Otthon érezhetik-e magukat az egyházban a fogyatékossággal élő keresztények?

Súlyos fogyatékossággal, gyakorlatilag siketséggel éli mindennapjait, ennek ellenére évtizedek óta részt vesz a katolikus egyház életében Mikesy György gyógypedagógiai szakember. A nyugalmazott igazgatót, rehabilitációs szaktanácsadót, a Reménykör tagját a fogyatékos személyeket középpontba állító október 25-i kaposvári szinodális konferencia előtt kérdeztük a konkrét és átvitt értelemben vett akadálymentességről, sorstársai pasztorációjáról.

– A szinodalitásról szóló márciusi budapesti konferencia elején a nap házigazdája arra kérte a jelenlévőket: álljon fel, aki az egyház perifériáján érzi magát. Te is azon pár ember között voltál, akik felálltak. Miért?

– Azért, hogy ne maradjanak rejtve azok, akik valamilyen fogyatékossággal élnek, és akikkel élni, járni kell a szinodális úton. Mi legtöbbször nem látszódunk, hangunk nem hallatszik, így a kiállás számomra misszió. Főleg, hogy

sokszor még az egyházban is meg nem értésbe, tudatlanságba, sőt diszkriminációba ütközünk.

Pedig az Eucharisztia egyetemességénél meg kellene látni, hogy Krisztus egyháza perifériák nélküli egyház. Ezzel tisztában volt Ferenc pápa, amikor ránk is gondolva meghirdette a szinodalitást, hogy biztosítani kell sorstársaink részvételét a keresztény életben. A konferencián a következő gondolatot fogalmaztam meg: ha azt szeretnénk, hogy az egyház megújuljon, akkor mindenki menjen haza, és keressen egy-egy fogyatékos személyt, akivel személyesen kapcsolatba léphet és élhet; ezzel minden bizonnyal új szemlélettel, paradigmaváltással fog gazdagodni.

– Bemutatkozásodban ez olvasható: több mint 60 éve szolgálsz az oltár körül, közel fél évszázada akolitus vagy, három évtizedig hitoktató voltál, igazgattál állami intézményt, 1992 óta részt vehettél a legtöbb vatikáni fogyatékosügyi konferencián, kétszer is kaptál pápai áldást, kezet foghattál II. János Pállal és Ferenccel. Ez nem éppen periférikus helyzet.

– Végtelenül hálás vagyok Istennek és a szüleimnek, hogy hatéves koromban az oltárszolgálat felé terelgettek, amihez 64 éve hű vagyok, és ez elvezet az egyházi életben való kiteljesedésemig. Attól azonban, hogy az adott helyzetbe bele tudsz illeszkedni, még nem biztos, hogy úgy érzed, oda is tartozol. Ez mindennapi megélésem és fontos tételmondatom: bár aktívan jelen vagyok az egyházban, nem tudom letagadni az állapotom miatti kiszolgáltatottságot. Tehát egyszerre van jelen magasság és mélység, öröm és szenvedés, siker és kudarc, centrum és periféria. Szomorú megélni, hogy a korábban jól működő katolikus hallássérült pasztorációt – benne a siket alkalmazottakat is foglalkoztató irodát és jelnyelvi kommunikációt elősegítő stúdiót – a megkérdezésünk nélkül felszámolták, és gyakorlatilag a perifériára került a hallássérültek pasztorációja. A Vatikánban viszont többször is olyan kedves fogadtatásban részesültem, mintha az édes- vagy a keresztszüleimhez mentem volna, ezáltal megéreztem Krisztus szerető ölelését. A világegyház központjában az akadálymentesség a szó konkrét és átvitt értelmében sokkal magától értetődőbb, mint idehaza. Ami a magyar helyzetet illeti, csak úgy sorakoznak a kérdéseim: miért csak néhány pap és világi szívügye a sorstársak helyzete? Miért nem természetes, hogy az egyházban jelen vannak a fogyatékos személyek mint világi munkatársak? Vagy mi a helyzet a családokban élő fogyatékos személyekkel?

– Személyesen milyen reakciókkal találkozol?

