Politikai uszítás helyett kiengesztelődés – Jézus békességszerző tanítása a gyűlölet korában

A történelem bővelkedik olyan korszakokban, amikor a megosztottság alapélmény. A mai közélet légköre különösen fojtogató: a gyűlölködés, az ellenségkeresés, az uszítás a mindennapi kommunikáció eszközévé vált. Szinte valamennyi kérdésben két tábor áll szemben egymással, és a feszültség csökkentésének reménye helyett sokan a szakadék mélyítésében érdekeltek. Erszény Krisztián írása.

Megnyitom a híreket, görgetem a közösségi oldalt, és mindenhol ugyanaz köszön vissza: valakit ellenségnek kiáltanak ki, valakire ujjal mutogatnak, valakit hamis, hirtelenjében kreált híresztelésekkel rágalmaznak. Emlékeztetnem kell magam: amellett, hogy együttérző ember vagyok, még kereszténynek is tartom magamat, és krisztusi emberként más útra vagyok hívatva.

Jézus boldognak mondja azokat, akik békét teremtenek (Mt 5,9), sőt a hegyi beszédben arra tanít: szeressük ellenségeinket, imádkozzunk üldözőinkért. Ezek a mondatok kényelmetlenek. Nem illenek bele a politikai szlogenek világába. Nem férnek meg a manipuláció és a hatalomtechnika logikájával. És talán ezért is olyan nehéz ma megélni őket.

Jézus nem idealista illúzióként beszélt a békéről.

Tudta, hogy megteremtése küzdelmes és fájdalmas munka. Aki békességet akar teremteni, odaáll a szakadék fölé, s miközben hidat próbál építeni, mindkét oldalról támadások érhetik. Én is megtapasztalom, milyen nehéz megőrizni a békességet, amikor körülöttem mindenki ingerülten vitatkozik, vagy amikor családi, baráti körben a politikai megosztottság miatt éleződnek ki a beszélgetések.

A legegyszerűbbnek tűnhet belesimulni az uszítás logikájába. Hangosabban kiabálni, mint a másik, odaszúrni egy vitában, vagy megosztani egy gúnyos bejegyzést, odabiggyeszteni egy degradáló kommentet. De minden alkalommal, amikor engedek ennek a kísértésnek, ürességet érzek. Az evangélium ugyanis nem hagy békén: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket.” (Mt 5,44)

A kiengesztelődés nem naiv kompromisszumot jelent az igazságtalansággal.

Jézus sem kötött alkut a képmutatással vagy az elnyomással. Ő szembement a hamissággal, de minden konfrontációját szeretetből vállalta. A kereszten kimondott szavai – „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” – ma is a keresztény tanúságtétel próbakövei. Hol sikerrel, hol sikertelenül küzdünk meg velük.

De ha mi, akik Jézus tanítványainak valljuk magunkat, nem vállaljuk ezt a küldetést, akkor ki fogja? Mi értelme templomba járni, imádságokat mondani, ha közben a szívünkben ugyanaz a harag tombol, mint ami a képernyőkről árad ránk nap mint nap? Az evangélium nem engedi a kettős beszédet. A béketeremtés szándéka nem a gyengeség jele, hanem a bátorságé.

Mit jelenthet ez ma? Például azt, hogy mielőtt hozzászólnék egy indulatos vitához, átgondolom, hogy amit mondani akarok, épít vagy rombol. Segít-e abban, hogy a másikat emberszámba vegyem, vagy csak tovább szítja a haragot? Van, hogy inkább a hallgatást kell választanom, máskor megpróbálok rákérdezni a másik indokaira, meghallgatni a félelmeit. Nem mindig sikerül. De amikor mégis a kiengesztelődés útját választom, felszabadító békességet tapasztalok. Nekem is tanulnom kell ezt.

Látjuk, hogy a politikai színpadon a közszereplők sokszor az uszításból élnek. Talán ezért tűnik forradalminak, ha keresztényként nemet mondunk erre a logikára. Ha nem hagyjuk, hogy szívünket a gyűlölet irányítsa, hanem Jézus békéjét engedjük munkálkodni benne. Nem magányos kísérlet ez, hiszen Krisztusban gyökerezve, a Szentlélek vezetésével lehetünk „békességszerzők”.

Hinnünk kell benne, hogy a kiengesztelődés nem illúzió, hanem keresztény küldetés.

Nem vagyunk mindig erősek benne, de újra és újra próbálkozunk. Mert ha mi, Jézus követői, nem ebbe az irányba indulunk, akkor hogyan is remélhetnénk, hogy a világ békésebb lesz körülöttünk?