogy minden újabb napvilágra kerülő ügy megrengesse az egyházat, és
püspökeink rendre bocsánatkérő nyilatkozatra kényszerüljenek?
Nem kellene inkább a teljességre törekedve felmérni és a nyilvánosság elé tárni, hányadán állunk a kérdésben, kiegészítve azzal, mit és hogyan teszünk a megelőzésért? Felmutathatnánk mindezt úgy, hogy – az egyházi botrányokat övező kiemelt figyelem miatt – a gyermekvédelmi jelzőrendszer kialakításában a keresztény intézmények ma már sok esetben a világ előtt járnak, így példaként szolgálhatnának mások számára is.
Ha, miként máshol is történt, szakemberek bevonásával, lehetőleg az egyház kezdeményezésére, de mindenképpen a keresztény közösség közreműködésével készülne egy „országjelentés”, az kellő hangsúllyal, és jó esetben jövőbeli érvénnyel is jelezhetné megkérdőjelezhetetlen elkötelezettségünket a kérdésben. A jelentésben persze sok kínos tény szerepelne. De kérdés, mi a jobb: az egyszeri, mégoly fájdalmas sebészeti beavatkozás, avagy a krónikus, időről időre vészesen kiújuló – a szervezetünket hosszú távon felemésztő – betegség.
AZ EGYHÁZ MINT OSTROMLOTT VÁR
„A 18. század második felétől kezdve az Egyház nemcsak a protestantizmussal vitatkozott, hanem szembetalálta magát a felvilágosodás egyre erősödő támadásaival. A felvilágosodás legtöbb képviselője az Egyházban a »sötét« középkor reakciós fellegvárát látta, amely minden tudományos és társadalmi haladás ellensége, a fennálló rendszer híve, és mereven ragaszkodik kiváltságaihoz – olvassuk Kereszty Rókus O. Cist. Bevezetés az egyház teológiájába című 1997-es kötetében. – Mindebből az is kiviláglik, miért lett az »ostromlott vár« hangulat úrrá a katolikus hierarchia és a hívek többségén, miért ragaszkodtak a pápák az Egyházat támogató monarchikus politikai rendhez, miért harcoltak olyan keményen a felvilágosodás és »haladás« ellen általában anélkül, hogy a bennük megtalálható, gyökereiben keresztény részigazságokat a katolikus teológiába és elméletbe integrálták volna.”
Kereszty Rókus kötete ugyanakkor felmutatja azok részigazságát, akik szerint a világra való nyitottságnak veszélyei is lehetnek. A zsinatot összehívó XXIII. János pápa állítólagos mondását – „Ki kell nyitni a Vatikán ablakait, hogy friss levegőt kapjunk” – szerinte sokan olyan egyoldalúan értelmezték, hogy „az isteni gondviselés nélkül a hirtelen támadt forgószél könnyen kisöpörhette volna a nyitott ablakon az Egyház legféltettebb kincseit is.
A hosszú »ostromlott vár« hangulat után most az ellenkező véglet kísértett: a protestáns egyházakkal, a nem keresztény vallásokkal és a modern világgal helyenként olyan mohó és kritikátlan párbeszéd indult, amely nemcsak a katolikus hit és Egyház alapvető igazságait, hanem a párbeszéd értelmét is veszélyeztette. Ha ugyanis nem őrizzük meg önazonosságunkat és kincseinket, akkor hogyan gazdagíthatjuk dialóguspartnereinket?”
Fenti cikkünket vitaindítónak szánjuk. A témához érdemben hozzászóló, igényes írásokat az címen várjuk. (A beérkezett kéziratok közzétételéről szóló döntés jogát fenntartjuk.)
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