– Néhány nagyszerű, pozitív kisugárzású pap mellett mindig is voltak és vannak, még papok is, akik hitetlenkedve fogadták, hogy teológiát végzett gyógypedagógiai tanár vagyok, és összesen húsz évet voltam igazgató két intézmény élén. Megalapítottam az országban egyedülálló pályaorientációs munkadiagnosztikai központot, 16 évig vezettem a váci siketek intézetét, ez idő alatt másik három gyógypedagógiai intézmény integrálásával sikerült az ország legnagyobb gyógypedagógiai központjává válni. Még a rendszerváltozás előtt megszerveztem Vácott a hitoktatást, ahová tanulóink 90 százaléka járt: siketek, nagyothallók és halmozottan fogyatékosok. Ami a közelmúltat és a jelent illeti: több mint tíz esztendeje szerveztünk lelkigyakorlatot az ország zarándokhelyein a felnőtt siketek és nagyothallók számára, elsőpéntekenként évekig vittem az Eucharisztiát betegeknek, de a tavaly elhunyt Jelenits Istvánnak is vagy tíz évig én segítettem az asszisztenciát vezetni, amikor éltes kora miatt egyedül nehezen tudott misézni. Mindketten fájdalommal vettük tudomásul, és én kifejezett diszkriminációnak éltem meg, amikor abba kellett hagynom. Pedig ezt sem testi, sem lelkiállapotom nem indokolta. Mindezen túllépve azóta újabb kalandok között vagyok. Járom az országot, siketeket és más fogyatékosokat, illetve szegényeket keresek fel, hogy segítsek eligazodni a jog útvesztőiben, hivatalos szövegeket megfogalmazni, hivataloknál és hatóságoknál járok közben. A mellőzöttség közepette viszont nagy boldogság volt hallani, hogy a katolikus püspöki kar új elnökeként Székely János első útja egy fogyatékos személyeket ellátó intézménybe vezetett, és kijelentette, hogy ők az egyház kincsei.

Hirdetés

– Szavaidból nem sok reményt olvasok ki. A Reménykör tagjaként szerinted mit kellene tennie az egyháznak, hogy a fogyatékos emberek jobban otthon érezzék magukat benne?

– Tevékenységünkkel azon vagyunk, hogy sorstársaink ne érezzék magukat az egyház perifériáján. Hiszen mi is teljes jogú tagjai vagyunk a keresztény közösségnek. Mai szóval

az egyházban is szükség van az érzékenyítésre, a támogató környezet kialakítására, de a fogyatékos testvérek részvétele nélkül ez nem valósulhat meg.

A világegyházban sok helyről lehet jó példákat meríteni. Ez azért is fontos, mert a fogyatékossággal élő személyek integrációja nélkül az egyház hiteltelenné válik, az érintettek pedig könnyű prédává válhatnak a szekták számára.

– A szinodalitásról szóló novemberi kaposvári konferencia a fogyatékkal élő embereket állítja a középpontba. A te nézőpontodból hogyan találkozik a két téma, és mit vársz a tanácskozástól?

– Mivel ritkán találkoznak velünk, sokan nem is gondolják, hogy a szinodalitás gondolatába beletartoznak a fogyatékos személyek is. Azt remélem, hogy erre minél többen ráébrednek a kaposvári konferencián. Külön öröm, hogy a tanácskozást egy nappal a hallássérültek pasztorációjának egykori papja, Futó Karcsi bácsi születésének 100. évfordulója után tartják. Az ő emlékének jegyében kívánom, hogy a konferencia legyen őrtűz a hazai egyházban, amely mások szívét is lángra lobbantja.

– Az egyik előadás címe ez lesz: „Hogyan evangelizálnak bennünket a fogyatékossággal élő testvéreink?” Mi a te válaszod?

– Úgy gondolom, a fogyatékossággal élő emberek már pusztán a létükkel is képesek evangelizálni, missziót végezni. Életük tanúságtétel arról, hogy Isten kegyelme a gyengeségben is működik. Több példát is láttam erre a világegyházból, illetve itthon részt vettem benne: emlékezetes volt a siketek és nagyothallók országjáró missziója, a húsvéti passió némajátéka, amely mindenhol elemi erővel szólította meg az embereket. Alapító tagja lettem az európai katolikus siketek szervezetének, és elfogadták javaslatomat, hogy háromévente szervezzünk nemzetközi zarándokutat Lourdes-ba és Fatimába. Úgy érzem, a mai világban éppen a perifériák felől érkezik az egyik legerőteljesebb evangelizáció – ez az a felismerés, amely Ferenc pápát is mélyen megérintette, és amelynek nyomán meghirdette a szinodalitást. Visszatekintve életemre, végtelen hála él bennem Isten irgalmáért és kegyelméért: megtapasztaltam, hogy a perifériáról is lehet a remény zarándokává válni, és „mezítlábasan” vállalni a missziós küldetést – még akkor is, ha akadályokba ütközik az ember. A „mezítlábas” lét számomra azt jelenti, hogy hitemet a fogyatékosságommal együtt élem meg. Ez különleges, olykor fájdalmas küzdelem az élet minden területén, de az evangelizáció éppen ebben a küzdelemben válhat hitelessé.