Plébánián megrugdosott ajtó

Az elmúlt napokban bejárta a honi sajtót a hír: Pető Attilát bűnösnek találta a bíróság többrendbeli zaklatás miatt.

Mint ismeretes, a papok által elkövetett zaklatási ügyekben Attila volt az első áldozat Magyarországon, aki névvel és arccal vállalta történetét. És valószínűleg ő az első áldozat – Magyarországon biztosan –, akit a vele történtekért részben felelős szervezet beperelt. A bíróság az ítélet kihirdetésekor azt mondta, hogy csak és kizárólag a zaklatás tényét vizsgálták, nem volt feladatuk az Attilával korábban történtek figyelembevétele. A katolikus egyház képviselői pedig azzal védekeztek, hogy ők mindent megtettek Attila ügyében (amúgy egy ponton még a feljelentést is megpróbálták visszavonni), de viselkedését valóban zaklatónak élték meg, amikor tájékoztatást és bocsánatkérést akart kicsikarni tőlük, és ezért több alkalommal telefonon, üzenetben, majd személyesen is megpróbálta felvenni velük a kapcsolatot. Sőt, egy alkalommal megrugdosta egy plébánia ajtaját is. Azt az ajtót, ami mögé elbújt az atya, akinek a segítségét kérte. Ez a megrugdosott ajtó lesz a történetünk kulcspontja.

Néhány hónappal ezelőtt részt vettem egy baráti sörözésen egy romkocsmában. A beszélgetés témája valahogy a szexuális abúzus irányába terelődött, és főként arról volt szó, hogy

milyen lépéseket tehetünk a gyermekek védelmében.

Magam azon az állásponton voltam, hogy az edukáció (az őszinte beszélgetés a gyerekekkel a témáról) és a bensőséges családi légkör – ahol a gyermek bármikor szabadon beszélhet arról, ami foglalkoztatja – kulcsfontosságú az esetek megelőzése szempontjából. A társaság egyik tagja azonban elég határozottan ragaszkodott a véleményéhez, miszerint ilyenekről nem szabad beszélni egy gyerekkel, mert ezzel csak felhívjuk a figyelmét a témára, és amúgy a legtöbb, amit tehetünk, hogy jó keresztény iskolába adjuk. Álláspontja megingathatatlan volt, sorolhattunk bármilyen felmérést, statisztikát, vagy akár számtalan közismert esetet, amelyek mondjuk történetesen éppen keresztény iskolákban történtek, sőt papok vagy lelkészek voltak az elkövetők. Szó szót követett, és

egy ponton bennem elszakadt valami.

Egyik pillanatról a másikra, magamat is meglepve, elkezdtem artikulátlanul üvölteni, felpattantam az asztaltól, és földhöz vágtam az első dolgot, ami a kezembe akadt. Láttam a rettenetet a másik szemében, hogy most nekimegyek és megütöm, de én csak visszazuhantam a helyemre, és percekig megállíthatatlanul zokogtam. A beszélgetés megszakadt, én pedig rövidesen elköszöntem, és még mindig sírva hazafelé vettem az irányt. A reakcióm nem magyarázható egyszerű véleménykülönbséggel: sokszor vitatkoztam már eddigi pályafutásom során, de még sosem viselkedtem így. A magyarázatot máshol kell keresnünk, mégpedig abban, hogy

magam is érintett vagyok:

kamaszkoromban több alkalommal, szexuális visszaélést követtek el ellenem is.

Ahhoz, hogy megértsük a megrugdosott ajtót, a felborított asztalt, a földhöz vágott üveget, tudnunk kell valamit:

a szexuális visszaélés áldozatai nagyon erős, majdnem kezelhetetlen mértékű haragot élnek át, amit viszont a körülmények miatt elfojtanak magukban.

A harag az élet normális eseteiben utat talál magának. Azért kaptuk a Teremtőtől, hogy képesek legyünk megvédeni magunkat, amikor arra van szükség. Ha beszól a jegyellenőr, válogatott sértésekkel válaszolunk. Ha elénk vágnak az autópályán, dühösen dudálunk. Ha veszekszünk otthon, ajtót csapkodunk és kiabálunk. Kifejezzük, kiengedjük a haragunkat. Abúzus közben azonban az áldozat nagyon gyakran lefagy, tehetetlenséget él meg, képtelen védekezni, képtelen kifejezni, hogy számára ez a helyzet nem oké, és így a benne lévő harag nagyrészt benne is marad. Miért e tehetetlenség? Sok oka van. Mert az elkövető erősebb, esetleg már az áldozat bizalmába férkőzött, elnyerte a szeretetét, vagy egyszerűen csak tekintélyi személy, akinek nem lehet ellentmondani. Olyan is van, hogy az áldozat annyira meglepődik, hogy nem is hiszi el, ami valójában történik, csak később „esik le” neki, hogy igen, ez erőszak volt. Így aztán ott és akkor sem védekezni, sem a haragját kifejezni nem tudja. Pedig nagyon is sok harag van benne. Haragszik az elkövetőre azért, amit tesz. Haragszik saját magára, amiért képtelen védekezni. És igen, haragszik mindenki másra, hogy miért engedik ezt megtörténni. Anyára és apára, hogy miért nem vették észre. A többi felnőttre, hogy miért nem védték meg, miért nem nyitottak be a szobába, vagy miért nem vették észre a jeleket. Ez

az elfojtott harag, az átéltek miatti szégyen és a zavarodottság érzése teljesen izolálja az áldozatot, magára marad, ami szinte lehetetlenné teszi az események későbbi feldolgozását, hiszen ahhoz kulcsfontosságú lenne, hogy tudjon valakivel beszélni.

Ezért sokan azt az utat választják, hogy megpróbálják egyszerűen elfelejteni. Emlékszem, évekkel később, amikor elmondtam a szüleimnek, hogy mi történt velem, azt mondták, hogy furcsának is találták, hogy olyan sokat találkozom azzal a pappal, akiről amúgy hallották is, hogy valami nincs rendben vele, és gyanúsan sok fiatal fiú van körülötte állandóan, de nem tudták, mit tehetnének. És én dühös voltam rájuk ezért a vétkes naivitásukért és a felelősséghárító tehetetlenségükért. Én gyerek voltam, ők pedig a szüleim voltak, az lett volna a dolguk, hogy mindent megtegyenek azért, hogy megvédjenek engem. És ott, a romkocsmában ülve, újra ezt a haragot éltem át. Itt van egy apa, aki szilárdan ragaszkodik hozzá, hogy ő lényegében majdnem tehetetlen a gyermekének védelmében. Én pedig, mintha megnyomtak volna egy play-gombot,

újraéltem azt a múltbeli pillanatot, és annak a gyermeknek a haragja kiszakadt belőlem,

és magamból kikelve üvöltöttem az arcába, hogy azért történhetett meg velem, ami megtörtént, mert az én szüleim is olyan fafejek voltak, mint ő. (Eredetileg kissé szalonképtelenebb kifejezést használtam.) Ilyenkor, amikor újraéljük a gyermekkori traumatikus történet egy mozzanatát (jelen esetben a felelősségét hárító felnőttel való találkozást), az elme szabadon engedi azt a haragot, amit azóta a nap óta tartogat magában. Ezért tűnik olyan hevesnek, és a külső szemlélő számára ezért érthetetlen.

Szóval ahogy most olvastam Attila történetét, az jutott eszembe, hogy nekem ismerős ez a rugdosás, ez a harag, és megértem. Attila! Igazad volt, és jól tetted! Dühös voltál, mert megélted, hogy

azok, akiknek meg kellett volna védeniük téged húsz évvel ezelőtt, sem akkor, sem most nem védtek meg.

Látszólag ugyanazt a közönyt, ugyanazt a hozzáállást, a „semmi közöm hozzá” mentalitást tapasztaltad meg, mint amikor azok a szörnyűségek történtek veled. (És itt most sajnos nem számít az, hogy a háttérben közben zajlott a vizsgálat, sőt megtörtént az elkövető bírósági feljelentése is, mert ezek nagy részéről Attila nem tudott.) Attila, nem vagy őrült, és nem vagy garázda. Dühös vagy, és a legkevesebb, amit tehetünk érted azok után, amin keresztül mentél, hogy elismerjük a haragod jogosságát. Ahogy a Bíboros úr, úgy én is hálás vagyok neked, hogy kiálltál a történeteddel, és rengeteg embernek segítettél, és remélem egyre több áldozatnak lesz bátorsága előállni a maga történetével, mert akkor lesz igazságos ez a világ, ha senkinek sem kell némán szenvednie.

Nem akarom passzivitással vádolni a katolikus egyházat, hiszen tényleg rengeteget tettünk az elmúlt években:

azt a bizonyos atyát régen elbocsátották a szolgálatból, megelőző intézkedéseket vezettünk be, gyermekvédelmi bizottságot állítottunk fel, a szemináriumi tananyagba beépítettük ezt a témát, képzéseket, konferenciákat tartunk, és még sorolhatnám.

De egy valami még hiányzik – nem az Egyházból, hanem a teljes magyar társadalomból: hogy megértsük, mi zajlik az áldozatok lelkében,

mert akkor tudunk empátiával fordulni feléjük, és megadni nekik mindazt, amire valóban szükségük van. Komolyan kell vennünk, hogy a legnagyobb mulasztásunk, hogy magukra hagytuk őket. Magukra hagytuk őket a fájdalmukban, és elmulasztottunk együttérezni velük. Meg kell értenünk, hogy aki ilyen szörnyűségeket élt át, annak

arra van szüksége, hogy melléálljunk,

átöleljük, és azt mondjuk neki: látom a fájdalmadat, és együttérzek a haragoddal. Sajnálom, ami veled történt, legfőképpen azt, hogy nem volt senki, aki megvédett volna. De most itt vagyok, többé nem vagy egyedül.

Szimbolikus pillanat, amikor egy áldozat ül a vádlottak padján.

A társadalom szégyenének pillanata ez, emberségünk mélypontja, tulajdonképpen áldozathibáztatás.

Igen, értem, hogy a törvény betűje szerint Attila zaklatást követett el, de ha jogi passzusok mögé bújva mossuk kezeinket, hogy megússzuk az együttérzést, ezáltal újra magára hagyva azt, akit évekkel ezelőtt is magára hagytak a körülötte lévő emberek, hát akkor alig vagyunk különbek náluk. Tanuljuk meg egyszer s mindenkorra:

ha nyitva van az ajtó, akkor nincs mit megrugdosni.